TORGYÁN JÓZSEFNÉ CSEH MÁRIA (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! A Független Kisgazdapárt az egészségügy új törvényi szabályozásának szakmai és jogi indokaival az elõterjesztésben szerepelt részletezés szerint is egyetért.
Egyetértünk azzal, hogy a jelenleg hatályos, több mint 25 éves, 1972. évi II. törvény újraszabályozása elengedhetetlen és nem halasztható, mert az elmúlt negyedszázad az egészségügyben is döntõ változásokat hozott mind a biológiai ismeretek, mind az orvosilag alkalmazható technika robbanásszerû fejlõdése következtében is.
Elfogadjuk, hogy a változásoknak a törvényi jogalkotás szintjén is meg kell jelenniük, és helyeseljük, hogy az elõterjesztõ jogalkotók az egészségügy egészére kiterjedõ kódexszabályozás lehetõségét választották.
E néhány szavas bevezetõ is talán érzékelteti, hogy mi a törvényt össztársadalmi érdekérvényesítõ és -formáló, döntõen szakmai - nem politikai - anyagként értékeljük, és ennek megfelelõen bíráljuk.
Bírálatunk alapja mindig az a szempont, hogy a törvénytervezet mennyiben alkalmas a magyar népesség nemzetközi összehasonlításban is riasztóan rossz általános egészségügyi állapotának megjavítására. Ilyen alapon fogalmazzuk meg a törvény I. fejezetéhez fûzött aggályainkat.
A törvény olyan idõpontban kerül a parlament elé, amikor a kormánynak a társadalombiztosítási alapok hiányának kezelésére szolgáló pótköltségvetést is elõ kell terjesztenie. Mi e véletlen egybeesésben kormányzati taktikai elemeket látunk, melyek a kormánypárti képviselõkre gyakorolhatnak pressziót az állami szerepvállalás financiális kereteinek meghatározásánál. Itt csak utalok arra, hogy a központi költségvetést terhelik majd az egészségügyi ellátás olyan kiemelkedõ fontosságú területei, mint a mentés, vérellátás, katasztrófaelhárítás, a különösen nagy értékû diagnosztikus és terápiás eljárások, népegészségügyi ellátás, képzés, továbbképzés, állami kártalanítás és a külön törvényben vagy kormányrendeletben meghatározott feladatokkal kapcsolatos költségek.
A törvényben deklarált alapelvekkel, betegjogokkal ellentétesek a közelmúlt egészségügyi intézkedései, melyek az egészségügyi nyugdíjellátásban az alapelvekkel ellentétes, kedvezõtlen, definitív állapotokat eredményeztek. Ezek közül itt kettõt emelek ki.
A törvény deklarálja az egyén jogát egészsége megõrzéséhez, illetve annak visszanyeréséhez, mellyel ellentétes a fekvõbeteg-ellátásban bekövetkezett kapacitáscsökkenés a kórházi ágyszám csökkenése következtében.
(14.10)
A nyugdíjkorhatár emelése ellentétes azzal a már közhelynek számító ténnyel, hogy a magyar lakosság születéskor várható átlagos élettartama nemzetközi összehasonlításban már szégyellnivalóan alacsony.
Elutasítjuk az egészségügyi irányítás olyan régi, kézivezérléses gyakorlatának újraalkalmazását, mint az napjainkban az egészségbiztosítási önkormányzat vezetõi állásába való delegálása során történt. Az egészségbiztosítási önkormányzat elnöke így a törvény 148. §-ában részletezett nemzeti egészségügyi tanács delegált tagja lesz.
Megítélésünk szerint a betegjogokkal kapcsolatos II. fejezet túlszabályozott, és a létszámhiányokkal küszködõ egészségügyi intézményekben mûködészavarokat idézhet elõ. Ezek között szerepel például a fekvõbeteg- intézményekbe felvett betegek tájékoztatása arról, hogy elhalálozásuk esetén boncolásuk milyen esetekben mellõzhetõ.
E pontot nemcsak a túlszabályozottság, hanem a jó ízlés miatt is ki kellene innen hagyni és megtartani a halottakkal kapcsolatos, XII. fejezetben leírtak szerint, ahogyan az ott, az elhunyt hozzátartozóinak jogai között helyesen szerepel.
A betegjogokkal kapcsolatos, említett túlszabályozottságot amiatt is bíráljuk, mert az az egészségügyi dolgozókat - döntõen az orvosokat - defenzív magatartásra ösztönzi. A defenzív szemléletû vagy arra kárhoztatott orvos pedig nemcsak szakmailag gyengül, hanem drágábban is dolgozik, mert vizsgálatokkal, leletekkel védi önmagát.
