DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): (Mikrofon nélkül:) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Elnézést, de elvesztettem a mikrofonomat. (A mikrofon keresése közben leesik a szemüvege. - Közbeszólások a bal oldalon: Meg a szemüvegét is!) Elvesztvén a mikrofonomat újra kell kezdenem.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kevés dologban van olyan egyetértés Magyarországon, mint a közeljövõben valószínûleg a megvalósulás útjára lépõ NATO-csatlakozás dolgában. Nincs parlamenti erõ, amely ne támogatná ezt a gondolatot, s a politikai életnek a perifériáján lévõ szélsõséges oldalakról jönnek csak ellenkezõ hangok, minthogy jobb- és baloldalról egyaránt érkeznek, lényegileg kioltják egymást, a történelem folyamán nem elõször teszik hiteltelenné saját magukat.
Van egy csoport, egy tiszteletreméltó csoport, a békeszeretõk, a pacifisták, a fegyvert nem fogók világa, akik szintén ellenzik ezt a folyamatot, de a várható NATO-tagságnak van egy olyan következménye is, amelyet megítélésem szerint még ezen utóbbi csoportok is örömmel fogadnak. Ha ma egy katonatiszt továbbképzésre megy, akkor valószínûleg nyelvet tanul és nem a katonai ismereteit mélyíti. Miért kell neki nyelvet tanulnia, amikor felsõfokú végzettségû ember - hiszen a katonatiszt önmagában az -, sõt a korábbi évek gyakorlata szerint feltehetõleg rendelkezik még egy civil diplomával is? Két diplomája sem elegendõ azonban ahhoz, hogy megfelelõ szintû nyelvtudással rendelkezzék. A katonatiszt nem lóg ki a magyar társadalom átlagából, ugyanis a középfokú végzettségûek 90, a felsõfokú végzettségûek 60 százaléka nem tud elboldogulni egy idegen nyelven.
Ezen a helyzeten, azt gondolom, változtatnunk kell, változtatnunk kell azért, mert a megnyíló lehetõségekkel nem fog tudni élni az ország. Ha egy olyan cég, amely egyre inkább részt akar venni - és részt is vesz - az európai piacon, nem tud kommunikálni, akkor kénytelen olyan embereket felvenni, akik ezt a kommunikációt lehetõvé teszik. És honnan szívják el a nyelvtudással rendelkezõ embereket? Éppen arról a helyrõl, ahol a legfontosabb, hogy ott legyenek, hogy az ország pótolja az ilyen irányú elmaradottságát: a nyelvtanárok világából.
Én azt gondolom, hogy ez a helyzet tulajdonképpen tragikus, más országokkal összevetve is. Lehet mondani rengeteg mentséget: mi a születésünknél fogva nem rendelkezünk egy világnyelv tudásával, mint mondjuk egy osztrák állampolgár; az is biztos, hogy anyanyelvünk sajátságai nagyon idegenek a nyugat-európai nyelvek nyelvtani szerkezetétõl, nehezebb, többet kell kínlódnunk annak érdekében, hogy elfogadható szinten tudjunk kommunikálni; és ezer más érvet lehet felhozni, lehet a bizonyítványt magyarázni, de egyet nem lehet: ebbe a helyzetbe belenyugodni.
Azt gondolom, hogy nagyon sok teendõnk van, de vannak örvendetes jelek is. Örvendetes jel például az, hogy a magyar társadalom mintegy 84 százaléka szeretne nyelvet tanulni.
(8.50)
Tehát nincs elutasítás a társadalomban, nincs bezárkózás, nincs valami magunkba fordulás, hanem igenis van egy nyitottság és van egy igény. Ezt az igényt ki kellene elégíteni. S ez a kielégítés nem könnyû.
Miket lehetne tenni? Nyilvánvaló, hogy emelnünk kell az oktatás színvonalát. Hiszen a tanrendekbe be vannak építve a megfelelõ kívánalmak, csak hát sajnos, van egy elég hosszú évtizedes gyakorlatunk, hogy kötelezõen tanult idegen nyelvet nem nagyon akarjuk megtanulni. A helyzet az, hogy ma Magyarországon 2 százalék alatt van az oroszul beszélni tudó emberek száma, miközben nincs senki e hazában, aki valamely iskolát elvégzett, és ne tanult volna elég sok éven keresztül - sajnos, nem oroszul tanultunk, hanem szovjetül, és ezt utólag bánhatjuk, de mégiscsak ez a helyzet. Amit tennünk kellene, az az, hogy a NAT rendszerén belül jobban kellene súlyozni a nyelvtanulás kérdését, és az idevonatkozó ajánlások számait, azt hiszem, meg lehetne növelni.
Nyilvánvaló, hogy több tanárra van szükség, és itt bizony különféle pótlékolásokat is be kellene vezetni az elõbb említett elvándorlás megakadályozása érdekében. Lehetõvé kellene tenni nagyobb számban a már ma is létezõ gyakorlatot, hogy diákjaink, felsõoktatási embereink külföldre járjanak, és ne csak a nyelvtanárok, hanem más szakon is ott sajátítsanak el bizonyos dolgokat. Az iskolán kívüli képzés költségeit adókedvezményekkel is célszerû lenne fejleszteni, és még egy olyan gondolatot is fölvetek, hogy talán kevesebb szinkronizált filmre és több feliratosra volna szükség, más országok gyakorlatának megfelelõen.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket, és remélem, hogy hatékony intézkedések követik ezt a 20 másodperces csúszást. (Taps.)