PÓDA JENÕ (MDF): Köszönöm szépen a szót. Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Új dolgokat is fogok mondani. (Közbeszólások az MSZP padsoraiból: Halljuk!) Hiszen a mai este folyamán mindannyian új dolgokról beszéltünk.
Mindenekelõtt szeretnék a kormány és a kormánypártok érvelésében egy olyan következetlenségre utalni, amely már a mai nap is súlyos jogi aggályokat, illetve problémákat vet fel, a beszédem második részében pedig szeretném azokat az érveket összeszedni, illetve az elhangzottakat kiegészíteni és teljessé tenni, amelyek egyértelmûvé teszik és alátámasztják azt, hogy a Magyar Demokrata Fórum elkötelezetten a NATO-csatlakozás híve.
Talán többen megkérdezhetik, hogy mi szükség van erre. Magunk is azt gondolhattuk, hogy az elmúlt tíz évben - hiszen a jövõ héten tízéves lesz a Magyar Demokrata Fórum - elégszer elmondtuk már ezeket az érveinket, és talán mindenkinek a könyökén jöhetne ki, hogy mi NATO- pártiak és NATO mellett elkötelezettek vagyunk. Ma este azonban itt, a parlamentben azt kellett tapasztalnom, hogy több kormánypárti képviselõ hozzászólásában megkérdõjelezte ezt az eltökéltséget, ezt az elkötelezettséget. Ha ez így van, ha ez így lehet, akkor azt hiszem, kötelességünk ismételten, újra és újra, mindig és mindig a gyengébbek számára is elmondani azt, hogy mit gondolunk, akkor is ha tíz éven keresztül ugyanazt kell mondanunk. (Vancsik Zoltán: Hazudik a szemed, az a gyönyörû! - Derültség.) Köszönöm szépen, képviselõ úr.
Nézzük az elsõ és súlyos ellentmondást, amire egyébként a külügyi államtitkár úr figyelmét szeretném fölhívni. Ez pedig azzal az érveléssel indította el a problémák megjelenését, amikor is próbálja elhitetni a közvéleménnyel, hogy a Magyar Demokrata Fórum, illetve az ellenzék Európa-ellenes, hiszen a földkérdés ügyében olyan álláspontot foglal el, ami majd, ha az Európai Unió tagjai leszünk - mondom: majd, sokára, sok év múlva - ellentétes lenne az európai szabályozással. Ami mellesleg nem is igaz, de kezdetben ezek az érvek nagyon határozottan megjelentek.
Most nem az a kérdés, hogy föladunk bizonyos nemzeti érdekeket már idõ elõtt és mindenféle ellentételezés nélkül, hanem az, hogy Európa- ellenes, az Európai Unió szabályaival ellentétes jogszabályokat, politikai akaratot akarunk megfogalmazni. Ezzel szemben ki kell mondani, hogy a jelenlegi magyar joganyagban van olyan szabályozás és van olyan országgyûlési határozat, amely NATO-ellenes. A biztonságpolitikai és a honvédelmi alapelvek tartalmaznak olyan kitételeket, amelyek nem egyeztethetõk össze a NATO-beli törekvésünkkel, nem egyeztethetõk össze azzal a tárgyalási sorozattal sem, ami ezekben a hetekben elkezdõdött. Erre a tavasz folyamán fölhívtuk a kormány figyelmét. Egyelõre nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, nem nyújtja be azokat a módosító javaslatokat, amelyek szükségesek lennének, holott a NATO-csatlakozás itt van, egészen közel, hiszen errõl akar a kormánytöbbség népszavazást tartani és szeretnénk, ha a NATO-tagországok december elején aláírnák a csatlakozási jegyzõkönyvet a magyar állam vezetõi jelenlétében.
Ez a kérdés pedig, ahol az ellentmondásos szabályozás van, az atomfegyverekkel és az idegen csapatok jelenlétével kapcsolatos. Ha igaz lenne az az állítás, amit képviselõtársaim kormányoldalról megfogalmaztak földügyben, Európa-ellenesség kapcsán, ami majd egy hat- nyolc évvel késõbbi állapotot elõlegez még, és arra vonatkozik, akkor hatványozottan igaz kell hogy legyen, amit én mondok, hiszen ami most elsõdlegesen a jelenben a legfontosabb - a NATO-csatlakozás -, az ezzel kapcsolatos jogharmonizáció nem történt meg. Ezért egyértelmûen a kormány felelõs, és akkor különösen így van ez, ha erre fölhívtuk úgy a honvédelmi, mint a külügyi tárca vezetésének figyelmét.
Ami a második részt illeti: szeretném egy pár pontban - a legfontosabb kérdéseket érintve - rögzíteni azt, hogy határozottan és tíz év óta folyamatosan és a jövõben is miért támogatjuk azt, hogy Magyarország a NATO-n belül találja meg azt a helyét, amely várhatóan hosszú idõre stabilizálja a térséget, nekünk biztonságot nyújt, és megfelel hosszú távú érdekeinknek.
