RUSZNÁK MIKLÓS (KDNP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Kedves Képviselõtársaim! Immáron több napja folyik a nyugdíjreform vitája. Azt hiszem, hogy mindkét oldalról megfogalmazódtak kritikai észrevételek. Megfogalmazódott, hogy ennek a nyugdíjtörvénynek lesznek vesztesei, lesznek nyertesei. Úgy gondolom, nem tagadhatjuk el a társadalom elõl, hogy bizony lesznek vesztesek és lesznek nyertesek, akár ellenzéki, akár kormányoldalon állunk, és ezt nemcsak ellenzékiek fogalmazták meg, hanem kormánypárti képviselõk is.
Az elõzõ hozzászólás egyik fölvetett gondolatára szeretnék reagálni, nevezetesen: választások elõtt egy évvel állunk és ígéretek hangzanak el. Bizony nem biztos, hogy helytállóak ezek az ígéretek. Amikor arról olvastunk az elmúlt hetekben a kormány nyilatkozataiban, hogy a nyugdíjak emelése 1998-ban az 1997-es bérkiáramlás összegével fog emelkedni, akkor elképedek azon, hogy a tegnapi újságokban öles betûkkel szerepel: csökkenõ bevételek a költségvetésben, és 16- 17 százalékos növekedés mellett csak 10-12 százalékkal emelkednek a bevételek. Nem tudom, mire alapozott volt ez a hurráoptimizmus, talán a pártkongresszus elõtt, vagy talán éppen a nyugdíjasok azon széles rétegeire, akikre biztosan szükség van a szavazatoknál, és biztosan meg is érdemlik. A kereszténydemokraták egyetértenek azzal a bérkereset-kiáramlás arányában történõ nyugdíjemeléssel, ami 1997-ben van, csak nem tudom, hogy honnan lesz meg az 50-60 milliárd alapja annak, hogy ezt az ígéretet majd be is váltsák. Reméljük, hogy számon kérhetõ lesz ez az ígéret a 3 millió nyugdíjas részérõl. Vélhetõen a gyermekeknek is kellett volna ígérni valamit, de mivel a gyermekek nem szavaznak, nekik nem ígértek semmit.
Tisztelt Országgyûlés! Amikor a nyugdíjról - és mintegy hosszabb távon 30-40 évrõl, leendõ nyugdíjasainkról, nyugdíjasokról -
gondolkodunk, akkor bármelyik oldalán ülünk a parlamentnek, olyan döntéseket kell hozni, amelyek mindannyiunk lelkiismeretét megnyugtatják. De azt hiszem, valamennyien csak akkor lehetünk nyugodtak, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyen döntõ momentumok befolyásolják a nyugdíjrendszer kialakulását és stabilitását. Mert valamennyi nyugdíjrendszer végsõ soron az ország pénzügyi stabilitásán és a gazdaság teljesítõképességének növekedésén, nem utolsósorban a demográfiai helyzetén és a népesség összetételén alapszik. Ezért a jelenlegi nyugdíjrendszer megváltoztatása során alapvetõ követelmény lenne, hogy ezeket az elemeket erõsítse és szem elõtt tartsa.
Feltétlenül szükséges az is, hogy a nyugdíjjárulék befizetésében való érdekeltség lényegesen javuljon, mert még a legtökéletesebb ellenõrzési rendszerek sem képesek biztosítani a tényleges kereseteknek megfelelõ járulékbefizetést. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nyilvántartási rendszer ne szorulna alapvetõ átalakításra, emellett pedig meg kellene szüntetni a munkaadó és a munkavállaló közös érdekeltségét a járulékfizetési kötelezettség alóli kibúvásban, így a feketemunkában vagy a minimálbérrel való hivatalos szerepeltetés kölcsönös elfogadásában. Határozottabbá, világossá kellene tenni a nyugdíjrendszer és a szociálpolitika jelenleg elmosódó határait is. Ez megköveteli, hogy a nyugdíjrendszer világossá tegye a nyugdíjjogosultság elnyeréséhez szükséges feltételeket. De ezzel párhuzamosan gondoskodni kell a nyugdíjrendszerbõl valamilyen oknál fogva részben vagy teljesen kiesõk idõskori megélhetésérõl is.
