SZÁSZ DOMOKOS (SZDSZ): Elnök Úr! Köszönöm szépen a szót. Kedves Képviselõtársaim! Örülök, hogy szakmaira fordult a vita a legutóbbi kétperces hozzászólással. Ezzel együtt elõre kell bocsátanom azt, én szívesebben beszélek a nyugdíj- vagy az egészségügyi reform kapcsán olyan szempontokról, amelyek ismereteim szerint eddig még a Házban nem hangzottak el.
Pontosabban: egyszer, amikor társadalombiztosítási nyílt napot tartottunk, én ilyesmi kérdésekrõl már beszéltem - mondhatnánk azt is, hogy sajátos szemmel látom az egész ügyet. Ezért én azokról az ügyekrõl nem kívánok beszélni, hogy kell-e a reform vagy nem kell: az elõttem felszólalók mindegyike elismerte a tényt, hogy a reformra szükség van, többek között demográfiai, munkanélküliségi okokból, finanszírozhatatlanság okán. Nem teljesen igaz az, hogy két elképzelés került volna a Ház elé, vagy egyáltalán a társadalom nyilvánossága elé két elképzelés kerülhetett volna, hiszen ez nem csak a Pénzügyminisztérium által kidolgozott anyag: rengeteg szakértõ, pártok, frakciók, mindenféle érdekegyeztetõ testület részt vett annak az elõterjesztésnek a kidolgozásában, amely most önök elõtt fekszik az asztalon és amirõl vitatkozunk.
Igen meglehetõs - fél év, de inkább egy év - késéssel kezdett a társadalombiztosítási önkormányzat azon dolgozni, hogy ezzel szembeállíthasson egy saját változatot. Ez a saját változat inkább észrevételek formájában áll most a rendelkezésünkre; semmiféleképpen sem képez konzisztens anyagot, hiszen ha azt képezte volna, akkor már sokkal korábban tárgyalhatnánk az ügyrõl.
Egy sajátos tétellel szeretném kezdeni, hogy és miként fest ez az új nyugdíjreform, ha abban egyetértettünk, hogy erre szükség van. Ha visszaemlékeznek rá, korábban a Házban én kijelentettem egy tézist - nem azért, mert tézisekkel szeretnék itt villogni -: azt a tézist állítottam fel, hogy mindegy, melyik reformot valósítjuk meg - és akkor hangsúlyozom, hogy a reformok lehetséges halmazából számomra bármelyik megfelelõ -, azt állítottam, hogy bármelyik reform esetében, ha az egyéni nyilvántartást nem valósítjuk meg úgy, ahogy az a mûködõképességhez szükséges, akkor teljesen mindegy, mirõl vitatkozunk itt a Házban, mert egyik sem fog mûködni.
Ezt alátámasztandó, most megpróbálok néhány olyan új gondolatot mondani, amit korábban még nem mondtam el a Házban: tessék belegondolni a most mûködõ rendszer néhány ellentmondásába! Saját ismeretségi körömben fordult elõ ez a helyzet: jóhiszemû munkavállaló évekig dolgozik valahol, majd amikor nyugdíjba szeretne menni, kiderül, hogy a munkáltatója nem fizette be utána a járulékot. És igaz, hogy most peres úton érvényesíthetne valamit - három-négy évig eltartó folyamatban -, mindenestre nem jár neki nyugdíj, mert a munkáltatója nem fizette be utána a járulékot. Nincsen becslésem, hogy ez a számosság mekkora lehetne, de ismerve a magyarországi viszonyokat kicsit lejjebb is, azt állítom, hogy ezek száma bizony tízezrekben mérhetõ.
Szerintem már akkor is megengedhetetlen lenne az ügy, ha csak egyetlen emberrel elõfordulhatna az, hogy önhibáján kívül azért nem jut nyugdíjhoz, mert a nyilvántartás nem mûködik. Tessenek abba belegondolni, hogy hosszú-hosszú éveken keresztül úgy mûködött ez a rendszer, hogy a munkáltató egyetlen listán egyetlen számot közölt a nyugdíjbiztosítással: az volt nyilvántartva, hogy õ összesen mennyi járulékot fizetett. És bizony komoly kálvária annak utánamenni, hogy az egyes emberek visszamenõleg mikor mennyi járulékot fizettek.
Amennyire figyeltem az eddig elhangzott vitát, az ellenzéki képviselõtársaim is egyetértenek abban, hogy jó lenne, ha szorosabb összefüggés lenne a befizetett járulék és a szolgálati idõ, valamint az ez után járó nyugdíj értéke között. Ezt eddig senki nem vitatta - nagyon kellemes állapot lenne. Meg tudjuk-e azonban csinálni azt, hogy ez az összefüggés érvényesüljön akkor, ha a nyilvántartásunk nem vagy rosszul mûködik.
