GAÁL GYULA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Hölgyeim és Uraim! Rögtön az elsõ mondatomban vitatkoznom kell a bizottság kisebbsége nevében elõttem szóló ellenzéki képviselõtársammal, aki azt kifogásolta, hogy az egyik bizottságban - reményeim szerint a többiben is - a gazdaságpolitika értékelése is szóba került, és hangsúlyos eleme volt az 1996. évi zárszámadásról folytatott vitának.
Ez korábban soha nem volt észrevétel, kritika tárgya. Most azonban értem az ellenzéki kifogást. Értem, mert korábban nem volt olyan esztendõ, amikor egyértelmûen bizonyítható volt a kitûzött gazdaságpolitika eredményessége, sikeressége. A '96-os évben ez nyilvánvalóan kimutatható volt. Ugyancsak értem abból a megfontolásból is ezt az észrevételt, hogy napokon vagy heteken belül elkezdõdik az 1998. évi költségvetés vitája, és abban a nehéz helyzetben lesznek bizonyos képviselõcsoportok tagjai, hogy úgy kell kritizálniuk a '98- as költségvetést, hogy azzal tulajdonképpen meg kell dicsérjék a '96- os, '97-es esztendõ gazdaságpolitikáját.
Az elmúlt hetekben megfogalmazott ellenzéki kritika, amelyik már attól volt hangos, hogy választási költségvetésre készül az ország '98- ban, nehezen tartható fenn egyszerre azzal az állítással, hogy túlságosan szigorú volt a '96-os év gazdaságpolitikája, és túlságosan nagy áldozatokat követelt a lakosságtól.
Itt tehát egy igen érdekes gazdaságpolitikai pillanatban állunk, amikor az érdeklõdõk nagy élvezettel fognak csemegézni a különbözõ érvek és ellenérvek kavalkádjában, és külön nagy csemegét fog jelenteni, ha egyes képviselõk és képviselõcsoportok egy-két évvel ezelõtt mondott szövegeit hasonlítják össze a jelenlegivel.
Meggyõzõdésem, hogy egy ország költségvetési zárszámadása kapcsán két szempont szerint kell mérlegelnie az országnak és a megbízott képviselõinek. Az egyik szempont az, hogy az a beszámoló, ami az Országgyûlés asztalára került, tartalmilag, számszakilag pontosan tükrözi-e, híven adja-e vissza a ténylegesen végbement pénzügyi, gazdasági folyamatokat, pontosan, hitelesen számol-e el a kormány a rábízott forintokkal. Másrészt arról kell elszámolnia a kormánynak, hogy mennyiben valósult meg az a gazdaságpolitika, aminek a nevében kérte két évvel ezelõtt az Országgyûlést, hogy hatalmazza fel erre a költségvetésre. Hiszen minden egyes költségvetés nem véletlenszerûen lóg a levegõben, nem hasraütésszerûen kerülnek számok abba a sok kötetbe, amelyeket Soós Károly Attila mutatott az elõbb. Egy költségvetési törvény - ha lehet - még vaskosabb terjedelmû. Tehát nem véletlenül kerülnek bele a számok, hanem minden évben egy gazdaságpolitikát fogalmaz meg az adott kormányzat, és ahhoz a gazdaságpolitikához igazítja a költségvetését, annak a gazdaságpolitikának a végrehajtására kér felhatalmazást az Országgyûléstõl.
Tehát amikor beszámolunk és beszámolót várunk a kormányzattól az adott év költségvetésének teljesítésérõl, akkor ennek a gazdaságpolitikának a teljesítésérõl is számot kell adni, különben értelmetlenné válna mindaz a munka és mindaz az erõfeszítés, ami a zárszámadásban megjelenik.
Mondandómat az elsõ kérdéskörrel szeretném kezdeni. Részint ezzel szeretném megadni a tiszteletet az Állami Számvevõszéknek is, amelynek munkája ezúttal is nagy segítséget jelentett számunkra, hogy értékelni tudjuk a '96. évi zárszámadásban található adathalmazt.
