ASZÓDI ILONA KATALIN (független): Köszönöm. Mit mondjak, nagy élvezettel hallgattam a kinyilatkoztatásokat, hogy kinek a szíve kiért dobog, vajon a munkavállalóé vagy a munkaadóé dobog-e.
Én azt gondolom, hogy itt mindannyiunknak a szíve azért kellene hogy dobogjon, hogy ez a törvény mûködjön. És ha azt akarjuk, hogy ez a törvény mûködjön, akkor jó lenne, ha mind a két oldalért dobogna a szívünk, jó lenne, ha figyelembe tudnánk venni azt, hogy mi a munkavállaló érdeke, és figyelembe tudnánk venni egyszersmind azt, hogy mi a munkaadó érdeke. Mert ha ezek kiegyensúlyozottan vannak figyelembe véve, akkor nagy valószínûséggel maga a törvény mûködni fog. Ez lenne a cél, hogy mûködjön a törvény, hogy legyenek befizetések.
Sokszor tapasztalom azt, hogy amikor végre megpróbálunk egy lehetetlen helyzetet törvénnyel megoldani, rendbehozni, rendezni, akkor hirtelen mindjárt valami tökéleteset akarunk, valami logikailag nagyszerût, és elfelejtjük a realitásokat. Elfelejtjük azt, hogy jelen pillanatban senki nem fizet semmit az alkalmi munka után - egy fillért sem. Ez a jelenlegi realitás! (Kiss Péter: Errõl van szó.)
Tehát amikor arról beszélünk, hogyan nézünk majd annak a munkavállalónak a szemébe, aki viszont milyen nagy összegeket fizet, akkor azt tudom mondani, hogy mindenképpen kellemesebben, még akkor is, ha viszonylag kedvezményezett lesz az alkalmi munka, hiszen eddig nem fizetett senki semmit. A helyzet javulni fog.
De jó lenne, ha képesek lennénk elõregondolkodni hosszú távon úgy, hogy ezt a törvényt meghozzuk, és nem egyszer s mindenkorra letudjuk, hanem hozzunk egy olyat, ami pillanatnyilag mûködik, és majd térjünk vissza rá egy év múlva, két év múlva, fél év múlva - mit tudom én, akkor, amikor már más lesz a helyzet. De próbáljuk már megoldani azt (Az elnök a pohara megkocogtatásával jelzi az idõ leteltét.), hogy lehetõleg már az elsõ pillanatban is mûködjön a törvény, és ne ugyanúgy maradjon vagy majdnem ugyanúgy maradjon minden, mint eddig volt.
Köszönöm.