Az elsõ ilyen kérdés, amirõl mindenképpen beszélni kell, a szuverenitás kérdése. Hiszen valamennyi hadsereg végül is mint a védelem legutolsó és legvégsõ eszköze, akkor kerülhet alkalmazásra - és itt demokratikus felfogású, ha lehet ilyet mondani, jó szándékú alkalmazásról beszélünk -, amikor egy ország, egy állam szuverenitását veszélyt fenyegeti, illetve amikor szuverenitása csorbul.
Nagyon sok félreértés van ezzel kapcsolatban a közvéleményben. Sokan azt hiszik, hogy itt most csöbörbõl vödörbe esünk, és hogy örüljünk végre, hogy megszabadultunk a Varsói Szerzõdéstõl, miért kell nekünk a NATO-ba, egy másik katonai szervezetbe lépni, miért kellene egy újabb nyûgöt a nyakunkba venni, miért kellene mások érdekeit nekünk védeni, mások érdekeiért nekünk pénzt és energiát áldozni. Akik ezt mondják, nyilván nem tudják azt, hogy mi a különbség a Varsói Szerzõdés és a NATO között ami egyrészrõl érthetõ, hiszen harminc- negyven éven keresztül, kisdobos korunktól azt próbálták velünk elhitetni és belénknevelni, belénkverni, hogy a Varsói Szerzõdés a világ legjobb dolga, miközben a NATO a világbéke legfõbb ellensége. (Közbeszólások az MSZP padsoraiban.)
De nyilván nem ideológiai alapon kell most ezt a kérdést közelítenem, hanem azt a különbséget kell elmondani, ami alapján nyilvánvaló, hogy amíg a Varsói Szerzõdés diktatórikus, totális rendszere hadseregeinek katonai és politikai szervezete volt, addig a NATO éppen ezzel ellentétesen, demokratikus államok önkéntes alapon vállalt védelmi szervezete, katonai szervezete, de mindenekelõtt politikai szervezete.
A Varsói Szerzõdésbõl elvileg ki lehetett lépni, de erre nem volt példa.
(0.40)
A Varsói Szerzõdést szerencsére megszüntetni lehetett, ezt Antall József kormányának sikerült keresztülvinnie. (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Bravó!)
A szuverenitás nem csökken a NATO-ba lépésünk kapcsán. Ez az egyik fõ támadási pont, hiszen a támadások jobbról, balról, parlamenten kívülrõl és bizonyos pacifista szervezetek részérõl érik ezt a folyamatot. Hogy nem csökken a szuverenitás, abban is megnyilvánul, hogy nem kerül ki nemzeti ellenõrzés alól a hadsereg. A NATO-belépés után is a mindenkori magyar kormány, illetve a mindenkori magyar parlament megfelelõ civil irányítás és ellenõrzés keretében rendelkezik a magyar haderõ alkalmazása, fejlesztése felett, természetesen érdekeinek megfelelõen összehangolja ezeket más partner- , illetve szövetséges országok fejlesztéseivel, hiszen ennek a szövetségnek ez a lényege. A szuverenitás tehát nem csökken, továbbra is megmaradnak a nemzeti szimbólumok, a parancsnoklás rendje is, és ami a legfontosabb, minden akció csak önkéntes és csak teljes elkötelezettség alapján lehetséges.
A NATO mint politikai szervezet minden akcióját csak teljes egyetértés mellett indíthatja. Ne feledjük, hogy minden katonai alkalmazást nyilvánvalóan politikai döntésnek kell megelõznie, tehát ebbõl a szempontból ez garanciális elem, amely nemcsak papírra írott garancia, hanem az elmúlt évtizedek egyértelmûen megmutatták, hogy ez a gyakorlatban is így mûködik, tehát bátran fölvállalható. Egyébként, ha mégis minden kötél szakad alapon kell gondolkodni, ott van a mindenkori kilépés lehetõsége. Erre eddig nem került sor ilyen formában vagy ilyen okok miatt a NATO történetében. Valószínûsíthetõ, hogy a közeljövõben sem fog erre sor kerülni.
A második kérdés vagy kulcsszó, ami kapcsán szeretnék a NATO-ról beszélni, az érdekérvényesítõ képesség fogalma köré csoportosítható. A NATO-t a Magyar Demokrata Fórum ebben a megközelítésben úgy tekinti, mint egy elit klubot. Egy olyan elit klubot, ahol a világ sikeres, gazdag, szabad nemzetei tudnak egy olyan közös politikai, katonai szervezetben együttmûködni, amely az érdekeik érvényesítésében segítséget nyújt számukra.