Tulajdonképpen rövidre fogható lenne mondandómnak ez a része, hiszen a Számvevõszék azt állapította meg írásban - szóban megerõsítette ezt -, hogy a benyújtott zárszámadás, összehasonlítva a korábbi évek zárszámadásával, pontosabb, teljesebb körû és hívebben tükrözi a tényleges pénzügyi folyamatokat, mint a megelõzõ évek zárszámadásai.
Azt gondolom, ehhez hozzátehetjük azt is, hogy az Állami Számvevõszék véleménye is egyre megalapozottabb, egyre teljesebb körû, egyre szélesebb körben vet fel elemeznivalókat, és egyre nagyobb segítséget jelent az országgyûlési képviselõk számára munkájuk elvégzésében. Tulajdonképpen itt békésen kezet nyújtva egymásnak ezt a kérdést félre is tehetnénk, ha nem lenne tele a megállapításoknak szánt kötet még mindig bizonyos kifogások megfogalmazásával.
Alapvetõen tehát abban a vitában, ami itt elhangzott, hogy elmehetünk-e a hiányosságok leszögezése mellett mi, kormánypárti képviselõk szó nélkül - ahogy ez ellenzéki oldalról elhangzott -, én azt gondolom, hogy mindaddig, amíg az Állami Számvevõszék jelentése az elkövetkezendõ években azt fogja mondani nekünk, képviselõknek vagy a következõ parlament képviselõinek, hogy javult a hitelessége a beszámolónak, addig nem lesz okunk azt mondani, hogy nem támogatjuk a zárszámadás elfogadását.
(11.00)
Hiszen nyilvánvaló, nemcsak elhatározás kérdése, hogy mennyire pontosan számol el a kormány, hanem - ahogy errõl itt szintén szó volt már a bizottsági elõadók megfogalmazásában - egy mûködõ információs rendszernek is a vizsgája az, hogy milyen hiteles, milyen teljes körû beszámoló kerül az Országgyûlés elé. Ezt az információs rendszert nagyon lassan, sok év munkájával lehet fejleszteni, és soha nem fogjuk tudni azt mondani, hogy tökéletessé vált a beszámolás információs rendszere.
Akinek csak egy kis betéti társasága van, vagy egyéni vállalkozó, és például idegen nyelv oktatásával kapcsolatban kell adóbevallást készítenie az adóév végeztével, az pontosan tudja, hogy az õ tevékenysége és az azzal kapcsolatos adózási beszámoló is mennyi problémát vet fel; és sokaknak nehézséget okoz az, hogy egy ilyen típusú, viszonylag egyszerû beszámolót elkészítsenek. Itt sok ezer intézményrõl van szó, amikor egy ország költségvetésének zárszámadását tárgyaljuk, sok száz központi költségvetési intézményrõl, sok ezer önkormányzati költségvetési intézményrõl, és mindezeknek a szerteágazó, széles körû tevékenységét kell pontosan forintra, fillérre igényünk és ízlésünk szerint összesíteni ahhoz, hogy itt átláthassuk, valóban mire is fordította az állam az adófizetõ állampolgárok pénzét.
Tehát azt mondhatjuk, hogy itt soha nem lehetünk elégedettek, mindig köszönettel kell tartoznunk a Számvevõszéknek azokért a megállapításokért, amelyekkel felhívja a figyelmet a még mindig meglevõ hiányosságokra. Ugyanakkor a nyugodt lelkiismeretünket megalapozza az a kijelentése a Számvevõszéknek, miszerint javult a beszámoló minõsége.
