DR. GYÕRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót. Elnök Asszony! Mélyen tisztelt Országgyûlés! A munkavédelem kérdése napjainkban éppen a széles körû privatizációk, az újonnan alakult vállalkozások jelentõs száma mellett lényeges kérdés, ugyanis számos esetben bizony a gyors haszonszerzés érdekében mellõzik az alapvetõ biztonsági szempontokat. Mindezt 1993. május 4-én meglehetõsen hosszú vezérszónoki felszólalásomban - ami 35 perc volt akkoriban, és ez parlamenti viszonylatban hosszú idõ - részletesen kifejtettem. Most nem akarok részletesen szólni ezekrõl a kérdésekrõl, csak a változásokat szeretném elmondani ahhoz az 1993. évi XCIII. törvényhez képest, amelyet akkoriban a nagy viták és viharok után is jó törvénynek ismert el az Országgyûlés teljes képviselõi köre.
Akkor már elmondtam, hogy a törvény idõnkénti felülvizsgálata, összevetése a mindennapok gyakorlatával mindenképpen szükséges. Az Európai Unió belsõ normáihoz való alkalmazkodás, a jogharmonizációs program alapján végzett felülvizsgálat megfelelõ alkalom arra, hogy a szükséges módosítások úgy a külföldi, mint a belföldi szempontok figyelembevételével megtörténjenek. Ezzel szemben a jogharmonizációs program keretében azt lehet tapasztalni, hogy szó sincs a törvények minõségi fejlesztésérõl, az európai irányelveknek, törvényeknek megfelelõ átdolgozásáról, hanem kizárólag olyan törekvésrõl, amely csak a formai megfelelést kívánja biztosítani. A most benyújtott törvényjavaslat szinte ebbe a sorba tartozik.
A problémák már rögtön a javaslat 2. §-ánál kezdõdnek. A törvény alkalmazásában a gépeket, készülékeket, szerszámokat és berendezéseket, melyeket a munkavégzés során alkalmaznak vagy ezzel összefüggésben használnak, összefoglalóan munkaeszközöknek nevezik, kicsit eltérve a nálunk megszokott marxista terminológia használatától. A törvény ezek importját, illetõleg forgalomba hozatalát csak akkor engedélyezi, ha az importõr vagy a gyártó biztonságtechnikai megfelelésüket az általános minõségtanúsítás keretében megadja. A javaslat úgy változtat a szövegen, hogy a minõségtanúsítást csak az üzembe helyezés pillanatához köti, arra hivatkozva, hogy ettõl a pillanattól számít az adott gép, berendezés munkaeszköznek. Az indoklás logikájával ellentétben természetes elvárás, hogy a gyártó, a kereskedõ, vagy az importõr a vásárlás elõtt mutassa be a minõségtanúsítást, és nem utána, az üzembe helyezés során. Az ilyen minõsíthetetlen változtatás beláthatatlan következményekkel járhat.
Jellemzõ, hogy éppen fordított logikát használhatunk a javaslat 8. §-a esetében. Itt a törvény kiegészül azzal a kikötéssel, hogy a veszélyforrásokat nemcsak a veszélyes munkafolyamatoknál, technológiáknál, amelyekkel gyakorlatilag dolgoznak, kell a munkavállalókkal megismertetni, hanem - idézem -: "a munka egésze tekintetében is." A törvény alkalmazásában ugyanis munkahely alatt minden olyan szabad vagy zárt teret kell érteni, ahol munkavégzés céljából a munkavállalók tartózkodnak. Nyilvánvaló képtelenség, hogy egy nagyobb vállalat minden területének veszélyforrásaival, tehát az összes létezõ technológiával megismertessék a dolgozókat. A törvény szövege teljesen egyértelmû. A módosítás ezért indokolatlan.
Amíg a javaslat helyenként túl részletezõ, például a 7. §-ában külön kiemeli, hogy - idézem -: "a menekülési utakat szabadon kell hagyni", nem tartva elégségesnek azt a megfogalmazást, hogy ezeknek mindenkor - idézem -: "lehetõvé kell tenniük a veszélyes terület gyors és biztonságos elhagyását" máskor a leglényegesebb változtatásoknál megmarad az általánosság szintjén, meg sem kísérli annak kibontását.
(18.40)
Az Európai Unió irányelveinek lényeges eleme a munkahelyek kockázatértékelése. De az irányelvek értelemszerûen csak a követelményeket rögzítik, a részletes szabályozást a tagországokra bízzák. Érthetetlen, hogyan tarthatták elégségesnek a javaslat kidolgozói minden kibontás nélkül az irányelvek szövegének puszta átemelését, hiszen a magyar specialitásokat is figyelembe kellett volna venni.