Nyilvánvaló, hogy a Magyar Köztársaságnak, illetve tágabb fogalom szerint a magyar nemzetnek is vannak érdekei. Elsõdleges ilyen érdeke a védelem lehetõsége. Szerencsére 1990-ben doktrínát váltott a Magyar Köztársaság, tehát az addig egyértelmûen támadó doktrínával rendelkezõ Varsói Szerzõdés-beli álláspontunkat feladtuk, megváltoztattuk, és védelmi álláspontra helyezkedtünk.
Az érdekeink érvényesítése természetesen nem katonai eszközökkel képzelhetõ el, kivéve a bennünket ért agresszió, illetve a késõbbiekben - NATO-csatlakozás esetén - a szövetségeseinket ért agresszió esetét. De azzal együtt is a külpolitikai mozgástér és a gazdasági mozgástér nagyobbá válásával, javulásával párhuzamosan érdekérvényesítõ képességünk mindenképpen nõ.
Ez az elit klub eddig is meghozta a maga döntéseit, sõt mondhatjuk: meg kellett tapasztalnunk, hogy rólunk is döntöttek ebben az elit klubban az elmúlt évtizedekben, de úgy döntöttek, hogy mi nem voltunk ott, tehát nélkülünk döntöttek. Azzal, hogy bekerülünk a NATO-ba, a Magyar Demokrata Fórum szerint egy olyan új történelmi helyzet áll elõ, amely lehetõvé teszi, hogy ne nélkülünk döntsenek máshol, mások, hanem velünk együtt döntsünk rólunk is és másokról is.
Ez nem jelenti azt, hogy a politikai, gazdasági vagy katonai súlyunk összemérhetõ lesz az Egyesült Államok vagy Németország katonai, gazdasági vagy politikai súlyával természetesen, de azt mindenképpen jelenti, hogy az egy szavazat elve alapján a vétójog megvan mint legvégsõ eszköz, de ezt értelmesen használva és ezzel nem visszaélve, az érdekérvényesítésnek mégis sokkal jobb lehetõségei kínálkoznak, mint azok számára, akik a pályán kívülrõl próbálnak bekiabálni az európai népek, nemzetek vetélkedésébe.
És van egy nagyon fontos másik terület is, ahol az érdekérvényesítésnek új lehetõségei nyílnak meg számunkra. A szomszédainkban jelentõs magyar kisebbség él. Ezek a szomszédok nagyon különbözõ fejlõdési és társadalmi állapotban vannak most. Szerencsére egyre többen vannak, akik jelentõs elõrehaladást mutathatnak fel a demokratikus átalakulás, a piacgazdaság kiteljesítése terén. De bizony vannak olyanok is, ahol megtorpanás, sõt visszalépés látszik. Az elõbb említett országok szeretnének integrációs folyamat révén a NATO-ba, illetve késõbb az Európai Unióba kerülni, és ez jó lehetõséget teremt tulajdonképpen a velük való együttmûködésre és a párbeszéd kialakítására. Ez a jó lehetõség számunkra abban is megnyilvánul, hogy elõ fog állni békés körülmények között, abszolút demokratikus feltételek mellett az a helyzet, hogy a magyar parlamentben valamikor a következõ években az akkori magyar parlament vitatkozni és dönteni fog olyan kérdésekben, hogy bizonyos szomszédainkat fölvegyük a NATO- ba vagy ne vegyük föl a NATO-ba, beléphetnek az Európai Unióba vagy nem léphetnek be az Európai Unióba.
A NATO-nak most 16 tagja van, ha belépésünk sikeres lesz, akkor 19- en leszünk valószínûleg Csehországgal, Lengyelországgal kiegészülve és akkor nem 16, hanem 19 egyetértésre lesz szükség minden olyan kérdésben, amely a NATO-t alapvetõen érinti. Ez azt is jelenti, hogy az európai gyakorlatnak megfelelõen joggal támaszthatunk olyan feltételeket, és nem a joggal való visszaélés révén, de az európai fejlõdés alapján ezek érvényesíthetõ feltételek is lesznek, hogy a környék aspiráns országai ne csak a demokratikus fejlõdésben vagy a piacgazdaság kiépítésében haladjanak megfelelõen elõre, hanem az emberi jogok és az egyéni jogok mellett a kisebbségek, mindenekelõtt a jelentõs magyar kisebbség számára megfelelõ kollektív jogokat is biztosítsanak.
Azt hiszem, ez az a legfontosabb kérdés, amely a légiessé váló határok mellett az integráció keretén belül abszolút békés eszközökkel az együttmûködésre törekvés jegyében lehetõvé teszi azt, amire ebben az évszázadban nem volt példa: hogy a magyarság helyreállítsa azokat a széttöredezett részeit, amelyeket kénytelenek voltunk elviselni, illetve megélni az elmúlt évtizedekben mint rólunk szóló, de nélkülünk hozott döntést.