Szólni kell még itt a betegtájékoztatással kapcsolatos orvosi dokumentációról is, mely lényegében e törvényben elõször kifejtett új feladat az orvosok számára. A törvényjavaslat ezzel kapcsolatban dokumentációs modellkísérletre hivatkozik, melyet öt orvosszakértõ egyenként tíz-tíz betegen végzett el.
Eszerint egy intézeti orvos évente 200-220 órát tölthetne el csak a betegfelvilágosítással kapcsolatos adminisztrációval. Ennyi munkaórát egy intézeti orvos teljes munkaidõvel számolva átlag öt hét alatt végez el, tehát ilyen formában megvalósíthatatlan.
A betegjogokkal összefüggésben még két fogalomkörrel foglalkozunk röviden: az úgynevezett terápiás privilégium fogalomkörével és a kezelés visszautasításának jogával.
A terápiás privilégiumról: a Független Kisgazdapárt természetesen - hangsúlyozom a természetesen szót - elismeri a beteg arra való jogát, hogy a személyét, kezelését érintõ minden döntésben részt vegyen, és a megalapozott döntéshez elõzõleg betegségérõl, annak prognózisáról, a diagnosztikus és terápiás lehetõségekrõl, azok várható eredményérõl, kockázatáról részletes felvilágosítást kapjon.
A részletes és teljesen igaz tájékoztatás azonban nem mindig hasznos a beteg számára. Számos országban az orvos ítélõképességétõl függ, hogy a betegnek okozott súlyos kár fogalmára hivatkozva az úgynevezett terápiás privilégium jogával élve ilyenkor a valós helyzetrõl ne a beteget, hanem annak hozzátartozóját informálja. A terápiás privilégium alapján történõ eljárást a magyar jogból pár éve törölték. Véleményünk szerint ismét biztosítani kellene az orvosok számára e lehetõséget, akik megfelelõ tudásuk, a beteggel kialakult kapcsolatrendszerük alapján az esetek döntõ többségében meg tudják ítélni, hogy például egy gyógyíthatatlan betegséggel való kényszerû szembesülés ténye betegük állapotában milyen, adott esetben tragikus rosszabbodást eredményezhet.
A kezelés visszautasításának jogáról: a jelenleg hatályos magyar jog nem ismeri el a beteg azon önrendelkezési jogát, mely számos nyugati országban - Egyesült Államok, Franciaország, Németország, Svédország, Svájc - lehetõvé teszi, hogy a cselekvõképes beteg minden kezelést visszautasítson, beleértve az életmeghosszabbító vagy életmentõ kezeléseket is. Az új törvényjavaslat szerint néhány ritka eset kivételével és bizonyos feltételek teljesülése esetén a betegeket megilleti az ellátás visszautasításának joga. A törvényjavaslat így közvetve a passzív eutanáziához való jogot ismeri el, és nem vonjuk kétségbe, hogy a jogalkotót e szándékában európai jogharmonizációs törekvése vezérli.
Véleményünk szerint ilyen formában a törvényjavaslat mégis módosításra szorul. Magyarországon az érvényes jogszabályok szerint az orvosnak a gyógyíthatatlannak tartott beteget is a legnagyobb gondossággal kell kezelnie, és bár az érvényes jogszabályok nem használják az "eutanázia" kifejezést, fentiek szerint a magyar jog sem az aktív, sem a passzív eutanáziát nem engedi meg.
A betegjogok érvényesítésében a törvény a betegjogi képviselõ jogintézményét vezeti be, mintegy két év türelmi, tapasztalatszerzési idõ után. Tudomásunk szerint jelenleg hat kórházban dolgozik kísérleti jelleggel betegjogi képviselõ, s konkrét ügyekben eljárva segít a betegeknek panaszaik kivizsgálásában, jogi eljárások megszervezésében.
A Független Kisgazdapártnak nincs sem elvi kifogása, sem ellenérzése a - fõleg az Egyesült Államokból származó tapasztalatokra épült - betegjogi képviseleti rendszerrel szemben. Ugyanakkor hasznosnak tartanánk, ha e két évi türelmi idõ alatt más kórházakban hasonló modellkísérletekre kerülne sor az Ausztriában, Észak-Európában már több mint két évtizede mûködõ kórházi ombudsmani rendszer alkalmazásával, és döntés csak az összehasonlított tapasztalatok alapján történne. Javaslatunkat azzal indokoljuk, hogy osztrák kórházi információk szerint a nem konkrét ügyekben eljáró ombudsmanrendszer kevesebb kórházi konfliktushelyzetet okoz, mint a szélesebb jogkörökkel felruházott, a kórházi dolgozókkal gyakrabban konfrontálódó betegjogi képviselõi intézmény.
