KÕSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A pogányságról a kereszténységre áttérõ magyarságot Szent István király a más országok fiainak befogadására intette: "Megparancsolom neked, fiam - oktatta Imre herceget -, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak."
A menekültekrõl és a menedékjogról, a rászorulók befogadásáról szóló jogszabály tárgyalása szinte kötelezõen István király törvénynek számító intelmeivel kezdõdik. Jóllehet az intelmek híres hatodik szakasza inkább a privatizációs törvény vagy a külföldiek földtulajdonáról szóló törvény tárgyalásához illenék, mintsem a menedékjogi törvényéhez, hiszen itt István király kifejezetten a gazdagságot, a más kultúrát hozó külföldiekrõl beszél: "Amiként különb- különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb- különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, és mindez az országot dísziti, az ország fényét emeli."
A menedékjogi törvény tárgyalásakor inkább az intelmek tizedik, a kegyességrõl és irgalmasságról szóló passzusára kellene hivatkoznunk: "Ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a fõemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sõt mindenkihez, aki hozzád járul. Légy irgalmas minden erõszakot szenvedõhöz, õrizd szívedben mindig az istenintést, irgalmasságot akarok, és nem áldozatot."
Tavaly, a millecentenárium évében különösen sokan és sokat idézték István király mondatait oly természetességgel, mintha csak elsõ királyunk mai magyar nyelven fogalmazta volna meg az intelmeket, pedig az intelmek eredeti nyelve természetesen a latin. A középkori latin próza, mondat ritmusát és belsõ rímeit visszaadni képes, mégis korszerû szöveget egy fiatalon elhunyt kitûnõ filológusnak és mûfordítónak, Kurcz Ágnesnek köszönhetjük, akinek a nevét az istváni szöveg sok idézõje közül senki sem írta le.
Jelképesen talán témánkhoz tartozik az is, hogy a mûfordító felmenõi valamikor a múlt század második felében menekültek vagy vándoroltak be Magyarországra Galíciából, s így hozzátartozói közül számosan estek áldozatul 1941-ben a kétes állampolgárságú személyek ellen irányuló idegenrendészeti akciónak, amelynek végsõ állomása a Kamenyec-Podolszkij-i tömegsír volt.
A menedékjogi törvény megalkotása mellõzhetetlen lépés az európai integráció felé vezetõ úton. A nemzetközi kötelezettségen kívül azonban van még valami, ami a magyar társadalomnak erkölcsi tartozásává minõsíti, hogy védelmet nyújtson, élhetõ körülményeket biztosítson az oltalomkeresõknek. Magyarországot az elsõ világháború vége óta mintegy félmillió ember hagyta el közvetlen vagy közvetett politikai kényszerûségbõl. 1956 kétszázezer menekültje után a konszolidált Kádár-rendszer idején 1970 és 1988 között, hazai statisztikai adatok szerint 41 580 fõ disszidált, ahogy akkoriban mondták.
Ez a kiáramlás elsõsorban gazdasági migráció volt, Nyugaton is pontosan tudták, hogy aki 1975-ben döntött úgy, hogy nem tér vissza a társasutazásról, jobb életkörülményekre vágyik, nem politikai üldöztetés elõl menekül. Mégis a '80-as évek legvégéig senkit nem kényszerítettek hazatérésre, senkit nem adtak át a totalitárius állam rendõrségének, még ha a Kádár-rendszert a diktatúra liberális változatának tekintették is. Ezt illene, illett volna emlékezetünkbe idézni, amikor magyar idegenrendészek azért versengtek, hogy õk kísérhessenek vissza kiutasított, megbilincselt kínaiakat Pekingbe, három évvel a Tienenman téri események után, vagy amikor kurdokat küldünk vissza Törökországba, koszovói albánokat, és olykor vajdasági magyarokat is Szerbiába, szudáni katonaszökevényeket Szíriába, ahonnan kiadják õket Szudánnak.