A harmadik kérdés, amivel szeretnék foglalkozni: az idegen csapatok és az atomfegyverek kérdése. Az elõbb említettem már egy bizonyos összefüggésben, hogy ezzel kapcsolatban a hatályos magyar joganyag két országgyûlési határozatban is olyan szabályozást tartalmaz, amely ellentmond NATO-törekvéseinknek, és amely mellett tulajdonképpen nem is képzelhetõ el - annak megváltoztatása nélkül -, hogy a NATO tagjaivá váljunk.
De ezen túl nyilván a közvéleményt joggal és alapos indokkal foglalkoztatja az idegen csapatok és az atomfegyverek kérdése. Egyrészt azért, mert van egy kellemetlen történelmi tapasztalat, a megszálló szovjet csapatok ideiglenes itt tartózkodása, amit akkor nem hittünk, hogy ideiglenes lesz, de utóbb kiderült, hogy mégis ideiglenesen voltak itt, hál' istennek.
Itt is rengeteg félreértés van a közvéleményben, hiszen azt gondolják, hogy most a kiürült szovjet bázisok helyére amerikai bázisok fognak települni, elmentek az oroszok, s most jönnek az amerikaiak - mi a különbség tehát? A különbség óriási. Elõször is nem fognak amerikai bázisok települni Magyarországra, hiszen nincs rá szükség békében másodszor: rengeteg pénzbe kerülne. Ezzel együtt persze vannak ma is amerikai katonák Magyarországon Taszáron, sõt vannak nemcsak amerikaiak, de európaiak is Skandináviából ugyancsak Dél-Magyarországon az ENSZ Biztonsági Tanács felhatalmazása, felkérése alapján NATO-mandátummal, de ami a legfontosabb: a magyar parlament döntése alapján. A magyar parlament konkrét feladatra, konkrét keretek között, létszámmal, konkrét idõtartamra adta meg ezt az itt- tartózkodási engedélyt, ami hamarosan lejár, nyilván ezt újra fogjuk tárgyalni.
Így lenne ez a NATO-csatlakozás után az idegen csapatok helyzetével. A magyar alkotmány itt kisebb korrekcióra szorul, de ami a döntõ: mindenkor a magyar parlament engedélyével tartózkodhatnának csak itt külföldi csapatok a továbbiakban is. És éppen ez az, ami nem volt jellemzõ a Varsói Szerzõdés idejében a megszálló szovjet csapatok itt tartózkodása esetében.
Atomfegyverek. Talán még emlékeznek kormánypárti képviselõtársaim, hogy '92-93 táján, amikor még nem gondolták, hogy visszakerülnek a politikai mezõ élére, és nem gondolták azt, hogy ilyen nagy arányú választási gyõzelmet fognak... (Vancsik Zoltán: Tudtuk, nem gondoltuk.) ...ilyen nagy arányú választási eredménnyel fognak parlamentbe kerülni és kormányt alakítani, a jelenlegi honvédelmi miniszterük, Keleti György felvetette itt a parlamentben, sõt módosító indítványt is készített arról, hogy Magyarországon ne legyenek atomfegyverek.
(0.50)
Az akkori felvetése, fellépése beleillett abba a populista hangvételû megszólalássorozatba, ami akkor jellemezte a jelenlegi nagyobbik kormánypárt honvédelmi politikáját. Képzeljék el, ha az akkor sikerül és most, a NATO-népszavazás elõestéjén még errõl a kérdésrõl is vitatkozni kellene! Egyébként sok minden más mellett azért is problémás ez a népszavazás, mert olyan politikai erõknek ad teret, megnyilvánulási lehetõséget, amelyeknek nem kívánatos. Szélsõséges politikai erõkrõl van szó, amelyek nemcsak szélsõséges nézeteik miatt jelentenek problémát, hanem azért is, mert minden tárgyi alapot és konkrét ismeretet nélkülözve foglalnak állást bizonyos kérdésekben.
Ennek alátámasztására hadd mondjam el egy közeli élményemet, amely pár héttel ezelõtt a hódmezõvásárhelyi rádió élõ adásában hangzott el. A Munkáspárt helyi elnöke végsõ érvként azt találta mondani élõ egyenes adásban, hogy 1992-ben, amikor Barcsra bomba hullott, ez az aktus tulajdonképpen egy önprovokáció volt, a magyar kormány dobatott magyar területre bombát azért, hogy sok minden más érv mellett késõbb majd ezzel tudja NATO-csatlakozását alátámasztani.
Ha ilyen színvonalon kell komoly kérdésekrõl vitázni a magyar közéletben, a magyar politikában, akkor sok minden más mellett ez is nyilvánvalóvá teszi, hogy miért volt káros 1992-93 idején az atomfegyverek ittlétének emlegetése, és milyen problémákat vethet ez még fel a következõ hetekben-hónapokban, utalva a népszavazásra, illetve a választás közelségére.
