DR. SZABÓ TAMÁS (MDNP): Kedves Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! Gondosan áttanulmányoztam az összes felszólalást, ami a nyugdíjtörvények és a nyugdíjreform kapcsán itt az Országgyûlés elõtt elhangzott. Meglehetõsen általános vita zajlott az én megítélésem szerint, ami tele volt tûzdelve olyan elemekkel, hogy okvetlenül cukkolják egymást képviselõtársaim. Én ezt nagyon szeretném elkerülni.
A Néppárt - ahogy az elõzõ felszólalásomban elmondtam - elvileg nem ellenzi sem azt, hogy megjavuljon a nyugdíjrendszer, sem a konkrét módját - tehát a tõkefedezeti rendszer bevezetését sem. Ebbõl következõen abban érdekelt, hogy minden elõre látható problémára valamilyen megoldás szülessen, és éppen ezért minden területen, amit észrevett, módosító indítványokat fog kezdeményezni, és ilyen módosító indítványokat közösen is hajlandó benyújtani más frakciókkal.
Én öt elemre szeretnék most kitérni, öt konkrét témacsoportra, ami nem került szóba, vagy ha szóba került, nem esett szó a megoldásról.
(12.20)
Az öt konkrét téma: a szerzett jogok kérdése; az indokolatlan különbségtételek kérdése; az önszervezõdés, önkormányzás, önigazgatás kérdése; a szabadságfokok, a döntési szabadságok növelési lehetõségeinek kérdése; végül a harmonizáció más törvényekkel.
Szerzett jogok:
Korrektnek tartjuk azt a megoldást, ami a társadalombiztosítási nyugdíj ígéretét a teljesített befizetéshez köti. Az arányát is korrektnek tartjuk. Összességében 31 százalékos befizetés fog teljesülni tartósan a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben annak az oldalról, aki ott marad, aki nem marad ott, annak az oldaláról - a munkáltató révén - is 23 százalék fog teljesülni. Ehhez tartozó ígéret, hogy minden év szolgálati idõért jár 1,65 nyugdíj az átlagkereset után annak, aki a társadalombiztosítási rendszerben marad, illetve 1,22 százalék annak, aki a magánnyugdíjrendszerben marad; ez önmagában a terhek és a viszonzások arányát megtartja. De van itt egy nagyon komoly probléma: ez csak a pályakezdõkre igaz, és nem igaz azokra, akik a törvény szellemének, a törvény hívásának megfelelõen egy évvel a pályakezdés után úgy döntenek, hogy átmennek a magánnyugdíjrendszerbe, mert úgy érzik, az Országgyûlés olyan törvényt alkotott, ami nekik megfelelõ, vagy tizenöt évvel utána mennek át. Aki késõbb, nem pályakezdõként lép a magánnyugdíjrendszerbe, az elveszít jogot. De úgy gondoljuk, lehet megoldást találni arra, hogy ez a jog ne vesszen el, ez pedig az, hogy arányosítani kell a társadalombiztosításban eltöltött évek számával azt, hogy mennyit is nyújt a társadalombiztosítás. Hogy egy konkrét megoldást mondjak erre: ha körülbelül harminc év az a távolság, ami a pályakezdéstõl a 47 éves belépési lehetõségig nyílik, akkor azt a távolságot, ami az elõbb említett ígéretek között van, évenként meg kell határozni és arányosítani kell évenként.
A második kérdéskör a szerzett jogok tekintetében a garanciaügy. Mennyire is vállal garanciát a pályakezdõk számára kötelezõen elõírt magán-nyugdíjtõkeszámla vezetésével kapcsolatban az állam? Mi azt gondoljuk, a szerzett jog alapelvéhez az tartozik hozzá, hogy arányában ugyanannyi garanciát vállaljon, mint amennyi befizetésarányosan oda teljesül. Erre a törvényjavaslatban szereplõ 21 százalék mint garancia nem felel meg, mármint annak a 21 százaléka, amennyit a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben kapna. Ennek a befizetésarányos meghatározása szükséges, az pedig valahol a 8 százalékos egyéni befizetés és a 23 százalékos társadalombiztosításba menõ befizetés arányában adódik, tehát valahol 30 százalék körül.
A második kérdéskör a különbségtétel ügye. Itt egyetlenegy dologra kell kitérnem, mégpedig arra, hogy másként értékeli a törvény a pályakezdõket, vagy akik nem pályakezdõk, de katonák, tanulnak, gyesen vannak - és ez tarthatatlan. Ezt alkotmányossági kérdésnek tekintjük, és konkrét módosításokat tettünk le ez ügyben. Úgy gondoljuk, ezek megoldhatók; de ha nem, akkor most bejelentjük, hogy az Alkotmánybírósághoz fogunk fordulni ebben a kérdéskörben.
