DR. SURJÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Valóban, a Fidesz-frakció tagjaként elsõ alkalommal szólok. Ezért is lehetett ez a kis megjegyzés. (Taps, derültség a kormánypártok padsoraiban.) De azt gondolom, nem ez a lényeges, hanem az, hogy mirõl is van szó ebben a törvényben, mit lehet támogatni ellenzéki oldalról is, és mik azok a szempontok, amelyeket kritizálni érdemes - akár kormánypárti oldalról is. Végül is jobb lesz-e az egészségügy, ha ezt a törvényt meghozzuk, vagy nehezedik az élet a kórházakban? Jobb lesz- e a gyógyítás munkája, vagy romlik az orvos és beteg közti kapcsolat? (Folyamatos zaj.)

Nehéz megjósolni egyébként fõleg erre az utóbbira azt, hogy mi is lesz a törvény hatása. Pedig valamiképpen ez az egyik legfontosabb dolog, hiszen ha hozzányúlunk a jogi szabályozáshoz, akkor ezt azért tesszük, hogy jobbá tegyük a dolgokat.

Elhangzott már a vita során, hogy valójában 1972-ig lehet visszamenni. Egy negyedszázados törvény az, amelyet sutba akarunk dobni, és helyette egy újat akarunk hozni. Miniszter úr azt is mondta, hogy nem egy ciklusra szóló törvényt terjesztett be, hanem hosszabb távra. Kicsit félek, hogy a negyedszázadot, sõt, biztos vagyok benne, hogy az újabb negyedszázadot ez a törvény nem fogja megélni.

Elhangzott az is a vita során, amelyhez csatlakozni szeretnék rögtön itt: az elõttem felszólaló is azt mondotta, hogy bizonyos részek terjedelmükben és tartalmukban is sokkal kidolgozottabbak, mint mások.

Engedjék meg, hogy én is a legjobban kidolgozottabb részhez, a betegjogokhoz szóló részhez szóljak elõször érdemben hozzá. Ez a terület indokol egy kis háttérmagyarázatot. Volt egy régi közmondás, az orvosokra vonatkozott, kicsit nagyképûnek tûnhetik a nem orvosok körében; úgy szólt, hogy az orvos sok mindenki másnál különb.

Mit jelentett ez, és mi köze van a mostani mondanivalónkhoz? A régi idõk orvosa nem nagyon tudott mással melléállni a beteghez, mint a tapasztalatával. El tudta dönteni, hogy a beteg milyen veszélyeztetett helyzetben van, van-e esélye a gyógyulásra, és ha ebbe az irányba terelte a dolgokat, megnyugtató szavakat mondott, akkor egyfajta biztos támaszt adott a családnak, a betegnek. Ha pedig szomorúan csóválta a fejét, vagy nem szólt semmit, vagy netán azt mondta, hogy a legrosszabbtól tartok, akkor ily módon készítette fel a családot arra, amit hát mindnyájan tudunk: az emberi élet egyszer véget ér.

Beavatkozni nem sokat tudott a régi idõk orvosa, de ezzel a melléállással és azzal, hogy rendelkezésre állt a tapasztalatával - az egyszerûbb sebellátással és ezekkel a dolgokkal, esetleg egy-két gyógyfûvel, miegymással, fájdalomcsillapítással, állandóan rendelkezésre állt -, adott valami többet, mint amit más mesterségek tudtak adni. Ez a fajta orvoskép a múlté.

Oly hatalmas fejlõdésnek lettünk a tanúi az elmúlt - mondjuk, durván - 200 évben, hogy szinte élet-halál urának látszik ma az orvos. Tudjuk, hogy ez nem így van, de bizonyos esetekben mégiscsak így van. S ekkor az a fajta tisztelet és hála, amely az orvost a többiek körében és a betegek körében övezte, megváltozott. Fokozatosan elromlott az orvos és beteg közti bizalmi viszony, és az a helyzet állt elõ, amirõl Béki Gabriella képviselõtársam szólott, hogy kiszolgáltatottnak érzi magát a modern ember a mindenható orvostudomány elõtt. Ebben a kiszolgáltatottságban pedig a beteg védelmet keres.

Számomra a nagy kérdés, hogy ezt a jogos igényt, ezt a védelmet jogi eszközökkel meg lehet-e adni, s erre a kérdésre nem tudok egyértelmûen igent és egyértelmûen nemet felelni. Azt gondolom azonban, az az alaphelyzet, hogy a beteget valamiképpen védenünk kell a maga kiszolgáltatottságában, igaz, és ezért a törvénynek az az igyekezete, hogy kodifikáljon, jogokat adjon, védelmet adjon a kiszolgáltatottságban, ez az alapállása a törvénynek helyes.