Békében nem lesznek Magyarországon atomfegyverek NATO- csatlakozásunk esetén sem, nem úgy, mint a Varsói Szerzõdés idején, amikor voltak. Errõl csak nagyon kevesen tudtak, utólag is csak nagyon késõn árulták el, és természetesen semmiféle olyan politikai vagy közjogi felhatalmazása nem volt ennek a társaságnak, mint amit egy demokráciában meg lehetne kívánni, hogy ilyen kérdésekrõl rendelkezhetett volna, és Magyarországon, a Balaton-felvidéken atomfegyvereket lehetett volna tartani.
A negyedik kérdés - amirõl beszélni szeretnék - a költségek kérdése. Többen érintették már, de ezt alaposan körül kell járni, ez az egyik legfontosabb felvetés. Nyilvánvalóan mindenki azt firtatja - és az ellenzõk ezzel próbálnak támadni -, hogy jó, jó lenne a NATO, de az biztos, hogy kifizetni nem tudjuk, olyan drága lesz, hogy belerokkanunk, különben sincs rá szükségünk, de az biztos, hogy ennyi pénzt nem érdemes erre áldozni.
A probléma az egyik oldalról az, hogy Magyarországon ma még senki nem tudja pontosan megmondani, hogy mibe fog kerülni a NATO- csatlakozás. Ezzel kapcsolatban becsléseink, érzéseink vannak. Nagyságrendekrõl tudunk beszélni, és azt tudjuk mondani, biztos, hogy kevesebbe kerül, mintha ugyanazt a védelmi szintet magunk próbálnánk megteremteni. Ez önmagában elég jó fogódzónak tûnik, de nem válaszolja meg azokat a konkrét kérdéseket, amelyek valamiféle számot vagy konkrétabb viszonyítási alapot szeretnének.
Ha megvizsgáljuk az európai tömbön kívüli országok honvédelmi költségvetését - ezek között van kimondottan semlegesnek nevezhetõ, mint Svájc vagy Ausztria, de Svédország talán tömbön kívülinek mondható a szó hagyományos, illetve klasszikus értelme szerint -, azt tapasztaljuk, hogy ezek az országok 2-2,5-szer többet fordítanak nemzeti össztermékükbõl védelemre, mint amennyit az európai NATO- tagállamok átlagban. Az biztos, hogy akár NATO-val, akár NATO nélkül emelni kell a magyar honvédelmi költségvetést, általában a védelemre fordított kiadásokat a következõ pár évben, és döntõen nem a NATO miatt, hanem azért, mert most is nagyon alacsony; egyes számítások szerint 1,2 százaléka a nemzeti összterméknek, mások szerint 1,7 százaléka, de akár így, akár úgy van, ezt mindenképpen emelni kell, csak az a kérdés, hogy mennyivel. Ha önmagunk akarunk egy megfelelõ és elégséges védelmi szintet elérni és magunknak biztosítani, akkor bizonyosan lényegesen többel, mintha ezt szövetségi keretek között, a NATO-n belül kívánjuk megoldani.
Ennek kapcsán külön kell beszélni arról, hogy a Magyar Demokrata Fórum azért is támogatja egyértelmûen NATO-integrációs törekvéseinket, mert ezek nem jelentenek majd a társadalom számára olyan plusz kiadást, mint amitõl sokan tartanak. Ezt egyrészt nem tudja a magyar társadalom vállalni, semelyik magyar kormány biztosítani, másrészt pedig leendõ szövetségeseink is tisztában vannak azzal, hogy ennek a követelése vagy kikötése teljesen értelmetlen, hiszen olyan terhet rakna a magyar társadalom, a magyar gazdaság vállára, ami nyilván rövid idõ alatt NATO-ellenes társadalmi mozgást indítana el, ez pedig nem lehet senkinek az érdeke. Ennek megfelelõen nem kerül sor a sok szempontból elavult szovjet haditechnika azonnali kicserélésére, nem kerül sor gyorsan egy csomó más, egyébként szükséges és szorító intézkedés véghezvitelére. Az elsõ kiadások és legfontosabb költségek a kommunikáció, a szervezeti átalakítás, bizonyos felújítások, illetve általában az együttmûködési készség és az integrálódás oldalán jelentkeznek, amelyek így is több tízmilliárd forintot fognak jelenteni, nem egyszerre, de évek hosszú során keresztül.
Erre megfelelõ módon fel kell készíteni a magyar közvéleményt. A Magyar Demokrata Fórum erre kész. Szívesen együttmûködne ebben a kérdésben a kormánypártokkal, ha nem olyan vitákra és alkotmányos küzdelmekre kellene idejét és energiáját fordítani, amivel az elmúlt idõben kellett foglalkoznunk, hiszen nyilvánvaló, ha a kormány le akar térni az alkotmányos útról, azt egyetlen demokratikus párt sem hagyhatja.
