DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót. Mint az eddigi vitából is érezhetõ volt, hajlamos a kormányoldal az ellenzék indulatát félreérteni, hiszen itt egy nagyon hosszú idõre szóló megfordíthatatlan döntéssel kapcsolatosan nem annyira a harag - legalábbis az MDF nevében mondhatom -, hanem inkább az aggodalom, sõt a kétségbeesés munkál néha bennünk. (Derültség a kormánypárt soraiban.) Így van.
Az elõttünk lévõ javaslatcsomag elkészítésére olyan idõszakban került sor, amikor társadalmunk legsúlyosabb kérdése a keresõk és eltartottak arányának nagymértékû romlása. Ennek legveszélyesebb - mert hosszú távon fenyegetõ - eleme kétségtelenül a gyermekszámcsökkenés. Így népünk elöregedõnek számít, annak ellenére, hogy a születéskor várható élettartam nálunk rövidebb, mint Európa boldogabb részében. Több képviselõtársam hangot adott ennek a gondnak, mégis a törvénycsomag olyan értéksemleges ebbõl a szempontból is, hogy elgondolkoztató, és az a kép jut eszembe: a Kárpát-medence közepén nemcsak a vizek folynak be az országba, de Magyarország olyan, mint egy nagy tölcsér, melyen lecsurog a fogyatkozó népe is, és beissza a föld.
Nos, ennek érzékelését nem látom megjelenni ebben a szabályozásban, melynek szemlélete a családok megtartása helyett egyéni életmegoldások lehetõségének keresése felé hat. A legkevésbé sem látszik felértékelni a gyermeknevelést, ha az azzal töltött idõ csak járulékfizetéssel válik a nyugdíj alapjává, és az az 5450 forint a gyesbõl ilyen tartalmat hordoz.
Amikor a kisebbik kormánypárt vezérszónoka kiállt a javaslatcsomag mellett, akkor a következõ követelményeket látta megvalósulni benne: megbízhatóság, értékállóság, egyénnek kedvezõ volta, jó gazdasági hatása, biztonságossága, és hogy széles egyetértésen alapul. Kérdezem hát: megbízható-e az a megoldás, amely közbefizetéseket úgy bíz magánbiztosítókra, hogy több évtized múltán kell csak belõle kifizetéseket eszközölni? Megbízható-e az a számítás, mely az elõzõ év tényszámai helyett az elõttünk álló év tervezett béradataival akar számolni, és teszi ezt olyan bizonytalan szóhasználattal, hogy azt számokká varázsolni nem lehet? Értékálló-e az a rendszer, melyben a valorizálás helyett kamatok képezik a kifizetés alapját? - kamatok, amelyek a befektetések pozitív vagy éppen negatív hozamaiból származnak.
Míg korábban az inflációnövekedést nem tudtuk biztosítani a nyugdíjaknál, most a svájci indexálás, vagyis a bér- és árnövekedés rendszerére térvén, annak hátrányait kezdtük el foltozgatni. Értékálló- e a nyugdíj, ha a nyugdíjrendszer maga gerjeszti a pénzhígulást? -
mivel a költségvetésbõl kívánja pótolni azt a hiányt a nyugdíjkasszában, amit a fiatalabbak immár magánpénztárakba fizetnek. Kedvezõ-e az egyénnek, ha átlép az egyik rendszerbõl a másik rendszerbe, akkor az addig befizetett tb-járulékának jelentékeny része elvész? Széles egyetértésen alapul-e, amikor azt hallom a tévében, hogy a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat elnöke arról panaszkodik, hogy javaslataik nem találtak meghallgatásra? És még hány szervezet tiltakozik! Biztonságos-e? - ez igen fontos szempont az átalakulás minden váratlan terhét viselõ lakosságnak. Azonban a vagyon kezelése aligha ellenõrizhetõ a szabad tõkeáramlás, az üzleti titok, a letétkezeléssel történõ megbízások szövevényében. A biztonsághoz bizalom kell, a bizalmat pedig ki kell érdemelni. De ehhez tekintetbe kell venni az emberek véleményét, akiket legjobban a bizonytalanság nyomaszt.