Ha a kockázatértékelés követelményeit vizsgáljuk, látnunk kell, hogy nem is kis feladatról van szó. A törvény eredeti szövege, amelyet most változatlanul a (3) bekezdés tartalmaz, korábban is elõírta azt a rendszeres vizsgálatot, hogy a munkakörülmények megfelelnek-e a követelménynek. A kockázatértékelés viszont szervezett megelõzõ eljárás, amely eddig legfeljebb csak szûk körben volt a hazai gyakorlatban alkalmazva. A kockázatok minõségi és mennyiségi értékelése megkívánja, hogy ne csak az új munkahelyek létesítése elõtt kerüljön erre sor, hanem a munkáltatók a meglevõ munkahelyekre is végezzék el, és meghatározott idõközönként ismételjék meg azt.
Értelemszerû, hogy az értékelést csak a szakmai team tudja elvégezni, hiszen a követelménysor a biztonsági szakemberen túl ergonómus, technológus, munkaszervezõ - és így tovább - bevonásával teljesíthetõ. Az is egyértelmû, hogy a kockázatértékelést írásos dokumentumban kell rögzíteni, mert másképp nem követhetõ nyomon az értékelés elvégzése, illetve az, hogy a felmérés és értékelés eredményeként valóban megszülethetnek-e a megelõzõ intézkedések.
A kockázatértékelésnek legalább az eredményét illene a munkavédelmi képviselõkkel megismertetni, de arról is intézkedni kellene, hogy a munkavédelem hatósági felügyeletének hogyan és milyen idõközönként kell az erre vonatkozó munkáltatói kötelezettséget ellenõriznie.
A javaslat mindezekrõl egy szót sem ejt. Az indoklás úgy tünteti fel, mintha a megelõzést szolgáló tevékenységet és az ebbõl eredõ intézkedéssort teljes mértékben pótolná a törvényben korábban is szereplõ közvetlen intézkedéssor.
Az Európai Unió irányelveinek leglényegesebb részére tehát nem született érdemi szabályozás, a javaslat alkotói viszont még folytatják a módosítgatást. Így a 11. §-ban garanciális okokra hivatkozva elõírják, hogy a foglalkoztatott munkavédelmi szakember számára a munkáltató köteles a munkavédelemmel összefüggõ információkat megadni.
Ez két okból értelmetlen. Egyrészt: mivel a szakember éppen a munkáltatói feladatok teljesítése érdekében foglalkozik a kérdésekkel, így a témakörben valószínûleg több információval fog rendelkezni, mint a munkáltató, másrészt a törvény értelmében a szakember foglalkoztatása nem mentesíti a munkáltatót a törvényben meghatározott felelõssége alól, ezért egyes információk elhallgatásával végsõ soron semmit sem nyer.
Rendkívül ellentmondásosnak kell tekinteni a javaslat 13. §-ában megfogalmazott módosítást. Ez ugyanis elõírja, hogy a munkavállaló önkényesen nem kapcsolhatja ki, nem távolíthatja el és nem alakíthatja át a biztonsági berendezéseket.
Az indoklás elmondja, hogy mindez azért szükséges, mert a termelés fokozása érdekében egyes munkáltatók eltûrik, következésképpen hallgatólagosan ösztönzik, hogy a védõberendezéseket a munkavállalók önhatalmúlag leszereljék. Ha ez így van, akkor a munkáltató nem tartja be a törvény 54. §-ában megfogalmazott rendszeres ellenõrzési kötelezettségét, ezért teljes körû felelõsség terheli.
A módosítás azért veszélyes, mert ebbõl eredõen ez a felelõsség a dolgozóra hárul, és a munkáltató gyakorlatilag kibújik a törvényes kötelezettség alól.
Az értelmetlen módosításokat természetesen fokozni is lehet. Erre jó példa a 14. §. A törvény elõírja, hogy a munkavédelmi képviselõ jogainak gyakorlása keretében a hatáskörrel rendelkezõ munkavédelmi felügyelethez fordulhat. Ezért aztán rendkívül indokolt és fontos megengedni, hogy az éppen ellenõrzést végzõ munkanélküli-felügyelettel (?) is kapcsolat teremtõdjék.
A javaslat 18. § (2) bekezdése büszkén hirdeti - idézem: "Immár ez a törvény az európai közösségek jogszabályaival összeegyeztethetõ szabályozást tartalmaz."
Az elõzõekben elmondottak alapján a magam részérõl a gyakorlatban ezt egyáltalán nem tartom ennyire biztosnak. Ezért a Független Kisgazdapárt ennek érdekében számos módosító javaslattal szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy tényleg ilyenné is váljék ez az egyébként hasznos törvényjavaslat. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az FKGP padsoraiban.)