LÁNYI ZSOLT (FKGP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Valóban komoly társadalmi problémát és valóban komoly társadalmi érdeklõdést váltott ki az, hogy a társasházak kezelésére, a társasházak mûködtetésére vonatkozó törvényt korszerûsítse, módosítsa a Magyar Országgyûlés. Lakossági fórumokon és egyéb helyeken - nemcsak Budapesten, hanem nagyobb városokban is - a Független Kisgazdapárt is többször találkozott ezzel a problémával, ezzel a kérdéssel, úgyhogy a Kisgazdapárt is üdvözli azt a törekvést, hogy a kormány most módosítani kívánja és meg kívánja alkotni a társasházak kezelésével kapcsolatos jogszabályt.
(8.50)
A 4514-es törvényjavaslat végsõ fokon szabályozza ezeket a kérdéseket, azonban meg kell jegyeznem azt, hogy ez a szabályozás korrekt. Ebben a szabályozásban vannak kisebb értelmezési, akár még fontosnak tartott eltérések is, melyeket a Kisgazdapárt majd módosító javaslatokkal igyekszik a helyére tenni, azonban a társasházakkal kapcsolatban a következõ véleményünk alakult ki.
Kétféle társasházról kellene beszélnünk praktikusan: az egyik, amelyek nem olyan régen épültek vagy épülni fognak, és tehetõsebb, tehát anyagilag rendezett körülmények között létrejött társulások, ahol nem okoznak gondot azok a költségek, amelyek felmerültek a társasház kezelésével, üzemeltetésével kapcsolatban, és újszerûek, mert nem olyan régen épültek.
Ezeknél a tehetõsebb polgárok által épített társasházaknál ez a szabályozás megfelelõnek látszik, mert kiküszöböli azt a nagyon nagy hibát, amelyik az egyhangúságot írta elõ, és minden döntésben minden lakónak, illetve tulajdonosnak egyet kellett érteni bizonyos döntésekben. Ennek a feloldása rendkívül fontos volt, hiszen az összes társasháznál - ahogy már az elõttem szólók és azt hiszem, Vastagh Pál miniszter úr is említette - mindig akadt egy lakó vagy egy tulajdonos, aki megvétózta ezt, és így nem tudott a társasház lakóközössége az egyrõl a kettõre jutni.
A törvény ezen részével tökéletesen egyetértünk, azonban a társasházak nagyobbik, jelentõsebb hányada, sõt azt mondhatnám, hogy a meghatározó hányada az a millió körüli tulajdonos, aki a volt államosított lakások privatizálása következtében jutott tulajdonhoz. Egy rövid történelmi visszatekintésben nagyon jól emlékszünk vagy legalábbis olvasmányainkból tudjuk azt - a fiatalabbak -, hogy 1948-ban történt államosítás néven a magántulajdon megszüntetése, valamint a bérházak és a magántulajdonban lévõ épületek elrablása - hogy ezt az egyszerû kifejezést használjam -, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Ezzel a budapesti és a nagyobb városokban lévõ bérházak magántulajdona megszûnt, és az állam vette kezelésbe.
Tudjuk azt, hogy az állami kezelésben létrehozták a HKI-t és az IKV-t, amely arra volt hivatva, hogy ezeket a társadalmi tulajdonba vett, államosított, elrabolt bérházakat mûködtesse, karbantartsa, és nagyon jól tudjuk azt, hogy ez az 50 év alatt igen csekély mértékben történt meg. Bár az állam biztosított bizonyos forrásokat, bizonyos hozzájárulást ahhoz, hogy a házak karbantartása folyamatosan történjen, azonban különbözõ okok miatt - amire most nem kívánok kitérni idõ hiányában -, sajnálatos módon nemigen történtek meg, és így ezen államosított, tehát tanácsi lakásoknak nevezett bérlemények fizikai állapota egyre rosszabb lett.
Tehát ha ma körülnézünk, nemcsak Budapesten, de, mondjuk, a nagyobb vidéki városokban is, akkor sajnálatos módon ezen házak mûszaki állapota igen sekély, talán az 50 százalékot sem éri el. Ha Budapesten, a pesti belsõ kerületekben, tehát a VI., VII., VIII., IX. kerületben valaki körülnéz, sétál, akkor láthatja, hogy majdnem minden második ház alá van dúcolva, mûszakilag a megsemmisülés állapotában van. Nem akarok hivatkozni az elmúlt évek azon szomorú eseményeire, amikor ezek a mûszakilag teljesen tönkrement és nem megfelelõen karbantartott házak összedõltek, baleseteket okoztak, halálos áldozatok voltak s a többi.