Tudjuk, az egykori szocialista országok közül Magyarország volt az elsõ, amely csatlakozott a genfi egyezményhez. Tudjuk azt is, hogy az egyezmény 128 részes állama közül Kongó, Madagaszkár és Törökország mellett Magyarország az egyike annak az öt országnak, amely még fenntartja az egyezmény alkalmazására vonatkozó anakronisztikus földrajzi korlátozást. Boross Péter akkori belügyminiszter az ENSZ menekültügyi fõbiztosának magyarországi látogatásakor, 1992. április 14-én tett ígéretet a földrajzi korlátozás feloldására. Azóta több mint öt év telt el. A régóta esedékes lépés megtételére remélhetõleg most végre sor kerül, egyidejûleg a menedékjogi törvény hatálybalépésével.
Igazságtalanok volnánk azonban az elõterjesztéssel szemben, ha egyedüli érdemeként azt ismernénk el, hogy van, hogy lehetõvé teszi a földrajzi korlátozás feloldását és a genfi egyezmény teljes körû alkalmazását. Az elõterjesztés és az elõterjesztõ legfõbb érdeme a fejlõdõképessége. Aki végigkövette a törvényjavaslat keletkezését a kormány által végül nem is tárgyalt törvénykoncepciótól az elõttünk fekvõ javaslatig, az tanúsíthatja, hogy nemcsak a törvény szövege változott, hanem az eredeti, rendészeti szemléletû koncepció fokozatosan átadta a helyét egy félig-meddig már menekülttámogató szemléletnek.
Példás volt a törvény-elõkészítés abban a tekintetben is, hogy a Belügyminisztérium kikérte a menekültjog szakértõinek, valamint a külföldieket segítõ társadalmi szervezeteknek a véleményét, és nemcsak meghallgatta, de hasznosította is a véleményeket.
A javaslat létrehozásában igen jelentõs szerepet játszott az ENSZ menekültügyi fõbiztossága, mind a genfi központ, mind pedig a budapesti képviselet, amely a tervezeteket folyamatosan összevetette a genfi egyezmény szövegével, és még a héten is levelet küldött valamennyi párt frakcióvezetõinek, felhíva a figyelmüket két olyan pontra, amely megítélésük szerint nem felel meg az egyezménynek.
Szemügyre véve most már a javaslat szövegét, abban az egyik legfontosabb, nemzetközi összehasonlításban is úttörõ újítás, hogy meghatározza a védelemre szorulók három csoportját. A genfi egyezmény 1951-ben jött létre, keletkezését két történelmi tapasztalat alapozta meg: a szégyen, hogy a demokratikus világ sorsukra hagyta a fasizmus üldözötteit, és a feltételezés, hogy a szovjet birodalom, amelyet csak kevés menekült tud elhagyni, tartósan meghatározza a világ állapotát.
(10.00)
Ezért ígért életre szóló védelmet, az állampolgárokkal egyenlõ jogokat, integrációs lehetõséget mindazoknak, akiket az államhatalom politikai nézeteik, társadalmi, nemzeti, etnikai hovatartozásuk vagy vallásuk miatt üldöz.
E szöveg alapján menekült státusz illette volna meg a délszláv háború bosnyák menekültjeit, akiket vallásuk, nemzeti hovatartozásuk miatt üldöztek. Nyilvánvaló volt azonban, hogy ilyen tömegû menekült ellátására, integrálására Nyugat-Európa nem képes - de egyúttal az is, hogy a délszláv háború elõbb-utóbb véget fog érni, és a demokratikus országoknak arra kell törekedniük, hogy a menekültek visszatérhessenek hazájukba. Így alakult ki az ideiglenes védelemben részesülõk sok százezres csoportja, azoké, akiket Magyarországon menedékeseknek neveztek.