Az persze igaz, hogy mindez elolvasható egy MDF választási dokumentumban vagy a korábbi kormány programjában, de mivel - ismételten hangsúlyozom - az esti vita folyamán több kormánypárti képviselõ sorozatosan megkérdõjelezte a Magyar Demokrata Fórum NATO- viszonyát, eltökéltségét, ezért elõadásom végén szeretném azok számára is egyértelmûvé tenni, akik egyébként elolvashatnák azokat a dokumentumokat, de bizonyára nem tették meg, mert idejük nem engedte az elmúlt tíz évben, és ezért állítanak valótlan dolgokat.
A következõ, ötödik szempont - amivel foglalkozni szeretnék - NATO- csatlakozásunk hadseregre gyakorolt hatása. A magyar hadsereg elérte azt a kritikus állapotát - és ezt nem a Magyar Demokrata Fórum mint ellenzéki párt mondja, hanem Végh Ferenc vezérkari fõnök -, hogy önmagában nem képes rendezni belsõ viszonyait, nem képes azon a szervezeti és morális, technikai és költségvetési válságon úrrá lenni, amely az elmúlt években kialakult. Nyilvánvaló, hogy a NATO- csatlakozás olyan perspektívát jelentene a magyar hivatásos katonáknak - és persze a sorkatonáknak is, akik száma folyamatosan csökkenne az elkövetkezõ években, és egyre több szerzõdéses, tehát önkéntes katona szolgálna a magyar hadseregben, szóval mindannyiuk számára olyan perspektívát jelentene -, amivel talán még lehetne a lelket tartani ezekben az emberekben, azokban, akiknek a türelmével és kiszolgáltatottságával folyamatosan visszaélt a kormányzat az elmúlt években. Ez a kiszolgáltatottság a szolgálati viszonyukból ered. Ez a kiszolgáltatottság és visszaélés sajnos azt jelentette, hogy a kormányzat az új törvényi szabályozásokkal a követelményeket azonnal, de az ennek megfelelõ munkafeltételeket, szociális juttatásokat, mindenekelõtt bért pedig jóval késõbb, sokéves csúszással kívánja csak megadni számukra.
Csak egy adat: 87 százalékos lenne a Magyar Honvédség bérbeállása január 1-jén, de csak akkor, ha komolyan vehetjük azt az ígéretet, amit a honvédelmi miniszter úr tett a költségvetés kapcsán, miszerint jelentõs, akár 20 százalékon felüli bruttó béremelést is kaphatnának a katonák a következõ évben.
(1.00)
Tudjuk, hogy választás lesz, tehát ez egy választási költségvetés. Most valószínûleg több méz jut a madzagra.
Tehát a hadseregre gyakorolt hatása mindenképpen pozitív lenne a NATO-csatlakozásnak, hiszen a NATO egyrészt perspektíva, másrészt viszont bizonyos kényszer is a magyar hadsereg vezetõi, illetve a magyar hadsereg tagjai számára. Akár így, akár úgy, akár mindkettõvel, de a fejlõdésnek tulajdonképpen ez az egyetlen komoly lehetõsége, hiszen ennek hiányában a magyar társadalom áldozatvállalási készségét sem tapasztalva és a magyar honvédség személyi állománya a végsõ tûréshatárra érkezvén, a dolgokat megtapasztalva állíthatjuk, hogy önmagában ezt a javulást nem tudjuk felmutatni.
Hatodik pontként szeretnék a NATO-csatlakozásnak a polgárosodásra gyakorolt hatásáról beszélni, ami nyilvánvaló. Nyilvánvaló, hogy egy olyan politikai és katonai szövetséget, amely biztonságot, jólétet és szabadságot garantál a tagjai számára, a világgazdaság is egészen másként kezel. Ezek után a világ azon távoli részeiben, amelyek nem tudják, pontosan hol élnek a magyarok, nem tudják, hogy Budapest és Bukarest között mi a különbség, egy olyan fogalom jelenne meg a NATO- csatlakozásunk kapcsán, ami után nem kellene magyarázkodni, hiszen látszólag Magyarország NATO-tag, csak kipipálnák, hogy akkor ezek szerint itt is úgy mennek a dolgok, mint ahogy a fejlett észak-atlanti térségben, Nyugat-Európában és az észak-amerikai országokban.
Ennek nyilván hatása lenne a belsõ társadalmi fejlõdésre; azok a kívánatos fogyasztási szokások, amelyek megjelentek a magyar társadalomban - visszaszerezve a szabadságukat -, nyilván alátámaszthatók lennének egy olyan gazdasági fejlõdéssel és egy olyan teljesítménykényszer megjelenésével is, ami alátámasztaná ezt a polgárosodási folyamatot, aminek révén sikerülne ezeket a kívánatos fogyasztási szokásokat is kielégíteni.