A harmadik dolog az önszervezõdés ügye. Rengeteg félértést érzékeltem a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatban, mintha ezek nem öntulajdonú, önkormányzó, önigazgató szervezetek lennének, és minden oldalról érzékelni lehetett ezt a különbségtételt. Egy biztos, ha ugyanaz lesz a logikája a magánnyugdíjpénztárak szervezõdésének, mint az önkéntes nyugdíjpénztárak szervezõdésének, akkor meg lehet különböztetni két szervezõdési logikát, amelyek közül az egyik profitlogikájú: amikor megszervezik, amikor nem cégek, földrajzi régiók állnak össze a maguk számára nyugdíjpénztárt csinálni, hanem valóban profitcentrumok szervezik meg ezeket, amilyenek a nagy biztosítók vagy a nagy bankok. Én azt gondolom, nem tiltással kell ez ellen fellépni, hanem annak a felismerésével, hogy mi a társaság érdeke. Azt pedig szeretnénk elkerülni - és ez ügyben szintén módosításokat teszünk a javaslathoz -, hogy az állam külön kiadásokba verje magát azért, hogy felálljon az intézményrendszer. Így például határozottan hibásnak tartjuk azt, hogy a területi pénztárak tekintetében az állam bizonyos feltételekkel, de költségvetési forrást kíván ide átcsoportosítani.
A szabadságfok a következõ kérdés. Szeretnénk bõvíteni az emberek döntési lehetõségét abban, hogy a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben maradnak vagy átmennek a magánnyugdíjrendszerbe, és azon belül is legyen nagyobb a szabadságfokuk, hogy hogyan és miként készülnek fel a nyugdíjra. Csak címszavakban szeretném megemlíteni, milyen területen látunk lehetõséget arra, hogy a szabadság fokát bõvítsük az egyéneknek, az õ munkáltatóiknak a nyugdíjra való felkészülés tekintetében.
Az elsõ az, hogy mennyit lehet befizetni a magán- nyugdíjtõkeszámlára. Miért kötjük meg csak 10 százalékban? Miért nem adhatunk lehetõséget az egyénnek - életpályájától és keresetétõl függõen -, hogy a kötelezõen befizetendõ minimumon felül hadd fizessen többet, ha kedve tartja? Vagy: miért kötjük meg a munkáltató kezét, ha ki akarja egészíteni, amit be akar fizetni az egyéni nyugdíjtõkeszámlára, hogy csak 10 százalékra egészítheti ki? És ha egy cég pont azzal akarja megtartani a legjobb embereit és egyáltalán tartósan megtartani, képezni egy egész gárdát, hogy õ komoly nyugdíjpreferenciát ad számára, miért nem tesszük lehetõvé neki? Vagy ha valaki mást akar támogatni, a gyerekét, miért nem tehet az õ számlájára például, a magán-nyugdíjtõkeszámlájára befizetéseket?
A másik ilyen szabadságfokkérdés a belépés és visszalépés kérdése. Nagyon merevnek tartjuk ezeket a szabályokat, hogy 2000-ig lehet csak belépni, hogy csak egyszer lehet visszalépni. Ennek lehetnek rugalmasabb megoldásai, mert az élet sokkal színesebb, mint amilyennek ebben a törvényjavaslatban látjuk.
Nagyon fontosnak tartjuk a döntés szabadságának megteremtését abban, hogy hogyan kapjon életjáradékot az egyén a magánnyugdíjrendszerbõl. Rendkívüli fontosságot tulajdonítunk annak, hogy ne a pénztár döntsön az egyén helyett például abban a kérdésben, hogy biztosítást vásárolnak számára vagy sem. Ezt okvetlenül az egyén döntésére kell bíznunk, mert a tulajdonnal való rendelkezés szabadsága és az abban való korlátozás alkotmányos tilalma ezt feltétlenül indokolja.
Végül a harmonizáció kérdésére szeretnék kitérni. Ez az elõretörõ törvénycsomag nagyon sok tekintetben nem tekint arra, hogy a körülötte levõ törvények milyenek. Csak a legszorosabb törvényekre szeretnék utalni, például az önkéntes biztosítópénztárakról szóló törvényre. Nincs harmóniában az elõttünk fekvõ javaslat és a legszorosabb összefüggésben levõ önkéntes kölcsönös biztosítópénztárakról szóló törvény a következõ pontokban:
Hol lehet különbséget tenni a munkáltató által adott nyugdíjtípusú jövedelmekben? Az egyikben tizenöt év, a másikban tíz év. Nyilván könnyû ezt feloldani, mert csak egy döntés kérdése.
Vagy például - ez egészen kevés embert érint - a számviteli elõírások rendjében súlyos különbségek vannak. Az egyiknél egy pénzforgalmi szemléletû, a másiknál egy üzemgazdasági szemléletû kettõs könyvvitelt kell alkalmazni. Abszolút indokolatlan a különbségtétel!
Vagy a költségelszámolás rendje, a befektetések költségeinek elszámolása tekintetében: az egyiknél el lehet számolni a mûködés logikájaként és a mûködési alapból, ha úgy tetszik, a másiknál nem lehet mûködési költségnek tekinteni. Nincs indok erre, hogy miért tartottuk ezt így meg.
Azután a szociális és adótörvényekkel nincs harmónia. Csak egy példát mondok: ha azt akarjuk, hogy az anyaság, a gyermeknevelés támogatva legyen ezen az ágon is, ahhoz bizony a szociális törvényeket is valamilyen módon meg kell változtatni.
Tisztelt Képviselõtársaim! Egy több mint százas csomaggal fogjuk segíteni, hogy ez a törvény megfelelõbb legyen, hogy az elõre látható problémák feloldhatók legyenek, és ezek benyújtásához - más képviselõtársaimmal konzultálva is - azt szeretném kérni elnök asszonytól, tegye lehetõvé, hogy ne ma, hanem holnap járjon le az az idõ, ameddig be lehet adni módosító indítványt.
Tisztelt képviselõtársaim, köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)