A kivitelrõl azonban - kedves képviselõtársaim - már nem tudok ilyen lelkesen nyilatkozni. Problémákat már ott is látok, hogy akkor, amikor ez a törvény a meghatározási részben - egyébként nagyon helyesen ad egy hosszú meghatározási listát - azt mondja, hogy ki a beteg, akkor ezt nagyon sajátosan fogalmazza meg: beteg az, aki az egészségügyi szolgáltatást - egészségi állapotától függetlenül - igénybe veszi.

(17.30)

Magyarán: itt tulajdonképpen úgy fogjuk fel a dolgot, hogy egy szolgáltatásról van szó, zöldséget árulok és zöldségvásárló az, aki bejön a zöldséges boltba és zöldséget vásárol. Az egészségügy valami egészen más dolog és nem hallottam még arról a világon, hogy az emberi jogi munkálatok folyamán a zöldséget vásárlók jogait külön, a vásárlói jogoktól kiszakítva próbálnánk definiálni. Természetesen a vásárlói jogokat, a fogyasztóvédelmet mûvelni kell, s természetesen az emberi jogokat is védeni kell, a betegek jogaival is foglalkoznunk kell, mert ez a bizalmi viszony megromlott - csak ezt a bizalmi viszonyt nem fogjuk tudni helyreállítani merev jogi kategóriákkal, különösen akkor nem, ha betegnek azt tekintjük, aki a szolgáltatást igénybe veszi.

Ennek a törvényi szövegnek a szövevéményében elvész az a sajátos helyzet, hogy az orvos és az egészségügyi dolgozó a segítõ szolgáltató kategóriájába tartozik. Egy mély humánummal átjárt szakterületrõl van szó, ahol ennek a szolgáltatásnak a nyújtói minõségileg kell különbözzenek az egyéb szolgáltatóktól. A régi mondás valamifajta modernizálását hiányolom, aminek a nagyképûségét felejtsük el - a mai körülmények között így nyilván sértõ lehet más területeken, de azért ne felejtsük el, hogy az orvos sok minden másnál különb. S itt hadd tegyek - bár választások elõtt nyolc hónappal nem a legbölcsebb dolog - néhány önkritikus megjegyzést az orvos szakma oldaláról: bizony részben azért kerültünk ide, és azért szorulunk rá a betegjogok kodifikálására, mert némely orvos kollégánk nem különb sok minden másnál.

Itt a hagyományos megoldás az lenne, hogy azt mondom, hogy ez is elõfordul, de ez nem tipikus. Persze, ez hál' isten így van az orvos szakma többségére, de a kiszolgáltatottságnak a mértékérõl hadd mondjak egy konkrét példát. Ha például egy orvos édesanyját operálják, és a mûtét során derül ki, hogy olyan csonkoló beavatkozást kell végezni, amelyrõl a mûtét elõtt nem lehetett beszélni, mert nem tudtak róla, akkor annyit azért elvárhatna legalább az az orvos kolléga, hogy az operatõr kiszól, hogy értesítsék telefonon mint legközelebbi hozzátartozót, és azért váltsanak néhány szót a beavatkozás kiterjesztésérõl. Ezt a problémát valamilyen formában kezeli, megemlíti a törvényjavaslat. Persze valójában ez egy kezelhetetlen probléma, de hozzáteszem, hogy a modern diagnosztikus eljárások fényében és birtokában egyre ritkábban kerülünk oda, hogy tervezett mûtét során váratlan lelettel találkozzunk. A hirtelen beavatkozások az természetesen egy más világ, s azokat nem is lehet konkrétan kezelni.

Én tehát nagyon szeretném, ha ennek a törvénynek a módosításai során a beteg "szolgáltatást igénybe vevõ" fogalmát valahogy ügyesebb formulával ki tudnánk cserélni, és a beteget betegként, rászorulóként, a társadalom egészének a támogatását igénylõként próbálnánk definiálni.

Biztos vagyok benne, hogy az orvosvilág etikai színvonalának, emberségének a javítása nélkül azok az alapvetõ igények, amelyeket megfogalmaz a törvény, nem fognak érvényesülni. Sokan mondják azt, kedves képviselõtársaim, hogy jaj annak, akivel jogszerûen bánnak el. Ha ez így érvényesül a mindennapi gyakorlatban és a beteg a szolgáltatás tárgyából a jog merev tárgyává alakul, akkor, sajnos, nem elõbbre megyünk, hanem visszafelé.

Nyilván nem ez a törvény célja, de nyilván az a vitának a feladata, hogy ezeket a kérdéseket valami nagyon precíz patikamérlegen kiérleljük, és én a magam részérõl ezért nagyon nagy örömmel fogadtam azt a kis cédulát a mai napon, amit megtaláltam a padomon, hogy ez a vita, amely úgy szerepelt a napirenden, hogy "lehetõség szerinti lezárása", ezen a héten nem kerül lezárásra. Úgy érzem, hogy szólni kell még, és sokat kell szólni, hogy egymásra és ne kétperces ereszd el a hajamat jellegû vitában, marakodásban, hanem tényleg értelmes gondolatcserében tudjunk reagálni egymás gondolataira. Megéri.