Bevezetõmbem kiemeltem kritikai észrevételeinket, az egészségügyi ellátások és szolgáltatások rendszerével kapcsolatban, melyek a törvényjavaslat IV-V. fejezeteit érintik. E két fejezetben - és talán a XII.-ben, mely a szerv- és szövetátültetésekkel foglalkozik - látható legjobban az az ellentmondás, mely az orvosilag már és még lehetséges és a pénzügyileg finanszírozható ellátások között feszül, és mely ellentmondás közismerten annál nagyobb, minél kevesebb az egészségügy részesedése a GDP-bõl.
Jobban érthetõvé teszi ezt a Pénzügyminisztériumból 1997. évre egy fõre becsült egészségügyi kiadási összeg, mely éves dollár-középárfolyamon számolva év végére 295 dollár lesz, ami az európai OECD-tagállamok huszonöt évvel ezelõtti egy fõre jutó egészségügyi kiadásának felel meg. Tovább fokozza a torz viszonyokat, hogy a 2002-ig tervezett egészségügyi finanszírozás GDP-hez való viszonyításánál a felújítás, felhalmozás és beruházás értékeit veszi figyelembe, és nem számol az egészségügyi kiadások amortizációs viszonyaival. További bizonytalansági tényezõ, hogy lehet-e számolni 3-4 százalékos évi GDP- növekedéssel és az infláció lényeges csökkenésével, mert különben a reálérték, az egészségügyi ellátás szintentartása is megkérdõjelezhetõ.
Említettem az állami feladatvállalás közül azokat, melyek ellátási fedezetét a központi költségvetésnek kell biztosítania. Az ezekkel kapcsolatos financiális átrendezések miatt is szerencsétlen jelen törvény tárgyalása az 1997. évi tb-pótköltségvetés és a '98. évi költségvetési vita árnyékában.
(14.20)
Egy közelmúltban az egészségügyi törvénytervezetrõl tartott, parlamenti pártok szakértõivel folytatott vitában nemcsak az ellenzéki pártok részérõl fogalmazódott meg, hogy e vitában várhatóan a mindig erõfölényben lévõ pénzügyi lobby akarata érvényesül majd. A magunk részérõl ehhez annyit teszek hozzá: nem szükségszerû, hogy az egészségügy a szakma financiális érdekeit - az elmúlt évtizedekhez hasonlóan - a jövõben sem tudja megjeleníteni; mindezt akkor, amikor az alacsony születési arány, a magas halandóság, a folyamatos népességcsökkenés már érezteti hatását az ország gazdasági teljesítõképességében is.
A fentiek nélkül jelenleg nincs értelme mélyebben tárgyalni és részletezni az e fejezetek egyébként jó szakmai alapon megírt, és félénken az európai egészségügyi szolgáltatások minõségi rendszerére építõ minõség-ellenõrzési és fejlesztési rendszerét, s az ezekkel összefüggõ megfelelõség tanúsítását.
A pszichiátriai betegek gyógykezelése és gondozása - a törvény X. fejezete - egy, a polgári perrendtartásról szóló, 45 éves törvény idejétmúlt rendelkezésének szabályozásával, joghézagpótló feladatot teljesít.
Kifogásoljuk viszont a javaslat 197. §-ának rendelkezését, mely a veszélyeztetõ állapotú betegek egy részének lehetõséget ad arra, hogy intézeti elhelyezésük ne sürgõsségi beszállítással történjék. A bíróság a törvényjavaslat szerint a pszichiátriai gondozóintézet orvosának (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõkeret lejártát.) kezdeményezésére eljárva, az értesítés kézhezvételétõl számított 15 napon belül határoz a kötelezõ intézeti gyógykezelés elrendelésérõl. Tapasztalatok szerint a bíróság (Az elnö ismét jelzi az idõkeret lejártát.) a legritkább esetben bírálja felül a szakmai orvosokat.
Befejezésül: ismételten szeretném kiemelni, hogy a Független Kisgazdapárt az egészségügyi törvényjavaslatot kifejezetten szakmai és nem politikai szempontok alapján értékelte. Köszönöm a türelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)