Ez mind annak tudható be, hogy 40 évig az állam - mint rossz gazda, mint rossz tulajdonos - olyan állapotba hozta Budapest és a nagyobb városok államosított házait, amelyeknek a felújítása most nem milliókba, hanem milliárdokba, tízmilliárdokba, esetleg százmilliárdokba kerülne. Ezeket a házakat - miután az állam rájött, hogy már képtelen fenntartani - az úgynevezett rendszerváltás elõtt, már a kádári korszak vége felé kezdték privatizálni, igen kedvezõ feltételek mellett. Ezek a kedvezõ feltételek - mint általában szokás volt - nagyon jó üzleteket jelentettek néhány száz vagy néhány ezer ember részére, aki bent lakva rendkívül kedvezõ, hosszú lejárattal és jóformán kamatmentesen vagy minimális kamattal tudta megvásárolni a tanácsi lakást saját tulajdonúvá, majd különbözõ kedvezményeket kapott arra, hogy ha kifizeti egyben ezt az összeget - amelyre 30-40-50 évre adott lehetõséget az állam, hogy törlessze -, akkor 30-40 százalékos kedvezménnyel, fillérekért megvette, és egy héten belül milliókért adta el. Így nagyon sokan jól jártak, azonban nem ez a jellemzõ általában, hanem az a jellemzõ, hogy az állam és a különféle, akkor tanácsinak nevezett kerületi vezetõk egyre inkább ki akartak szállni a lakások fenntartásából, mivel azok katasztrofális állapotba kerültek, és a lakókra erõszakolták, illetve a lakóknak felajánlották, hogy ezeket vegyék meg.
A megvétel körülményeit mindnyájan ismerjük; rendkívül kedvezõ volt, minimális elõleget kellett befizetni, nagyon hosszú lejáratú részletet, kamatmentességgel vagy minimális kamattal, nyugdíjasoknak még nagyobb kedvezményt adtak, és így sikerült az egymillió vagy jelentõs lakásmennyiséget eladni. Azonban ezeknek a lakásoknak a mûszaki állapota általában az 50 százalék alatt volt, és sajnálatos módon a megvásárlók nem tudták átlátni, nem tudták átgondolni és nem tudták megfelelõ módon érvényesíteni azt a lehetõséget, hogy ezek a lakások a lerobbant állapot következtében mit fognak jelenteni. Éppen ezért, miután tulajdonosokká váltak, abban a pillanatban az állam, a törvény keményített, tehát már rögtön probléma volt, ha a csatorna csöpögött, probléma volt, ha esztétikailag kifelé nem megfelelõen néztek ki ezek a bérházak, és rögtön az akkor már tulajdonossá vált lakóktól követelték ezeknek a megjavíttatását.
Tudni kell azt, hogy különösen az elõbb hivatkozott budapesti belsõ kerületekben lévõ lakástulajdonosok szegény emberek, idõs emberek, nagyon sok a nyugdíjas, nagyon sok a munkanélküli, ennek következtében pénzügyi lehetõségük nincs arra, hogy a lakásukat felújítsák vagy a lakásukat, fõleg a házat rendbe szedjék, nincsenek millióik, nincsenek erre lehetõségeik. Itt, ebben a törvényben szerepel a jelzálog fogalma, amelyet arra találtak ki, hogy ha nincsen megfelelõ készpénze a tulajdonosnak, tehát a lakás tulajdonosának, akkor jelzálogot vesz fel a lakására. Én azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Tûzoltó utca, Tömõ utca vagy akár a Mester utca aládúcolt házaira melyik az a bank ma Magyarországon, amelyik jelzálogot köt, melyik az, amelyik ezt finanszírozni fogja, mert itt ilyen épületekrõl, ilyen házakról van szó.
Éppen ezért a Független Kisgazdapárt véleménye szerint - amellett, hogy a törvény jogi oldalát megfelelõnek tartja - bizonyos módosító indítványokkal korrigálható az, amivel nem értünk egyet. Tehát alapvetõen a törvényt nem tartjuk rossznak, elfogadhatónak tartjuk, azonban azt elfogadhatatlannak tartjuk, hogy ilyen minõségben és ilyen mûszaki állapotban lévõ házakat átadtak a lakóknak, mert - hogy egy analógiával éljek - a bankoknál is a bankkonszolidáció volt az, amely rendbe szedte a bankot, és utána került privatizációra. Ez talán elvárható lett volna, hogy a magyar állampolgárok is egy viszonylag karbantartott, viszonylag felújított és viszonylag lakható, elfogadható lakást vásároljanak meg. Természetesen a lakás ára ezzel emelkedhetett volna, tehát drágábban kerülhettek volna értékesítésre az úgynevezett tanácsi, tehát állami tulajdonban lévõ lakások a magántulajdonba való átadásnál.