A jelen törvénytervezetekben is azzal a szemlélettel találkozunk, amely a költségvetésre, vagyis az adózó polgárra terheli a felhalmozás idõszakának nyugdíjkifizetéseit. Vagyis miközben a polgár kötelezõ jelleggel berakja a pénzét a magánnyugdíjpénztárak valamelyikébe, ugyanakkor eközben adójával járul hozzá a felosztó-kirovó rendszerben kiosztott nyugdíjak alapjához. Vagyis az aktív kezelõ esetleges eltartott családtagjai mellé megkapja eltartottnak a nyugdíjasok 3 milliós falanxát; emellett jelenjék meg a piacon fogyasztóként, és érje meg a saját nyugdíjas éveit, amikor nyugdíja adókötelessé válik. Ez lenne az a rendszer, amely - idézem - "felnõttnek tekinti az állampolgárt"? Mindenesetre kötelezõvé teszi a magánpénztárba befizetést. Azután a polgár dönthet arról, hogy mi jó a pénzének; de közben még nincs meg az intézmény, nincs alkalom mindkét oldalnak megtanulni azt, amirõl hiányos vagy éppen félrevezetõ a tájékoztatás. Információ nélkül pedig a felnõtt - ha felnõttnek tekintjük az állampolgárt - is becsapható gyerekké válik.
Vegyünk egy úgynevezett középsõ korcsoportos embert a nyugdíj megosztása szerint, akinek abban kellene döntenie, hogy marad-e abban az eddigi nyugdíjrendszerben, amelyben mostantól már csak lassacskán szivárog a pénz, mint a szigetközi Dunába a víz. Ha marad, a költségvetés évenkénti döntése szabályozza a nyugdíját, ha átlép az új rendszerbe, elveszíti eddigi jogosultságának egynegyedét. Ha azután a magánintézmény netán csõdöt mond, hová lesz az értékõrzés?
Még nem említettem egy fogalmat a felsorolásból: a nemzetgazdaságra gyakorolt kedvezõ hatást. Ezek szerint ez a nyugdíjrendszer lenne a magyar gazdaság motorja, itt hat a tiszta verseny. A tiszta verseny országunkban amúgy is gyakran óriások és törpék között mûködik. Vannak ennek is hívei a Házban, mint a diszkont áruház és a szatócsüzlet versenye - a gazdasági átalakulás hídján együtt dübörgõ egér és elefánt. Melyiknek kell félnie a másik talpától? De legyen, gyûlik a pénz! Igaz, hogy csattogó fogakkal vár rá a kincstár is, hiszen neki kell pótolnia a felosztórendszer hiányát. Így azután a garanciaalapból csak állampapír vehetõ.
Nagyobb falat azonban, hogy a fõleg külföldi irányítású magánbankba befizetett pénzeket igenis kivonhatják, hiszen Európában, az európai integráció keretében szabad tõkeáramlás van. Kivonhatják a magyar gazdaságból, és megforgatják valahol a nagyvilágban. Így ezután elérhetõ, vagy kialakulhat az a helyzet, hogy az említett polgár - mondjuk, Kovács úr - folyamatos kiadásaival még csak nem is járul hozzá a magyarországi gazdaság erõsödéséhez, mint ahogy a lakosság energiaforintjait is egyre növekvõ mértékben viszik el külföldre, és lesz belõle beruházás - hogy a film címével éljek - valahol Európában. Az csak természetes, hogy ebben az esetben is ingadoznak a befektetések hozamai, hiszen a gazdaság sohasem lebetonozott stacioner állapotú. Milyen pozitív reálkamatra számíthatunk, és minek alapján, hogy ne a befizetett összegnek, vagyis a tõkének a felélése legyen a tõke tényleges fedezete? Mibõl fizetnek ma és holnap? Akkor még nem is szóltam a vegyes finanszírozású rendszerhez kapott számítások sejthetõ és talán célzatos hibáiról.
A két nyugdíjrendszer között választóknak pedig körülbelül olyan megbízható adatok állnak a rendelkezésükre, mint amikkel a szerencsétlen gilisztatenyésztõket etették. Az anyagokban hemzsegõ utalások a további szabályozásokra - gondoljunk csak a már képviselõtársam által említett kormányrendeletbe utalt 22 kérdésre - csak alátámasztják a bizonytalansági érzést. Egyáltalán a szabaddá váló tõkeáramlás körülményei között hogyan tudjuk majd felmérni a megtakarítások állapotát? Vagy pedig mindenki törõdjék magával? Persze tudom, hogy ha a belsõ megtakarítás elégtelen lenne, végsõ esetben kapunk az átálláshoz világbanki kölcsönt is. De mintha gondjaink egy jelentõs részét éppen a végtelen kölcsönök okoznák - vagyis az átállást fizessék a következõ nemzedékek. Ez a rendszer - az állítások szerint - korlátozná az adófizetõk pénzének pazarlását - amikor nincs adatunk az áttérés költségeire, a várható mûködési költségekre, és amikor a fõ szabályozó elv a kormányunk részérõl a magánosításoknál is biztosítani ígért megfelelõ nyereség.
