DR. PUSZTAI ERZSÉBET (MDNP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! (Leesik a mikrofonja.) Ez már sajnos a fáradtság jele...
Miután csak öt percem maradt, és ezt sem szándékozom teljes mértékben kitölteni - némi tartalékot képezek, hátha lesz még mire válaszolnom -, ezért a helyemrõl mondom el a felszólalásom további részét.
Az özvegyi nyugellátással kapcsolatos néhány kérdésre szeretnék kitérni, mert van egy-két olyan probléma, amit, úgy látom, érdemes volna átgondolni. Nagyon furcsa számomra az, hogy abban az esetben, ha nyugdíjas kor után házasodik meg valaki, akkor az özvegyi nyugdíjra való jogosultság eléréshez öt év szükségeltetik. Ha pedig élettársként élnek együtt, akkor az özvegyi nyugdíjra való jogosultság eléréshez gyermekvállalás vagy tíz éves együttélés szükségeltetik.
Miért gond ez? Sok esetben fordul elõ, hogy szülõképes koron túli, viszonylag idõsebb emberek választják az együttélést - természetesen sokféle okból, emberi okokból, és emellett az életük megkönnyítésének szándékával segítenek egymásnak, anyagilag is jobban tudnak gazdálkodni -, éppen ezért az egyik fél felszámolja a lakását s a többi, és összeköltöznek. Ebben a korban már igazán nem várható az, hogy adott esetben gyermeke születhessen valakinek. Azt gondolom, érdemes volna mérlegelni, hogy ilyen esetekben nem kellene-e változtatni valamit ezen a rendszeren.
Tudom, hogy probléma - vagy problémát jelenthet - az olyan eset a nyugdíjas korban kötött házasságoknál, amikor adott esetben egy nagyon rossz egészségi állapotban lévõ idõs ember azért köt házasságot, hogy majd utána az özvegyi jogot valaki örökölje.
(13.30)
Nyilvánvaló, hogy itt idõkorlátra szükség van. De azért mégis mérlegelni kellene a helyzetet, hogy ezekben az esetekben miért tér el olyan mértékben egymástól a szabályozás, mint amikor aktív korban kötnek házasságot. Hiszen, tisztelt képviselõtársaim, olyan megkötés nincs, hogy ha valaki aktív életkorban házasságot kötött, és nincs gyerekük, akkor, mondjuk, három év házasság után nem jogosult özvegyi szolgáltatásra. Javasolnám, hogy tekintsük át ezeket a pontokat még egyszer, igyekezzünk olyan megoldást találni, amellyel az idõs korban együtt élõ, és idõs korban házasságot kötõk számára megtalálhatnánk azt a megoldást, hogy ne kerüljenek az aktívkorúakhoz képest hátrányosabb helyzetbe, hiszen ez egy nagyon fontos dolog, és az õ számukra különös jelentõsége van.
Azt is mérlegelni lehetne - hiszen, mint mindennek, ennek is van költségkihatása -, hogy hogyan lehetne a törvényjavaslatban az elváltak esetében, elváltak vagy hosszú idõ óta különélõk esetében viszont az eléggé lazának tûnõ szabályozást is változtatni. Tudom, hogy itt is rendkívül óvatosságra van szükség, de mégis furcsa számomra a szabályozásnak az a módja, hogy ha valaki elválik, és özvegyi nyugdíjra jogot szerzett korábban, ha férjhez megy, akkor ez megszûnik, ám ha elválik, akkor újra feléled. Nem vagyok benne biztos, hogy szerencsés ez a szabályozás. Még egyszer át kellene tekinteni ezeket a részletkérdéseket, és én azt javasolnám, hogy olyan irányban változtassunk, hogy az idõs korban együtt élõk és idõs korban házasságot kötõk számára könnyebbé tegyük a helyzetet, ami egyébként ilyenkor van, amúgy sem oly könnyû, még anyagilag sem.
Visszatérnék néhány mondatban arra a problémára, amit itt fölvetettem az elõzõ megszólalásomban, de elég kevés idõm volt, és csak röviden tudtam rá kitérni. Azt gondolom, hogy szükséges lenne mélységében átgondolni azt a problémát, amit fölvetettem a rokkantnyugdíjazás törvénycsomagban található rendszerével kapcsolatban. Tudniillik ez nagyon szoros összefüggésben van a tõkefedezeti biztosítások létrehozásával és az utána kialakítható nyugdíjazási rendszerrel.
Valami nagyon komoly gond van abból a szempontból, hogy viszonylag egyszerûen intézi el a törvényjavaslat azt a problémát, hogy valaki megrokkan, és utána milyen szolgáltatásra jogosult. Olyan értelemben viszonylag egyszerûen, hogy azt mondja, hogy kérem, a tõkefedezeti biztosításból a pénzt átutalják az állami rendszerbe, és ebben az esetben az állami rendszerben kapja a nyugdíjat, a rokkantnyugdíjat. Saját maga szempontjából súlyos gondokat vethet ez föl, hiszen ha 20- 25 éve fizette, akkor az egy érdekes kérdés, hogy átutalják ezt a teljes összeget, és utána ki tudja, milyen ellátást kap. Olyan szempontból is probléma, hogy mi van, ha a munkahelyi baleset következtében rokkan meg, mert ez is rendezetlen. De a legsúlyosabb gond érzésem szerint az, hogy ezek a szerzõdések különfélék lehetnek. Többféle szerzõdést lehet kötni, meg lehet kötni a szerzõdést halál esetén hozzátartozóra, és egyéb. Vajon megfosztható-e az illetõ a magánpénztárba befizetett és mindannyiunk által magáénak tudott pénztõl azon az alapon, hogy megrokkan? Ez egy nagyon súlyos kérdés, magánjogi szerzõdés.
Vegyük csak azt az esetet, hogy az illetõ fizette a kötelezõ tõkefedezeti biztosításba 25 éven át, a szerzõdése úgy szól, hogy az õ halála esetén a házastársának ebbõl lesz az ilyen és olyan járadéka. És akkor megrokkan. Akkor áttesszük a tõkefedezeti biztosításból az összes pénzt a kötelezõbe, és akkor a házastársára hogy vonatkozik a szerzõdés? Hogy lehet egy ilyen szerzõdést felbontani, és szabad-e egy ilyen szerzõdést felbontani?
Azért mondom, hogy nagyon mélyen át kell gondolni ezt a kérdést, mert ez az egész rendszert érintõ probléma, az egész rokkantbiztosítási rendszert érintõ probléma, és véleményem szerint ilyen módon nem lehet, és a legkevésbé sem alkotmányos megoldani ezt a kérdést.
Köszönöm figyelmüket.