És itt visszautalok a másik tanulmányra, amit kétségtelenül a társadalombiztosítás megcsinált; de tényszerûen le szeretném rögzíteni azt, hogy ezt az egyetlen kérdést, amit remélhetõleg nem csak én tartok fontosnak, a társadalombiztosítási önkormányzat a saját hatáskörében - akárcsak az önkormányzatok megalakulása után is -, magától megvalósíthatta volna. A nyilvántartások elkészítése nem állami feladat, és nem is kell várni állami parancsszóra, hogy ezt megcsináljuk. A társadalombiztosítás saját, jól felfogott érdeke lett volna, hogy a nyilvántartásokat megcsinálja. Jól ismeretes, hogy 200 milliárdnál nagyobb, behajthatatlannak ítélt hiánya mutatkozik, és mindent megtesz, hogy ezt behajtsa, de nem tudja behajtani, hiszen nem létezik olyan nyilvántartása, ami alapján be tudná hajtani.
Ezért az én tézisem nagyon furcsán fog most hangzani, hiszen vitatkozni hallottam képviselõtársaimat arról, hogy "a GDP 1 százalékát a reformra fordítandó, az igen komoly hiány", és "jaj, bajba kerülünk" - és az érdekegyeztetésen is elhangzanak ezek az érvek. Természetesen két érv áll ezzel szemben: az egyik az, hogy ez az 1 százalék egy ilyen reformot megér, és az ország gazdasága, hál' istennek, most már kibírná - ezt többen elmondták, ezzel nem kívánok foglalkozni. A másik, amit természetesen bizonyítani nem tudok, de képviselõtársaim vagy csak a televíziót figyelõ nézõközönség figyelmébe ajánlom: hitem és a hasonló felmérések tapasztalatai szerint önmagában azok a tények, hogy mostantól kezdve minden járulékbefizetés nyilván lesz tartva, és a törvény erejénél fogva szoros összefüggés lesz a befizetett járulék és szolgálati idõ, valamint a nyugdíj között, becslésem szerint 25-30 százalék járuléknövekedést okoznak. Például a beszédem elején felhozott példa esetében: nem fordulhat elõ '98. január 1-jétõl kezdõdõen az az eset, amirõl beszéltem, miszerint a munkáltató nem fizeti be utánam a társadalombiztosítási járulékot, majd egy fél év múlva megszûnik, új vállalkozást alapít s a többi. Nem vagy sokkal kevésbé fordulhat elõ az az eset, amelyrõl szintén itt a Házban volt alkalmam már beszélni a feketegazdasági nap kapcsán. Nagyon furcsa magyar modellek alakultak ki, és csak azért kell róla beszélnem, mert nagyon szoros összefüggésben van a társadalombiztosítási rendszerekkel.
Kénytelen vagyok ismét az alappéldát felhozni: bevett gyakorlat Magyarországon az, hogy a munkavállalót felveszem ma minimálbéren, mondjuk 17 ezer vagy 17 500 forinton, megalkuszom vele, hogy a hónap végén fizetek neki 50 ezret. Mindkét fél érdekelt abban, hogy létrejöjjön ez az alku, mert aki belemegy munkavállalóként, hogy csak 17 ezerre jelentik be, azt az ígéretet kapja, hogy az 50 ezret a 45 ezer helyett kapja, mert akkor annyival több járna. A munkáltató érdeke meg teljesen nyilvánvaló: 17 ezer után fizetni a 61 százaléknyi közterhet, vagy pedig 50 ezer után fizetni - könnyen kiszámolhatóan igen komoly összegeket jelent egyetlen tranzakcióban.
Mindezt megtehetik azért, mert a nyilvántartás hiányos, továbbá az ellenõrzés sem olyan, amilyen lehetne. Másoktól, szakértõktõl hallottam egy számot, hogy ha az ellenõrzést befektetésnek tekintenénk - most nem mondom ki a szervezetek neveit, amelyekrõl szó van az ellenõrzés kapcsán -, én például kanadai számokat hallottam: 1 dollárt ha befektetnek az ellenõrzésbe Kanadában, akkor 13 dollár hasznuk van belõle. Ez azt jelenti, hogy ha eggyel több embert beállítok, mondjuk, havi 5 ezer dollárért, hogy ellenõrizgessen, akkor ez az egyetlen beállított ember ennek tizenháromszorosát hozza meg az állam, tehát a köz javára.
