DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Képviselõtársaim! Úgy vélem, hogy kevés sürgõsebb feladata lehet ennek az Országgyûlésnek, mint törvényt alkotni az egészségrõl. És nemcsak azért, mert a jelenleg hatályos törvényünket közel generációnyi idõvel ezelõtt fogadtuk el, hanem azért is, mert ezalatt olyan politikai, gazdasági és kulturális változások zajlottak az országban, amelyek közepette mára Európa legbetegebb nemzete lettünk. Tudva pedig, hogy csak egészséges népnek lehet jövõje a nemzetek egyre kegyetlenebb gazdasági versenyében, joggal várhatja minden állampolgár, hogy egy olyan törvényt alkotunk az egészségrõl, amely lehetõvé teszi ennek a folyamatnak a megfordítását.
Döntõ elhatározásra kéne jutnunk, hogy az egészséget az értékek hierarchiájában hová helyezzük és a társadalompolitika egészében mi módon képviseljük. Az egészségügy ügye ugyanis legkevésbé csupán az egészségügy ügye. A legáltalánosabban elfogadott fogalom szerint, az Egészségügyi Világszervezet meghatározása szerint azonban az egészség nem csupán a betegség hiányát jelenti, hanem a lehetõ teljes testi, lelki és szociális jólét állapotát. Ha pedig ezt a meghatározást - mint az Egyesült Nemzetek szövetségének tagja - elfogadjuk, akkor tudjuk, és csak akkor tudjuk magyarázni azokat a statisztikai eredményeket, amelyekre nagyon sokszor hivatkoznak a különbözõ kormányok és a különbözõ népjóléti miniszterek. Eszerint ugyanis a lakosság egészségi helyzetét, egészségi állapotát az egészségügy fejlettsége mindössze 15 százalékban határozza meg. Ennél nagyobb mértékben, 25 százalékban a környezet állapota, és még ennél is nagyobb mértékben a teljes gazdasági, társadalmi és kulturális helyzet.
Ha tehát csupán az egészségügyrõl, annak intézményi, jogi, közigazgatási szabályairól alkotunk törvényt, akkor valójában a betegségügyrõl alkotunk törvényt, mintha nem az egészség lenne az ember természetes és általános állapota, melyben a betegség csupán kivételes helyzetet jelent, és a kivételes helyzetre alkalmazott törvényt nem befolyásolja az általános. Sajnos, olyan ez, mintha a társasházi törvény, mondjuk, az összedõlt társasházakról szólna csupán, a pénzintézeti törvény pedig csak a bankcsõdökrõl. Márpedig igen árulkodó módon ebben az elénk kerülõ törvényjavaslatban az egészség fogalmi meghatározása nem is szerepel, csupán a betegség fogalma a polgárok egészségét érintõ jogok helyett csupán a betegjogok az állam és társadalom kötelességei között pedig az egészséges élet feltételeinek garantálása helyett a betegségekkel kapcsolatos közfeladatok. Ezért érezzük úgy, hogy azzal a kivételes lehetõséggel, melyet egy új egészségügyi törvény elfogadása jelenthetett volna, az elõterjesztõ nem mert, vagy nem tudott élni.