Néhány vitakérdésre azért szeretnék röviden kitérni. Az egyik az - és azért említem ezt elsõ helyen, mert ugyancsak nagy hangsúlyt kapott az egyik felszólalásban, maga a Számvevõszék beszámolója is érintette -, hogy mikor is kapta meg a zárszámadási beszámolót a Számvevõszék; volt-e, rendelkezésre állt-e elegendõ idõ arra, hogy elvégezze az elemzést ezzel kapcsolatban. Tulajdonképpen egy értelmetlen vita lenne, ha nem tudnánk ezen továbblépni és megoldást keresni, hiszen ez az elmúlt években mindig - nemcsak ebben a parlamenti ciklusban, a megelõzõ ciklusban is - vita kérdése volt.
Nyilvánvaló számunkra, hogy olyan követelményeket fogalmaztunk meg mi, törvényhozó képviselõk, amelyek egyszerre betarthatatlanok. Egyszerre ragaszkodtunk ahhoz a követelményhez, hogy a következõ évi költségvetés tárgyalása elõtt már asztalon legyen a megelõzõ év zárszámadása, és ebbõl okulva tudjanak a képviselõk részt venni a következõ évi költségvetési vitában. És egyszerre akartunk olyan követelményeket megfogalmazni, hogy teljes körû, hiteles beszámolót kapjon az Országgyûlés, hogy ehhez két hónapos idõ álljon rendelkezésre az Állami Számvevõszék részére, hogy megfelelõen tudja ellenõrizni.
Tehát olyan nagyon összezsúfolt idõkeretbe tereltük a zárszámadási törvény elõkészítését, amirõl évrõl évre bebizonyosodik, hogy tarthatatlan. Nyilvánvaló, hogy valamilyen módon ennek a kettõs követelményrendszernek a feloldásával kell tudni túljutni ezen a helyzeten. A korábbi idõszakban már javasoltam - akkor elvetette a képviselõk többsége -, hogy nyugodtan alakítsunk ki olyan szabályozást, amely megengedi, hogy a következõ évre tolódjon át a zárszámadás tárgyalása. Hiszen nem fog veszíteni vele semmit az ország, ugyanakkor mindenkinek megfelelõ idõ áll majd rendelkezésre, hogy elkészítse és összeállítsa a beszámolót, hogy ezt ellenõrizze, hitelességét számba vegye.
Ez lehet az egyik megoldás. Lehet olyan megoldás, amikor tudomásul vesszük, hogy a kormány számára benyújtott zárszámadást tárgyalja és elemzi a Számvevõszék is. Már ezzel olyan prevenciós, megelõzõ jellegû intézkedéseket is végrehajt, miszerint a kormánynak rendelkezésére áll idõ, alkalma lesz arra, hogy kijavítsa a Számvevõszék észrevételei alapján a nyilvánvaló tévedéseket és hibákat, és az Országgyûlés asztalára eleve olyan zárszámadást nyújtson be, amely már a Számvevõszék bizonyos megállapításait érvényesítve, a Számvevõszék által feltárt hibákat kijavítva tárgyalja a zárszámadást, és ezáltal - azt gondolom - hatékonyabb tárgyalási menetre is lehetne sort keríteni. Tehát több irányban lehet változtatni, valamilyen módon biztos, hogy változtatni kell.
A másik fontos vitakérdés volt, hogy a kincstári egységes számlát túlfinanszírozta-e az államadósság-kezelõ központ, magyarán a kormány, vagy nem finanszírozta túl, szükség volt-e rá vagy nem. És a mögötte húzódó igazi kérdés persze nem ez, hogy jogszabályt sértett-e vagy nem a kormány akkor, amikor megengedte, hogy mindig többletlikviditás álljon a számlán rendelkezésre. Hiszen maga a Számvevõszék alelnöke is elismerte, hogy itt semmiféle jogszabálysértés nem történt, a célszerûségét, indokoltságát vitatja ennek az eljárásnak. Ebbõl a szempontból a valódi kérdés tehát az, hogy érte-e elõny vagy hátrány az adófizetõket e miatt az eljárás miatt, ért-e valakit kár vagy haszon ebbõl az eljárásból, hogy többletlikviditást biztosított a kormányzat a kincstári egységes számlán, hogy többletpénz állt ezen rendelkezésre, nemcsak az éppen mindenkor szükséges minimális összeg állt a számlán rendelkezésre.