A növekvõ terhelés mellé kötelezõ jelleggel beiktatni egy nyereségért gazdálkodó elemet, a magántulajdonú társaságot, ez önmagában is tovább szegényíti a rendszert. Hiszen a befizetésekbõl most már a profitot is ki kell termelni, ez pedig az elvonások ígért csökkentése ellen hat. Ha a kiadások meghaladják a tõkebefektetések kamatát, akkor hogyan kerülhetõ el a rendszer összeomlása? Látható, hogy a javaslat forrásigénye nagyobb, ellátásai bizonytalanabbak, mint a jelenlegi rendszer.
(10.00)
És nemcsak bizonytalanabbak, de bizonyosan kisebbek is, hiszen akaratunktól függetlenül nyomja lefelé a nyugdíjakat, mert különben az állam eladósodását növeli, mégpedig rohamosan. Ki mondja meg nekünk, hogy az átalakítással járó, kiesõ befizetéseket mekkora összegben pótolja majd a költségvetés, és ez mekkora adóemeléssel fog járni? Hiszen immár nem a befizetésekbõl lesz a nyugdíjkifizetés, hanem tiszta államadósságból. A járulékkiesés összegét pedig a költségvetés fedezi. Hosszú viták után ez lett a garancia. A biztosíték tehát itt is - akár a felosztó-kirovó rendszerben - a költségvetés terhe. S ez az, amirõl tavaly, egy korábbi parlamenti vitán kimutattuk, hogy a tõkefelhalmozó várományfedezeti rendszerek nem mûködésképesek, és a legendás példának használt Chilében sem sikerült - még tábornoki paranccsal sem - ütõképessé tenni.
Egyébként is: a felosztórendszer mûködészavarai nálunk jórészt politikai eredetûek. A befizetések nélküli kifizetések köre egyre tágult a története során, és a rendszerváltozás áramában a munkanélküliség csökkentésére is szolgált ez a rendszer. Véleményem szerint így az egész tervezet a koncepció zavarával küzd.
Mert igaz az is, hogy immár az adózás után a járulékoltatás is felborítja a nemzedékek közti és a nemzedéken belüli összetartást, ugyanakkor azonban, ezzel ellentétben, a jelen befizetõkre terheli a jelen kifizetéseket is. Igaz az is, hogy a magánszférába tereli a pénzt, amire viszont államilag kötelez. Egyrészt a biztosítási elvet erõsíti, amikor magántársaságoknál kötött egyedi szerzõdéseket ír elõ az állampolgároknak, ugyanakkor a biztosítási jogviszonyon kívüli kifizetéseket határoz el, és a munkáltatói járulékot adóként kezeli.
Ha pedig bírálunk, a válaszból gyakran a tettetett félreértés süt -
vagyis hogy miért nem akarjuk a reformot. Az MDF pedig tudja, hogy a nyugdíjrendszerben szükség van változtatásokra. A rendszerváltozás elsõ pillanatától fogva ezen dolgoztunk. Sõt, ezt 1991-ben a tisztelt Ház túlnyomó többsége még szintén velünk együtt tudta, amikor elfogadta a háromlépcsõs nyugdíjrendszer tervét, amelyben önkéntes elemként bizony már benne volt a tõkefedezeti pillér is - de önkéntes elemként! Nem tudjuk, miért kellett azon változtatni, amiben egyetértés volt, amit az Országgyûlés 80 százalékos többséggel elfogadott. Ezért merült fel a gondolat, hogy a magánútra terelt pénzek esetleg anyagi elõnyt jelenthetnek valakinek. (Mádai Péter: Három év alatt miért nem csináltátok meg? - Dr. Kis Gyula József: '93- ban lett önkormányzat!) De az alapvetõ kérdés az - mint ahogy ezt a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat tisztelt képviselõtársaimhoz eljuttatott anyagában elsõ megállapításként felveti, az a kérdés, amire az anyagok nem adnak választ -, hogy mitõl válik finanszírozhatóvá ez a nyugdíjrendszer. Mindezek a meggondolások arra intenek minket, hogy ne fogadjuk el a kiforratlan elképzelés rajtaütésszerû bevezetését, és ragaszkodjunk az 1991-ben közösen megállapított alapelvekhez.
Köszönöm figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)