Lehetõség lett volna arra, hogy az emberi egészséget teljességében megjelenítve, annak környezeti, gazdasági, szociális feltételeit kibontva elfogadtassa a társadalommal és a politikával az egészség ügyének jövõnket alapvetõen meghatározó jelentõségét. Mert ha az egészség fogalmából kiindulva alkotnánk törvényt, akkor nem hivatkozna semelyik kormány és nem egy népjóléti miniszter arra, hogy az egészség csupán 10-15 százalékban függ az egészségügy fejlettségétõl. Ebbõl kimondatlanul az következik, ami be is következett az elmúlt években, hogy ha ilyen rossz befektetés az egészségügyre költeni, akkor jogos, hogy reálértékben valóban egyre kevesebbet költsünk rá. Akkor az következik, hogy a gazdaságpolitika rövid távú érdekeivel szemben nem lehet hatásosan hivatkozni az egészség védelmének, az emberi erõforrások védelmének elsõbbségére. Akkor nem lehet a pénz-, adó-, illetékpolitikában, a költségvetés vitájában, az oktatás- és kultúrpolitikában, a környezetvédelem kérdéseiben eredményesen védeni az emberi egészséget mint legfõbb értéket. Akkor be kell érnünk azzal, hogy továbbra is a maradék maradéka jut az egészségügynek a közpénzek elosztásakor. De akkor vállalnunk kell, hogy egyre betegebbek leszünk, egyre korábban halunk, és nemzetként tovább fogyatkozunk. Mert ezen a helyzeten ily módon semmit sem segíthet a most elénk terjesztett törvény, még ha a maga szûkre szabott keretei közt tökéletes lenne is - márpedig hogy nem az, azt az eddigi hozzászólások elég részletesen kifejtették, s a részletes vitában majd magunk is visszatérünk rá.
Itt különösen a betegjogok kérdésére, szembeállítva az orvosi jogok és kötelezettségek kérdésével szeretnék kitérni. Az orvosi szakmában, az orvostudományban, a gyógyítás történetében szinte a kezdetektõl alapvetõ szabály, alapelv a salus aegroti suprema lex, tehát hogy a beteg érdeke legyen a legfõbb törvény. A kérdés csupán az, hogy a beteg valós érdekét ki fogalmazza meg. A porosz, osztrák, magyar orvosi gondolkozásban ezt egyértelmûen az orvosra bízták, mondván hogy a beteg nem tudhatja pillanatnyi állapotából következõen a várható következményeket. Ezért az orvos mintegy gyámként helyette kell hogy ezt a felelõsséget elvállalja. Az angolszász gondolkozásban, orvosi gondolkozásban a felelõsséget megosztják a beteggel, amennyiben a beteg kellõ ismeretek birtokában sokkal inkább partnere lehet az orvosnak, és meghatározhatja saját sorsát, a saját sorsát befolyásoló kezelésmódokat, adott esetben még azt is, hogy visszautasítsa a kezelést.
(9.10)
Ebben a partnerség és a kellõ tudatosság, az ismeretek kellõ mennyiségének birtoklása a döntõ szempont. Itt nagyon érzékeny viszonyt kell rendezni, hiszen az ismeretek teljes birtokában éppen tanultsága, képzettsége és gyakorlata folytán csak az orvos lehet, de még õ sem kezeli általában saját magát. Az is egy másik alapelv, hogy az orvos ne gyógyítsa magát, sõt, lehetõleg közvetlen hozzátartozóit sem, mert akkor nem tud megfelelõen objektív lenni, túlértékeli panaszait, túlságosan jót akar tenni, ami legalább olyan rossz, mintha semmit sem tenne. Ha a beteg teljes mértékben beavatásra kerül - mondjuk, egy nagy képzettségû orvos a beteg, aki tisztában van helyzetével, a beavatkozások kockázatával, a várható kilátásokkal -, még akkor sem biztos, hogy egyedül kellõ objektivitással tud dönteni saját sorsáról, noha õ kellõen felkészült, ellentétben az áltagpolgárral.
Éppen ezért itt egy olyan bizalmi viszony van a beteg és orvos között, amelyben a beteg általában ráruházza az orvosra a döntés felelõsségét. Nem egyszerûen a történelmi hagyományok miatt, hanem mert belátja, hogy kellõ ismeretekkel és kellõ elfogulatlansággal nem rendelkezhet. Ez a bizalmi viszony véleményem szerint sokkal szorosabb még egy házastársi viszonynál is. A napi gyakorlat bizonyítja, hogy az orvosnak elmondanak az emberek olyan dolgokat, amelyeket feleségüknek vagy férjüknek sem mondanának el. A házastársi viszony alapja - legalábbis elvileg - a poligámiával szemben az egyszer s mindenkorra szóló hûség, az egyszer s mindenkorra szóló kötöttség, amelyet a szabad orvosválasztás, illetve a kezelõorvos abszolút felelõssége a betegéért testesít meg. Ezért az angolszász országban ebben a rendszerben, amelyre most át kívánunk térni, természetes, hogy az elsõ orvos, a kezelõorvos, akire a beteg rábízza magát, végigkíséri a beteget a kórházon át - azt kell mondanom - egészen a temetõig, hiszen ez egy monogám, a házassághoz hasonló, szabadon választott viszony.