Azt gondolom, erre a kérdésre a Számvevõszék jelentése persze ellentmondásos választ ad; ha benne van az igen is, meg a nem is, jó lenne, ha világosan látnánk ebben a kérdésben. Egyrészrõl leszögezi - és ezt mindannyiunk figyelmébe szeretném én is ajánlani -, hogy a kincstári számlán lévõ pénzösszeg után a költségvetés több kamatbevételt realizált, mint amennyibe neki a kincstárjegyek kibocsátásával, ezeknek a kincstárjegyeknek a piacra dobásával tényleges költsége fölmerült. Tehát ha ilyen keretek között nézzük, akkor be kell látni, hogy semmiféle kár nem érte a költségvetést. Ha a költségvetést nem érte kár, akkor nem érte kár a mögötte álló adófizetõ állampolgárokat.
A Számvevõszék azonban kiterjeszti ezt az elemzési kört, és azt mondja, hogy lássuk be, körülbelül ugyanakkora nagyságrendben, mint amekkora kamatot realizált a kincstári egységes számlán a költségvetés, támogatta is a Nemzeti Bankot a költségvetés, tehát azt a pénzt felejtsük el; és ha azt a pénzt elfelejtjük, akkor már ténylegesen csak az államkincstárak kamatai jelennek meg kiadási többletként, és akkor itt ténylegesen kimutatható lenne valamilyen kár.
Szeretném mindenki számára világossá tenni, hogy az elemzésnek ez a lépése elvileg indokolatlan, nem támasztható alá. A Nemzeti Bank a széles értelemben vett államháztartás részét képezi, egyetlenegy elemet, a Nemzeti Bank hiányának állami költségvetés által történõ megtérítését nem lehet szembeállítani a kincstári egységes számlára fizetett kamattal. A Magyar Nemzeti Bankot a saját monetáris politikája miatt - errõl korábban sok vita volt már az adósságcsere, az idei évi költségvetés kapcsán - jelentõs költségek terhelik. Ez az 1996. évben olyan többletkiadásokat kényszerített a Magyar Nemzeti Bankra, ami - teljesen függetlenül a kincstári egységes számla egyenlegétõl - veszteséget okozott a Magyar Nemzeti Banknál.
Ha ezt a tételt elfelejtjük, hogy kincstári egységes számla miatt mi történik, ez a monetáris politika miatti veszteség... - ami alatt azt értem, hogy világos legyen, hogy a pénzbõséget ki kell vonni a gazdaságból. A pénzbõség kivonásának, az antiinflációs politikának az a költsége, hogy bizonyos kedvezõ kamatokkal befektetési lehetõséget kell nyújtani az állampolgárok, intézmények és vállalkozók számára, ami után kamatot kell fizetni, és ennek a költségeit vállalni kell. Ez történt ebben az esetben, függetlenül attól, hogy a kincstári egységes számlán mekkora pénzállomány volt.
(11.10)
Ugyanakkor indokoltnak tartom megfogadni a Számvevõszék állításának második részét - tehát nem azt, amelyik azt mondja, hogy elõzetesen ehhez törvényi felhatalmazást kellene kérni, hanem a második részét tartom indokoltnak -, azt, hogy pontosan és részletesen tartalmazza a zárszámadás a késõbbiekben azt, hogy maga a monetáris politika végrehajtása milyen költségeket okozott közvetlenül az Államkincstárban, illetve a költségvetésben, és milyen költségeket okozott a Magyar Nemzeti Banknál. Az ezzel való pontos elszámolás mindannyiunknak érdeke.
Szeretnék a rendelkezésemre álló rövid idõben néhány rövid megjegyzést tenni a gazdaságpolitika kapcsán, és akkor ennek a kérdésnek a taglalását alapvetõen át fogom engedni az utánam szóló kormánypárti képviselõtársaimnak.