A törvény most meghatározza a menedékesek jogállását, és jogállást teremt mindazok számára, akik nem menekültek ugyan, de kiutasításuk esetén származási országukban kínzás vagy más embertelen, megalázó bánásmód fenyegetné õket. Az õ kiutasításukat tiltja az erre vonatkozó ENSZ-egyezmény, tiltja az emberi jogok európai egyezménye és a magyar idegenrendészeti törvény is. Csakhogy a magyar törvényi tiltás eddig légüres térben lebegett, hosszú ideig egyáltalán nem alkalmazták, majd amikor több emberi jogi szervezet ismétlõdõ intervenciója nyomán alkalmazni kezdték, világossá vált, hogy annak, aki nem menekült, de mégis vonatkozik rá a kiutasítás tilalma, egyáltalán nincs jogállása, nem kaphat tartózkodási engedélyt, nem vállalhat munkát, nem kap szociális segélyt. Számukra, az új törvény nyelvén: a befogadottak számára a jelenlegi törvény, ha nem is teljes értékû, de legalább valamilyen létezési lehetõséget biztosít.
Ugyanakkor a törvényalkotó ezúttal is elköveti azt a jellegzetes hibát, hogy egy múltbeli helyzetre alkot pótlólag jogszabályt. Menedékessé csak tömeges beáramlás esetén, kormánydöntés alapján nyilvánítható a védelmet kérõ, akkor, ha egy az egyben megismétlõdne a délszláv háború kezdetén kialakult helyzet. Nem lehetnek menedékesek, legfeljebb befogadottak a koszovói albánok - holott a nemzetközi közvélemény egyre inkább elismeri, hogy üldöztetés áldozatai -, nem lesznek menedékesek a tálibok elõl menekülõ afgánok és így tovább. A törvény így egy diszkriminált menekült kategóriát minõsít fõ csoporttá, ahelyett, hogy igazodva a kényszerû migráció tényeihez, az ideiglenes védelemben részesülõt, azaz a menedékest tekintené a jellegzetes menekülõnek; tehát az olyan embereket, akiknek a többsége nem kíván véglegesen az országban maradni, nem részesül az állampolgárokkal azonos jogokban, de azért nem minõsül gyanús, éppen csak megtûrt idegennek sem.
Jelentõs pozitívuma a rendszernek, hogy a menekültügy szervezete teljes egészében polgári szervezetté válik. 1989-ben ugyanis csak a menekültügy központi szerve lett civil hatóság, helyi szerveinél a hatósági feladatokat odavezényelt rendõrtisztek látták el, és látják el ma is. E fordulat értékét némileg lerontja, hogy ennek fejében a menekültügyi szerv döntése ellen nincs helye fellebbezésnek, és az eddigi tapasztalatok alapján nagyon is kérdéses, hogy a bíróságoknak módjukban áll-e majd érdemben felülvizsgálni az oltalmat keresõk ügyét. Ráadásul a repülõtéri eljárásban a bírósági felülvizsgálatnak a kiutasítás végrehajtására nincs is halasztó hatálya. Ez az egyik olyan pont, amelyet az ENSZ menekültügyi fõbiztossága ezen a héten is kifogásolt.
A másik ilyen pont pedig az, hogy a törvény néhány esetben a hazai rendészeti törvények általános normája szerint hatósági mérlegelés tárgyává teszi, hogy a menedékjogot megadja-e vagy nem. A genfi egyezmény ilyen mérlegelést nem ismer. Akit az egyezményben foglalt okból üldöznek, annak biztosítani kell a menedékjogot, kivéve, ha befogadása elõtt súlyos, nem politikai bûncselekményt követett el. Az egyezményt a magyar törvény nem fejelheti meg további feltételekkel.
Végül erénye a törvénynek, hogy kitér a társadalmi szervezetek szerepére a menekültek ellátásában, életkörülményeik figyelemmel kísérésében. Gyengéje viszont, hogy nem mondja ki: a menedéket kérõ az eljárás során jogi segítséget vehet igénybe, így civil szervezetek ingyenes jogsegélyszolgálatát is. E hiányosságok egy részét módosító indítványokkal meg lehet szüntetni, feltéve, ha az elõterjesztõ olyan fogékonynak mutatkozik az ez után benyújtandó módosító indítványokra, amilyen készséggel fogadta a javaslatokat a törvény elõkészítése során.