Nálunk és az orvostudomány fejlõdésével egyre inkább a poligámia válik jellemzõvé, hiszen a szakmai specializálódás miatt egy betegnek egyre több orvosa, kezelõje van, de akkor is az elsõ, a kezelõorvos felelõsségét sokkal határozottabban nyilvánvalóvá kell tenni, ha ezt a partneri, igen bensõséges viszonyt fenn akarjuk tartani, mert más módon ez a kérdés nem rendezhetõ. Ugyanis az egészségügy egészének társadalmi elfogadottságáról, közgondolkodásbeli jelentõségérõl, politikai súlyáról is szó van ebben a kérdésben.
Az egész törvényen talán segíthetett volna, ha beleemeli a magyar jogrendbe az Egészségügyi Világszervezet már idézett meghatározását az egészség fogalmáról, mert jelenleg egy nemzetközi ajánlás ma senkit semmire nem kötelez a hatályos jogrenden belül. Természetesen ennek következtében a törvény címe sem "Az egészségügyrõl szóló törvény" kellene hogy legyen, hanem például valami olyasmi, hogy "Törvény az egészség védelmérõl". Hogy ez mennyivel szélesebb fogalom, arról az elején beszéltem. Alapelvei között pedig ki kellene mondani, hogy mindenkinek joga van az egészséges életmódhoz, az egészséget nem károsító természeti és társadalmi, lakóhelyi és munkahelyi környezethez, lelki egészségét nem veszélyeztetõ társadalmi és kulturális körülményekhez, az egészséges életre felkészítõ oktatáshoz, neveléshez és végül - de csak végül - megbetegedése esetén a testi- lelki és szociális egészséget lehetõleg helyreállító egészségügyi ellátáshoz, anyagi helyzetétõl, lakóhelyétõl, életkorától függetlenül.
Ugyanakkor az állampolgár kötelessége védeni saját és mások egészséget, anyagi helyzetétõl függõen elõre gondoskodni keresõképessége birtokában esetleges megbetegedése esetére az egészségügyi ellátása költségeirõl, és anyagi helyzetétõl függõen hozzájárulni mások egészsége helyreállításához a közös kockázatvállalás elve alapján. Az államnak pedig az lenne a kötelessége, hogy lehetõségei határain belül olyan politikai, gazdasági, pénzügyi és jogi körülményeket teremtsen, melyek biztosítani képesek az állampolgárok egészségükhöz kapcsolódó jogainak és kötelességeink gyakorlását.
Természetesen ezeknek a céloknak a megvalósítása igen szerteágazó társadalompolitikát igényelne - például az egészségügyi, népjóléti miniszternek érdemi beleszólást a gazdasági, pénzügyi és egyéb törvénykezés menetébe -, ám mindenekelõtt a kormány eltökéltségét, hogy az emberi erõforrások fejlesztését mindent megelõzõ politikai céljának tekintse.
Tudom természetesen, hogy ma mindez igencsak (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõkeret leteltét.) illuzórikusan hangzik, de azért (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõkeret leteltét.) hadd emlékeztessek arra, hogy voltak olyan kultúrák, amelyek az egészség-központúságot odáig vitték, hogy például a Ming- dinasztia korabeli Kínában a háziorvos csak akkor kapott fizetést, ha abban a hónapban nem volt beteg a családban. (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõkeret leteltét.) E törvény elõterjesztése után a népjóléti miniszternek a hónapra nem adnék fizetést.
Köszönöm. (Taps az ellenzék soraiban. - Közbeszólás az MSZP soraiból: Neked egész évben nem jár!)