Hetedik pontként a semlegesség kérdésérõl kell pár gondolatot mondani. Sokan azt hiszik, hogy Magyarország ma semleges pozícióban van. Azt mondják, nem kell nekünk új katonai szervezetbe lépni, maradjunk inkább semlegesek, akkor nem kell annyit költeni, egyébként sem fenyeget bennünket mostanában senki, nem lesz háború - Európában vége a háborúknak -, nincs ellenségképünk - az egész parlament ezt mondja. Ezek látszólag olyan érvek, amelyek megfontolandók, sõt hihetõk is lennének.
A valóság azért kicsit más. A döntõ kérdés nem az, hogy nekünk van- e ellenségképünk vagy nincs: szerencsére a magyar parlamenti pártok egyetértenek abban, hogy nincs ellenségképünk. Ezzel szemben nem zárható ki az a kérdés, hogy mi magunk ellenségképei vagyunk-e valakinek; vagy ha nem vagyunk, lehetünk-e a közeljövõben, illetve tud- e valaki arra garanciát adni, hogy ne váljunk a közeljövõben valaki ellenségképévé.
Az utóbbi kérdésekre mind nem, nem a válasz: nem tudjuk egyértelmûen állítani és kizárni ezt a kérdést; pláne nem tudunk még a közeljövõben sem garanciát adni arra, hogy ellenségképévé váljunk valakinek. Innentõl kezdve pedig a megfelelõ elégséges védelmet fenn kell tartani, sõt, a NATO egyértelmûen azt jelentené ebben a helyzetben - és ezt ki kell mondani -, hogy elrettentõ ereje révén tulajdonképpen az elégséges védelemnél magasabb szintû politikai és katonai garanciákat is nyújtaná. Tehát nem vagyunk semleges ország: ne ringassuk magunkat abba a hitbe, hogy ez az állapot megtartható. Sokkal inkább lebegõ állapotban lévõ kompország vagyunk, amely most ugyan éppen a nyugati partok szélén hajózik, de nem biztos, hogy ez örökké így marad, ha nem is kötünk ki a nyugati parton.
A semlegességnek három alapfeltétele van, ezeket érdemes röviden számba venni. Az egyik mindenekelõtt egy erõs hadsereg, amely garantálja egy ország semlegességét. Svájc esetében ez például évszázadok óta megvan, és több minden más mellett ez segítette õket, hogy a nehéz idõkben is megõrizhették semlegességüket. Ellenpéldaként hadd mondjam Belgiumot, amely a két világháborúban semlegesnek nyilvánította magát, bizonyos garanciákat is kapott, és mégis átgázoltak rajta, tehát az a semlegesség nem ért semmit. Ezzel az erõs hadsereggel - az elõbb már errõl beszéltem - Magyarország ma nem rendelkezik, és önerõbõl a közeljövõben nem is tudja ezt megteremteni.
Második ilyen fontos kérdés a semlegesség tárgyalásakor, hogy a nagyhatalom, nagyhatalmak, illetve a környezõ országok elismerik-e, garantálják-e ezt a semlegességet. Errõl sincsen szó: ez sem a környezõ országoknál nem kérdés, sem pedig a nagyhatalmak esetében ilyen garanciát nem várhatunk a közeljövõben; semmi jele nem volt az elmúlt nyolc évben sem annak, hogy ilyen téma napirenden lenne, tehát erre a válasz egyértelmûen nem.
A harmadik pedig: egy ország csak akkor lehet tartósan semleges politikai állapotban, hogyha a belsõ társadalmi, politikai, gazdasági elit egyetért ebben. Magyarország nincs ebben a helyzetben, és a közeljövõben nem is várható, hogy ez a helyzet kialakul.
Tehát azt mondhatjuk, hogy a 3 alapfeltétel - legfontosabb feltétel - közül egy sem teljesült, tehát illúzió és naivitás a semlegesség felvetése a jelen állapotban. A Magyar Demokrata Fórum ezt is egy olyan érvként használja, és a maga számára kötelezõ érvénynek tekinti, ami azt mutatja, hogy mindenképpen a NATO-csatlakozás a legfontosabb a számunkra.
És a nyolcadik, utolsó témakör, amirõl röviden szeretnék beszélni: a kérdés belpolitikai hatása. Már errõl is szót ejtettem az elején, a népszavazás kapcsán, ezeket nem ismétlem meg. De azt azért röviden jelezném, a Magyar Demokrata Fórum számára nyilván nemcsak az a fontos, hogy mi magunk mit tartunk helyesnek egy ilyen fontos kérdésben, hanem az is, hogy szövetségeseink, partnereink mit vallanak errõl a kérdésrõl, és az is mindenekelõtt, hogy ellenfeleink hogyan vélekednek egy ilyen kérdésrõl.