(11.20)
A szociálpolitika kell hogy átvegye a mai nyugdíjrendszer egyes feladatait. Ez természetesen növeli az erre fordított költségvetési kiadásokat, elsõsorban az önkormányzatoknál, amelyek képesek a rászorultság megállapítására. Az utóbbi idõben azonban ezeknek az önkormányzatoknak csak feladatokat adtunk, feladatokat rótt rájuk a kormány, és ehhez megfelelõ pénzügyi forrást nem biztosított.
Tisztelt Országgyûlés! Mi is az új nyugdíjreformnak, javaslatoknak a valódi célja? Hogy hogyan legyen finanszírozható a tb? Hogyan legyen finanszírozható a költségvetés? Egyszóval az államháztartás rendbetétele lenne a cél? Azaz semmi, de még nem is reform? Na persze ezt nem is mondja ki semmifajta dokumentum alapcélként! Ami megjelenik, az a mai és a jövõbeni nyugdíjasoknak beígért, kiszámítható, biztonságos és a jelenleginél elõnyösebb rendszer, ami a mai pazarló közgondolkodás helyett az öngondoskodást helyezi a központba. Ez biztatónak tûnik - de vajon megalapozott-e? S vajon tényleg az egyéni érdek elõtérbe kerülése a cél, amit egy reformnak meg kellene valósítania? A "mindenki egyért és mindenki mindenkiért" elve helyett teljesen "az egy az egyért" elvéé a jövõ? Ez lenne a reform lényege? És tessék mondani: kinek jó ez egyáltalán, s jó ez nekünk, a leendõ nyugdíjasoknak?
Nagyon úgy tûnik, hogy a reform döntõen az államháztartás finanszírozhatóságára helyezi a hangsúlyt. Ha a kötelezõ tõkefedezeti magánpénztárak biztonságos befektetést keresnek, akkor kínálkozik az állampapír. Nem is véletlen, hogy ennek hozamával számolnak a háttéranyagokban; igaz ugyan, hogy érvként gyakran elhangzik e modell elõnye, hogy a vállalkozások a fejlesztésekhez is hosszú távú forrásokat tudnak generálni. Most egyelõre leginkább az állampapírok jöhetnek szóba, hisz még kevés az egyébként virágzó tõzsdénken a stabil vállalati papírok száma és aránya. Az ugyanis igen nagy kérdés, hogy mennyiben lesznek a vállalkozások értékállóak, hiszen a pénztárnak nagyon hosszú idõre kell garantálnia a befizetett tõkét és annak hozamát.
Nagy kérdés, hogy a magyar pénztárak rendelkeznek-e majd olyan szellemi tõkével, szakmai felkészültséggel, hogy várhatóan a hozzájuk átcsoportosuló, a bankszektorból is átáramló megtakarítások forgatására, befektetésére oly módon lesznek készek, hogy a hatalmas összegek biztonságos kezelése ne veszélyeztesse az egész gazdaság mûködését.
A kihívás és a felelõsség tehát óriási. Nem beszélve a forrásoldalról, hisz a befizetéseknek a leendõ nyugdíjasok egzisztenciáját, jövõjét kell majd biztosítani húsz-harminc, esetleg ötven év távlatában is. Régen rossz, ha az egyik nyugdíjas rosszabbul jár azonos befizetés mellett, mint a másik, holott neki végsõ soron érdemben semmi ráhatása nincs a pénztár menedzselésére, legfeljebb átviheti megtakarítását egyik pénztárból a másikba. Persze mindenki a jobbikba akar majd átlépni, csakhogy akkor már az sem lesz jó, hisz ha eddig nála voltak a legjobb papírok, akkor egy bõvebb forrás mellett csak rosszabb papírok beszerzésére van lehetõség. A vége az, hogy valamennyi pénztár egyenletes összetételû, a nemzetgazdasági hozamátlagot kifejezõ portfóliót kell hogy összeszedjen. De akkor meg mi értelme van a sok versengõ pénztárnak? Esetleg a pénztárszervezõ lobbyk, illetve alapok menedzserei érdekeltek a dologban, avagy lesznek zárt pénztárak, ahol a bennfentesek lefölözik majd ezeket az összegeket?
