DR. SCHIFFER JÁNOS (MSZP), a napirendi pont elõadója: Köszönöm a szót. Tisztelt Parlament! Tisztelt Ház! Ha mostanában leülünk a televízió elé, és nem a médiakérdésrõl szóló vitamûsorokat nézzük, akkor egyre többször találkozhatunk a '60-as, '70-es, '80-as évek magyar filmjeivel.
Talán még inkább így lesz a következõ hetekben, amikor elindulnak a kereskedelmi csatornák, és a mûsorkészítõk a médiatörvény elvárásai szerint - meg jól felfogott érdekük alapján is - egyre több olyan filmet fognak vetíteni, amelyben magyar mûvészek lépnek föl, egyre több magyar "tévéjátékos" fog szerepelni a programjaikon; és találkozunk majd olyan színészekkel és alkotókkal, akik évtizedek óta szolgálják mûvészetükkel a közönséget, és még 1991 elõtt kapták a Kiváló vagy Érdemes Mûvész címet.
A kitüntetõ címmel akkor 2500 forint nyugdíj-kiegészítés járt pótlékként, és ezt az 1991. évi XXII. törvény megerõsítette. Úgy gondolom, nem kell külön érvelni annak bizonyítására, hogy a valamikor a '60-as években megállapított, jelentõsnek mondható összeg napjainkra mennyit veszített napjainkra az értékébõl.
A címek kitüntetettjei, neves és köztiszteletben álló országos mûvészeink közül sokan méltánytalan helyzetbe kerültek, és ez a csekély mértékû nyugdíjpótlék nem segített rajtuk. Ezt a helyzetet szeretnénk orvosolni törvénymódosító javaslatunkkal, amely azt célozza, hogy a bevezetendõ kiváló és érdemes mûvész járadékkal javítsunk megbecsült mûvészeink anyagi helyzetén, amely összeg a költségvetés szempontjából elenyészõ, valós hatásában azonban jelentõs támogatás, elismerõ gesztus.
Úgy gondolom a törvénymódosítási kezdeményezéssel élõ képviselõtársaimmal együtt, hogy napjainkban a kultúra területén igen nagy szükség van a közösség, az állam értékvédõ szerepére. A magyar kultúra értéke és a kultúrát létrehozó alkotók védelemre, és még úgy tûnik, hosszabb ideig támogatásra is szorulnak. Ezt a szerepet mindaddig a nagyobb közösségeknek, az államnak kell vállalni, míg nincs valós és jelentõs mecénási kör, míg nem jut elegendõ pénz a biztonságot nyújtó támogatásra, míg nincs nagyobb volumenû filmgyártás, amíg nincsenek képzõmûvészeti alkotásokra szóló megrendelések, és amíg íróinktól ritkán rendelnek színdarabot.
Amikor az elõterjesztés elkészítésével foglalkoztunk, végiglapoztam a kiváló és érdemes mûvészek névsorát. A névsor valójában lenyûgözõ, Agárdy Gábortól Zsombolyai Jánosig számtalan mûvész nevével találkoztam, melyek régi vagy talán nem is olyan régi élményeket idéztek fel, és gondolom, ezek az élmények nem csupán az enyémek, százezrek õrzik a mûvészek mondatait, hangját, gesztusait, a rendezõk alkotásait, a festõk képeit emlékezetünkben. Sokan tanultak a mûvészektõl szeretni, örülni, áldozatot vállalni, s reméljük, hogy sokaknak adatik meg, hogy részesüljenek ebbõl az élménybõl.
A névsort áttekintve azonban szomorúan tapasztalhattam, hogy milyen sok név mellé kereszt került, milyen sokan meghaltak már kiváló és érdemes mûvészeink közül. Amikor a törvényjavaslatot elkezdtük elkészíteni, 654 kitüntetett élt. Szomorú tény, hogy ezeknek a mûvészeknek a száma napról napra csökken. Pár hónapon belül távozott körünkbõl Simándy József, Kibédi Ervin, Turay Ida és Zsurzs Éva. Nekik már nem tudjuk méltóképpen meghálálni mindazt, amit életmûvükkel alkottak és számunkra hozzáférhetõvé tettek.
Az elismerés hiánya nem az alkotót, a mûvészt minõsíti, hanem azt, aki nem él az elismerés jogával, holott az eszközök a kezében vannak. A mi feladatunk és felelõsségünk, hogy a többségükben idõsebb, életmûvükért kitüntetett mûvészek egzisztenciális gondjain enyhítsünk. Az országnak dicsõséget szerzõ olimpiai bajnokok már megkapták, ami joggal megilleti õket, legyenek a kiváló és érdemes mûvészeink is hasonlóan fontosak számunkra az általuk teremtett és közvetített értékekkel együtt.
Tisztelt Képviselõtársaim! Talán érzik, hogy nagyon szeretnék - a jegyzõkönyvön keresztül is - meggyõzni mindenkit, hogy milyen jelentõs, gesztusértékû megnyilvánulásnak gondolom a törvénymódosító javaslatot. Az elõbbi néhány percben elmondottak, elhangzott érvek mind-mind azt próbálják alátámasztani, amit Goethe egy rövid kérdésben és válaszban sûrített össze, és azt gondolom, hogy ez a kulcsa minden értékvédelemnek: "Miben áll az igazi barbárság? Abban, hogy a kiválót nem ismerik el." Talán nem követek el nagy hibát egy kis szójátékkal, hogy mi ismerjük el az érdemest is.
Köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps az MSZP padsoraiból.)