Ma három irányból szokták támadni a NATO-csatlakozási témakört: egyrészt balról, a Munkáspárt részérõl, amely a a moszkvai érveknél is moszkvaibb érveket és a moszkvai érdekeknél is moszkvaibb érdekeket vezet elõ. Ez egyrészrõl érthetetlen, másrészrõl nagyon is érthetõ de mindenekelõtt meglepõ, hogy miután májusban sikerült a NATO-nak megegyezni Moszkvával, azok után is megmaradtak ezek az érvek. Nyilván ez számunkra egy olyan viszonyítási pont, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül.
A másik támadási irány jobboldali, parlamenten kívüli pártok részérõl szokott elõjönni: ezek mindenesetre a szuverenitás csökkenése, illetve bizonyos nemzeti érzelmeken keresztüli megközelítés alapján vetnek fel problémákat. Én azt hiszem, ebben az elemzésben több ponton is sikerült ezeket cáfolni. Én azt hiszem, ezek inkább ismerethiányból, semmint megalapozottságból származnak.
A harmadik csoport pedig, aki támadni szokta ezt, a pacifisták csoportja - Alba Kör és hasonló társaságok (Vancsik Zoltán: Civil szervezetek.) -, amelyek nyilván a fegyveres erõk, illetve általában a hadseregek megszüntetésén munkálkodnak. Számukra a Magyar Demokrata Fórum üzenete mindenekelõtt az, hogy mi meghallgatjuk õket, toleráljuk ezt a nézetet, nem értünk vele egyet. Mindaddig nem értünk és nem érthetünk velük egyet, amíg el nem mennek a környezõ országok kormányaihoz, õket meg nem tudják ezekrõl a nézeteikrõl gyõzni, és egy teljes leszerelési folyamat nem veszi kezdetét a környezetõ országokban. Addig természetesen mi sem tekinthetünk el a fegyveres erõk fenntartásától, sõt, fejlesztésétõl, amely egy fejlõdõ, szabad polgári társadalomnak egyébként más társadalmi szempontból is kívánatos és hosszú távon fenntartandó alapeleme.
Kedves Képviselõtársaim! Azt hiszem, és bízom benne, hogy sikerült alaposan megnyugtatni azokat a kétkedõket, akik az est folyamán azt gondolták, és azt többször ismételték, hogy a Magyar Demokrata Fórum esetleg megváltoztatta a korábbi nézeteit, és a tízéves álláspontját egy hirtelen politikai akció keretében feladta volna, alárendelné más céloknak. (Vancsik Zoltán: Így van.) Sikerült meggyõzni arról önöket, hogy errõl nincsen szó: továbbra is és egyértelmûen NATO- elkötelezettek vagyunk. (Francz Rezsõ: Nem hagyjuk aludni Misi bácsit!)
Bár hallok bizonyos kétkedõ hangokat, nem tudom, ez azt jelentse-e, hogy még további meggyõzõ érvekre van szükség. Ha igen, akkor a kollégáim bizonyára rendelkezésére állnak a kormánypárti képviselõ uraknak.
Tehát a vita - és szeretnék akkor oda visszakanyarodni, ahonnan egy kis rövid kitérõt tettem - továbbra is szóljon arról, hogy ha a kormány letér az alkotmányos útról, akkor értelemszerûen minden demokratikus pártból ki fogja váltani azt a reakciót, aminek révén megpróbáljuk a kormányt visszaterelni az alkotmányos útra.
(1.10)
Ez egy 28 százalékos ellenzék esetében nem lehet más, mint az alkotmány alapján rendelkezésünkre álló eszközök. Ezek az Alkotmánybíróság, a nyilvános politikai fellépés és a civil szervezetek meggyõzése, általában a társadalommal folytatott kommunikáció.
Én azt kérem tehát búcsúzóul, kormánypárti képviselõ urak, hogy fontolják meg a Magyar Demokrata Fórum által elõadott érveket, és találjuk meg a kompromisszumos megoldást, mert van mindannyiunk számára elfogadható kompromisszumos megoldás. Ez pedig az lenne, hogy az elsõ kérdés, a NATO-kérdés kapcsán a kormány kérdése kerüljön a népszavazási lapra, a második kérdés pedig legyen az ellenzék kérdése azért, mert az sokkal egyértelmûbb, könnyebben és nyíltan megválaszolható kérdés (Dr. Kertész Zoltán: Grétsy tanár úr! - Dr. Szabó Zoltán: Az alanyt és az állítmányt egyeztetni kell!), valódi döntési helyzetbe hozza a magyar választókat, nem úgy, mint az a másik két kérdés, amely eltereli a figyelmet a lényegi elemekrõl.
Köszönöm, képviselõtársaim, hogy ilyen figyelmesen meghallgatták elõadásomat. (Taps az ellenzék padsoraiból.)