Ezek azt mutatják - és most furcsa lesz az a gondolat, amit következtetésként levonok ebbõl az ügybõl -, hogy ha megtehette eddig a társadalombiztosítási önkormányzat, hogy a nyilvántartást létrehozza, de nem tette meg... - jóllehet világbanki hitel állt rendelkezésre, igen komoly összeg. A költségvetésben - képviselõtársaim emlékeznek - célzottan erre igen-igen komoly összegek álltak rendelkezésre - a nyilvántartás létrehozására. Ha nagyon kerek számokat kell mondanom, akkor itt körülbelül évi 1 milliárdról volt szó. Történetesen valamennyit értek a nyilvántartásokhoz meg az informatikához: 1 milliárdból nemcsak ezt lehetetett volna megoldani egyetlen esztendõ alatt - és ezt felelõsséggel állítom -, hanem még sok mást is ebben az országban. Most történetesen ezek nem jöttek létre, ergo nekem azt a következtetést kell itt levonnom, hogy nem is igazán akarták megcsinálni. Ha igaz az, hogy nem is igazán akarták megcsinálni - mert azt nem mondhatom, hogy dilettánsok, és azért nem sikerült, hanem szerintem szándék szerint nem is akarták megcsinálni - , akkor az a félelmem - és azért beszélek errõl a szegmensérõl a reformnak -, hogy ez egy olyan nagy horderejû fegyver azok kezében, akik a reformot nem akarják megcsinálni: ezzel megakadályozható.
(11.10)
Bármit szavazunk meg a Házban, bármilyen jó javaslatokkal is tesszük igen kiválóvá ezt a társadalombiztosítási reformot, mind a hét törvényt - beleértem az egészségbiztosítást és a társadalombiztosítást is -, a nyilvántartások megakadályozásával vagy a nyilvántartások korszerû kidolgozásával és mûködõképessé tételének megakadályozásával megakadályozható a reform, nem lép életbe, nem fog mûködni. Sõt valószínûleg nagyobb zavarok támadnak, tehát a zavarosban való halászások sokkal inkább eluralkodnának.
Ehhez kapcsolódva: figyeltem tegnap és tegnapelõtt is a hozzászólásokat. Felmerült az, hogy hogyan és miként dönti el az egyszerû állampolgár, hogy neki jó-e a reform vagy sem. Mi kötelességbõl valamennyire megismerkedünk a reformmal - vagy többen részt is vettünk annak kidolgozásában -, de való igaz, hogy az egyszerû állampolgár még jóindulat esetén is kétségekkel tekint arra, amirõl itt most beszélünk, hiszen elõtte nincs anyag, nem tudott vele foglalkozni, és egyelõre rossz a kommunikáció, nemigen értheti, hogy számára jó-e vagy rossz. Megindult egy nagyon komoly munka, a Pénzügyminisztérium minden eszközt megragad, hogy ismertesse a napisajtóban, a televízióban, de ez nem éri el a teljes népességet.
Ezért az én javaslatom - amelyet persze a reform készítése során is felvetettem - a következõ. Ha igaz az - mint ahogy az újságban olvastam -, hogy rendelkezésre állnak a programok, amelyek alapján szimulálható ez az új nyugdíjrendszer, akkor errõl nem az újságokban és a tévében kellene hírt adni, hanem ügynökségek révén vagy akár csak kisvállalkozás révén biztosítani az állampolgárnak azt, hogy bemegy, az adatait megmondja, és megkapja, hogy konkrétan Kovács-23 János számára ilyen és ilyen adatokkal ez a reform most így vagy úgy jó. Ezzel, kedves képviselõtársaim, hatalmas lépést tennénk.
A szabadság híve vagyok - nem titkoltan -, hiszen az SZDSZ tagja vagyok. Abban a minutában, hogy a szabad választás lehetõségét kínálom valakinek, mindazok a hozzászólások erejüket vesztik, amelyek azt mondják, hogy így vagy úgy valami nem jó, mert nem tudja, hogy mirõl van szó. Ez biztosítható. Ha a költségvetésben rendelkezésre álló összeget kicsit szervezettebben, mondjuk az én gondolataim vagy ötleteim mentén csinálnánk meg - ez természetesen vízió és nem kívánság -, az a vízióm, hogy minden értelmes nagyságú lakókörzetben létrejönnek ezek az ügynökségek - természetesen a költségvetés által fizetetten, mert hiszen arra van pénz, hogy reklámozzuk az ügyet vagy ismertessük -, és az emberek bemehetnek és tájékozódhatnak a saját kis életsorsuk felõl. Ezt most is megtehetik, tehát a törvény megengedte azt, hogy besétálok valahova, összesen talán 19 plusz 1 helyre az országban, és ilyeneket csinálok, de hónapokig tart, mert még a régi rendszer szerint mûködik, és az új szerint nem.
Ha ez az ötlet meghallgatásra találna, megvalósítható lenne - mert pénz van rá, csak szándék és akarat kellene hozzá -, akkor valószínûleg vállalkozási alapon is megcsinálható a dolog. (Dr. Kis Gyula József: A nép bõrére! - Dr. Lamperth Mónika: Folytasd!) Nem értem, hogy kinek a bõrérõl van szó, kedves képviselõtársam. (Dr. Kis Gyula József: A mienkrõl!)