Amin sajnos már nem lehet segíteni, az az, hogy a jelen törvény elõterjesztésével egyidejûleg nem került sor az idegenrendészeti törvény módosítására, holott az idegenrendészeti törvénynek számos olyan rendelkezése van, amely tartósan kilátástalan helyzetbe hozza a kényszerû módon Magyarországon tartózkodó külföldieket, azokat például, akiket nem üldöztetésük miatt, hanem technikai okokból nem lehet kitoloncolni, például mert nincs és nem is szerezhetõ be számukra úti okmány, vagy mert idõközben megszûnt az az ország, ahonnan idekeveredtek. Õk továbbra is jogállás nélkül fognak ingázni az idegenrendészeti közösségi szállás és az idegenrendészeti õrizet között mindaddig, amíg nem sikerül átszökniük Ausztriába. Az idegenrendészeti törvény módosításának elmaradása ugyanis nemcsak embertelen helyzeteket teremt, nemcsak ellentétes az állampolgári jogok országgyûlési biztosának ajánlásaival és a kormányzat ígéreteivel, de ráadásul olyan helyzetet tartósít, hogy a hatóságok sem reménykedhetnek másban, mint abban, hogy a jogállás nélküli külföldinek sikerül továbbszöknie. Az, hogy a múlt évben 2500 külföldi tûnt el az idegenrendészet rendszerébõl, elszomorító adat, de még elszomorítóbb lenne, ha nem tûntek volna el, és most nem néhány százan, hanem sok ezren vergõdnének a határõrség közösségi szállásain.
Az, hogy a törvény hogyan fog mûködni, elsõsorban az eljárásokban részt vevõ hatóságokon múlik, de múlik egyúttal a társadalmon is. A menekültekhez, a védelmet keresõkhöz, sõt általában a migráció jelenségéhez való viszony ugyanis morális, hogy ne mondjam, világnézeti kérdés. Nem mintha bárki tagadná, hogy a külföldiek befogadásakor mérlegelni kell az ország teherbíró képességét, a közbiztonsági szempontokat és így tovább, de az idegenekkel kapcsolatos elutasító magatartásban többnyire sokkal több az atavisztikus rettegés az idegenségtõl, a kockázat felnagyítása, mint a racionális megfontolás. Az idegenellenesség az elmúlt évtizedben világszerte a diszkreditált, nyíltan nem képviselhetõ rasszizmus racionálisnak és civilizáltnak álcázott pótlékává vált.
Korunk nacionalista szélsõjobboldalának internacionális ideológiája az idegenellenesség. Nyugat-Európában azonban a nacionalista tömegmozgalmakkal liberális szabadság- és befogadáspárti tömegmozgalmak szegültek szembe, és a menekültekkel kapcsolatos megszorító intézkedéseket éles társadalmi viták követték. Veszélyes dolog egyébként a megszorító intézkedésekre pozitív példaként hivatkozni. Németországban 1996-ban a megszorító intézkedések nyomán már "csak" 26 ezer új menekültet fogadtak be, Magyarországon 64 személyt.
A hatóságok, különösen a rendészeti hatóságok mindig hajlamosak arra, hogy a jogszabályokat megszorító, és ne jogbiztosító jelleggel használják. E hajlamot a közvélemény, a véleményt formálók folyamatos figyelmének kell vagy kellene ellensúlyoznia. Csak az a kérdés, hogy a magyar értelmiség akar-e, képes-e megmozdulni, felháborodni, tiltakozni, ha nem a saját pozíciójáról, a honoráriumainak tb- járulékolásáról van szó, hanem olyan absztrakt értékrõl, mint a menedéket kérõkkel való emberséges bánásmód. Lenne-e, aki a racionális idegenrendészeti akciókban felfedezné az emberiség elleni bûntett veszedelmét (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi a felszólalási idõ leteltét.), mint ahogy, hogy ismét a magyar keresztény hagyomány egy jelentõs alakját idézzem, Schlachta Margit tette, aki 1941-ben, meglátogatva a Galíciába... Kár... - ezt az idézetet érdemes volna meghallgatni, megismerni.
Köszönöm szépen. (Taps.)