(9.00)
Ehhez a megfelelõ kedvezményeket az elõbb említett szociális problémák miatt meg kellett volna teremteni, de minden esetben olyan lakást kellett volna a Független Kisgazdapárt véleménye szerint privatizálni, amelynél a ház rendbe van szedve, amelynél a lakhatóság biztosított, és nem nagyon rossz mûszaki állapotú lakásokat, amiket átadtak magántulajdonba a lakásukat féltõ embereknek, mert hír járta, hogy amennyiben õk nem kívánják ezt megvásárolni, és a privatizációban nem kívánnak részt venni, akkor a fejük fölül eladható a lakás. Ettõl nagyon sokan megijedtek, tehát volt egy bizonyos presszió is, amely az egyszerû embereket arra késztette, hogy ezt a lakást mindenképpen meg kell venni, és nem gondolták át annak a következményeit.
Természetes, hogy nagyon sok probléma van, és természetes, hogy villanyszámlákat nem tudnak fizetni ezek a lakók, különbözõ közös költségeket nem tudnak vállalni, nem azért, mert rosszindulatúak, hanem azért, mert egyszerûen a szociális helyzetük ilyen. Valóban segíthet a törvénynek az a része, hogy a kétharmados döntéssel a közös tulajdonban lévõ épületrészek, iroda- vagy akár üzlethelyiségek bérbeadásával vagy értékesítésével, elidegenítésével pénzhez is juthatnak ezek a lakástulajdonosok, és ezáltal a javítást, tatarozást vagy felújítást meg tudják támogatni. Azonban nagyon- nagyon sok olyan társasházi komplexumot ismerek magam is, ahol az önkormányzatok privatizálták a lakásokat, azonban nem privatizálták az üzlethelyiségeket, nem privatizálták azokat, amelyek bizonyos értéket jelentettek volna, és hozhattak volna valami segítséget ezeknek az új tulajdonosoknak.
Éppen ezért a törvény támogatása mellett fölhívom a kormányzat szíves figyelmét, hogy ezzel praktikusan nem oldotta meg azt a problémát, hogy Budapest és a nagyobb városok középpontja - ahol az államosítás, az elrablás után ötven évig nemigen történt semmi - az összedõlés határán állnak. Éppen ezért ez a törvény a korrektsége mellett ezt a feladatot nem oldja meg. Erre valami olyan rendelkezést kell hozni, amely ezt az ügyet lerendezi. Ez komoly problémákat fog okozni, a lakók egyszerûen nem tudják kifizetni; ezekbõl a rozoga, rossz, mûszakilag teljesen tönkrement házakból menekülnek a lakók, ha kis lehetõségük van, otthagyják, otthagyják a paneleket.
A múltkor a Havanna-lakótelepen tartottam egy ilyen fórumot, ahol ezt mind elmondották; és a gettósodás veszélye igen jelentõs, igen nagy. Az elhagyott lakásokba beköltöznek különféle olyan elemek, akik nemhogy fizetni nem tudnak, hanem még lakni sem tudtak, illetve följöttek vidékrõl, oda csoportosultak, és ez egy rossz közérzetet okoz az ott lakóknak, ezt a folyamatot mindenképpen meg kellene állítani. Éppen ezért az államnak nagyon hamar ezt komoly anyagi ráfordításokkal meg kell oldani. Hisz már nagyon régi téma és nemcsak az utóbbi 8-10 évben, hanem azt megelõzõen is rádöbbentek, hogy Budapest az összedõlés szélén áll, és különbözõ tömbrehabilitációs terveket dolgoztak ki különféle kormányzatok, azonban abból soha nem valósult meg semmi. Most már, azt hiszem, a huszonnegyedik órában vagyunk, úgyhogy feltétlenül fölhívja a Független Kisgazdapárt a kormány szíves figyelmét, hogy szíveskedjék ebben valamit intézkedni azért, hogy elkerüljük Budapest teljes tönkremenését.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)