Ma talán a legkomolyabb hosszú távú probléma a krónikus népességfogyás, amely a nyugdíjrendszerrel összefügg. A parlament által most tárgyalt törvénycsomag háttéranyagai száraz tényként számolnak be errõl. A hatalmas arányú népességcsökkenés a társadalombiztosítási rendszer eddigi mûködésének is köszönhetõ. A tb a demográfiai trendeknek nemcsak szenvedõ alanya, de generálója is volt. Az egész társadalmat átfogó biztosítás rendszere azt üzente az egyénnek: nem kell, hogy gyermeked, fiad-lányod szülessen, mert õ nem tart majd el téged öreg korodra, hanem a gondviselõ társadalom ezt majd megoldja. Ez a reformtervezet ezt a szemléletet nem változtatja meg, hanem felerõsíti. Igaz, ezúttal nem az általános társadalom gondviselését ígéri, hanem azt, hogy egyedül képes leszel majd önmagadról gondoskodni. Erre a helyzetre a jelenlegi nyugdíjreform- tervezet csak ráerõsít: csupán az egyéni számládon lévõ összegre számíthatsz, majd társaid szolidaritására csak akkor, ha netalán túléled õket, és csak annyiban, amennyiben nem élték még fel megtakarításaikat.
Elengedhetetlen lenne néhány elvi kiegészítés a csomaghoz, így a gyermekek utáni szolgálati idõ beszámítása és az oktatási kiadások figyelembevétele területén. A javaslat is érzi ennek szükségességét, de bizony keveset ígér ebben a témában. A szolgálati idõ beszámítása az anyánál kevés, s magára a szülés tényére szorítkozik, holott a gyerekek felnevelése, méghozzá képzett polgárrá nevelése lenne a cél, és ez apa és anya közös feladata. Ezért mindkét szülõnél indokolt volna nem is a szolgálati idõ beszámítása, hanem a nyugdíjkorhatárhoz képest idõkedvezmény biztosítása. Ez a kedvezmény azonban idõben nagyon távoli, azt meg is kellene érni; így még hatásosabb lenne, ha a gyermekeket vállalók számára egyidejû kedvezményként jelentkezne, ha a járulék mértékét a gyermekek számával arányosan csökkentenék mindkét szülõ esetében. Olyan ez, mint a kettõs adóztatás. Itt egyesek természetben teljesítenek és nem is keveset, hisz megfizethetetlen az az áldozat, amelyet a jövõ generáció felneveléséért magukra vállalnak, s ma a járulékfizetés kötelezettsége éppúgy terheli õket, mint a többieket.
Nem pozitív diszkriminációról van itt szó, kedves képviselõtársak, hanem a negatív diszkrimináció megszüntetésérõl. Csak ehhez társadalomban is kell gondolkodni, ahogy tették ezt õseink az elõzõ korokban, nagycsaládos modellben élõ elõdeink.
Társadalompolitikai tartalom nélkül nem reform a reform, a nyugdíjreform. A kereszténydemokraták emiatt sem tudják jó szívvel támogatni ezt a nyugdíjtörvénycsomagot, és "nem"-mel fognak szavazni, hacsak a módosító javaslatok nem teszik olyanná, hogy átgondoljuk ezt a döntésünket.
Köszönöm, hogy meghallgattak.