1995 novemberében, amikor elkezdtük tárgyalni a '96. évi költségvetést, az akkori pénzügyminiszter a következõ szavakat mondta: "Rendkívül nagy a tét, a szokásosnál is nagyobb, mert az 1996. évi költségvetési törvény a stabilizációs folyamat útirányát eldöntõ határkõ szerepét is betöltheti." Felmerült a kérdés, hogy miért van szükség egyáltalán a stabilizációra, mivel magyarázható a stabilizációs intézkedések szükségessége. Erre azt a választ adta a pénzügyminiszter, hogy "egy felelõsséggel gondolkodó kormány és nemzet számára egy látszólag ma még jól élõ, de birtokát jelzáloggal agyonterhelt valamikori dzsentri önmagát is felemésztõ öngyilkos Bletmódja nem lehet követendõ alternatíva." Azt gondolom, mindenki számára világos, hogy mire utaltak ezek a szavak. Arra a jelenségre utaltak, hogy 1994-ig, 1992 és 1994 között megkezdõdött egy gazdasági növekedés, bizonyos módon olyan gazdasági folyamatok indultak el, amelyek a gazdasági növekedést életben tartották, kedvezõ pénzügyi folyamatok is megjelentek, elsõsorban az infláció terén; miközben a másik oldalon hallatlan mértékben megbomlott a gazdaság külsõ és belsõ egyensúlya, mind a költségvetés egyensúlya, mind az államháztartás egyensúlya és mind a folyó fizetési mérleg egyensúlya, tehát a külfölddel szemben fennálló elszámolások egyenlege.
Miért mondom ezt? Azért, hogy világos legyen: a megkezdõdött gazdasági növekedés egyértelmûen eladósodásból volt finanszírozva, nem a magyar gazdaság eredményei termelték ki a gazdasági növekedés forrását, hanem egy igen gyorsuló ütemû eladósodás, külföldi hitelbevonás volt a befektetések, a beruházások alapja, a gazdasági növekedés alapja, függetlenül attól, hogy az így mûködõ gazdaság termékei, szolgáltatásai mennyire adhatóak el itthon és külföldön, milyen eredménnyel értékesíthetõek ezek a teljesítmények. Ez az az öngyilkos dzsentri életforma, aki ma látszólag jól él, de a fedezete az elzálogosított birtok.
Amit vállalni kellett a '96. évi költségvetésben, az éppen ebbõl kiindulva két fontos cél volt. Az egyik a külsõ és belsõ egyensúly érezhetõ javítása, a másik a jövedelemelosztás arányainak megváltoztatása a vállalkozások javára. Mindez lebontva azt jelentette, hogy egyrészt a folyó fizetési mérleg hiányát érezhetõen csökkenteni kellett; most már csak jelszószerûen szeretném összefoglalni, hogy igenis, sikerült. Az 1994. évi közel 4 milliárd dolláros fizetésimérleg-hiány '95-ben 3,5 milliárd volt még, '96-ban 2,5 milliárd dollárra csökkent. Tehát egy jelentõs egyensúlyjavulás következett be, miközben a gazdaság növekedése nem szûnt meg.
A bruttó és nettó adósságállomány egyaránt több millió dollárral csökkent. A nettó adósságállomány 2,5 milliárd dollárral csökkent 1996- ban. Tehát a gazdasági növekedés, az inflációcsökkentés háttere nem az eladósodás növekedése volt, hanem az ezzel ellentétes állítás az igaz: az eladósodás mértékének látványos és szép csökkentése mellett volt rá alkalom és lehetõség, hogy a kormány a gazdasági növekedést stabil alapokra helyezze.
Az idõm lejárván, megköszönöm megtisztelõ figyelmüket, és újfent szeretném figyelmébe ajánlani mindenkinek, hogy vegyük komolyan a zárszámadás vitáját, ebben értékeljük a gazdaságpolitika eredményét, hiszen a '98-as gazdaságpolitikáról akkor fogunk tudni mondani megalapozott véleményt, ha ezzel most pontosan elszámolunk egymásnak.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)