Nyilván nem véletlenül csúszott ez a két- vagy háromhetes szünet az általános vitába, de itt nemcsak az idõre, hanem a vita hosszára is szükség van, hogy megértsük egymást, és nem csak a parlamentben lévõ orvosok véleményére, sõt nem is elsõsorban arra van szükség. Itt mindannyian, kedves képviselõtársaim, potenciális betegként részesei vagyunk ennek a folyamatnak, és nagyon fontos lenne, hogy a betegek hangja is megszólaljon, amit mi, orvosok megpróbálunk megfogalmazni, de szakmai csõlátásunk miatt ezt nem biztos, hogy meg tudjuk tenni. Tehát ne hagyják a nem orvos képviselõk ezt a törvényt ránk, hanem a beteg képviselõk, a jövendõ beteg képviselõk is szólaljanak meg.

Szükségesnek tartok néhány konkrétumot már most megemlíteni a részletes vita elõtt. Szó esett arról, hogy az ellátórendszerrõl szóló részek bizony nagyon hézagosak, csak mintegy elnagyolt freskóképpen jelennek meg.

Kedves Képviselõtársaim! Sok minden definiálva van ebben a törvényben, például az, hogy mikor folyamatos egy ellátás és mikor megkülönböztetés nélküli, de az, hogy mi az alapellátás, ez véletlenül kimaradt. Legalább definiálni kell, hogy mit értünk az alapellátás elemei alatt.

Mondok egy konkrét példát. Ha ilyen steril törvényalkotói vagy netán jogászi szemmel nézem a dolgot, akkor csodálatos az, hogy itt meg van mondva, hogy megkülönböztetés nélkül kell a betegeket vizsgálni mindenre való tekintet nélkül ellátni, a korára való tekintet nélkül is. Kérem szépen, meghal az a beteg, ahol nem a korára való tekintettel történik az ellátás! De nyilván nem erre célzott a jogalkotó, amikor ezt a megkülönböztetési tilalmat betette.

De mondok egy olyan problémát, ami miatt azt fogom illõ tisztelettel javasolni, hogy ez az életkorra való megkülönböztetés maradjon ki a törvénybõl. Ugyanis a gyermekorvosi szolgálatot elbizonytalanította ez a megfogalmazás, nem találta felsorolva magát az ellátórendszerben, márpedig - bár nem vagyok jól tájékozódva - én nem ismerek olyan egészségpolitikai tervet, amely fel akarná számolni az alapellátásnak ezt a részét. Illõ tisztelettel figyelembe kell vegyük, hogy a kollégák hogyan reagálnak. Ez a szolgálat már megrettent attól, amikor az elõzõ ciklusban a "családorvos" kifejezésrõl elkezdtünk beszélni, mert úgy érezte, hogy akkor a gyerekorvosra nincs szükség. Most ezen végre túl vagyunk. Most már senki nem fél, s azt hiszem, hogy a "háziorvos" kifejezés egy kicsit puhította ezt a félelmet. De akkor most ne hozzunk egy olyan törvényt, amely nem nevesít egy bevált és jól mûködõ rendszert, és ráadásul még az életkorok szerinti megkülönböztetés tilalma miatt felesleges félelmeket gerjeszt az ellátórendszernek egy igen jelentõs és - még egyszer mondom - nagyon jól bevált részében! Apróságok, de hát ezek az apróságok tehetnek keserûvé valamit, aminek adott esetben talán örülni is lehetne.

Ugyanígy nem annyira veszélyesnek, de további kidolgozásra szükségesnek tartanám a sürgõsségi betegellátásra vonatkozó részeket.

(17.40)

Ugyanis amikor a folyamatos ellátást szorgalmazza a törvény néhány passzusa, akkor, azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy nem a háziorvosi ellátás 0-tól 24 óráig terjedõ mûködtetését tartjuk szükségesnek. Ugyanakkor az ügyeleti rendszerek és az ottani sürgõsségi ellátás során külön kiemeli, hogy a munkaidõn kívüli részekrõl beszél, miközben számos modell mûködik az országban, ahol a háziorvosi szolgálat mellett a mentõszolgálat által ellátott folyamatos sürgõsségi ellátást biztosítanak. És ez az a modell, ami felé lehetõleg majd egyszer, boldogabb idõkben az egész országban haladni akarunk. Akkor próbáljuk megtalálni azt a fogalmazási formát, amelybe ez belefér, ha már azt mondjuk, hogy ez a törvény is szeretné kiállni legalább a negyedszázados idõproblémát.

Engedjék meg, hogy szóljak a törvény egyik legizgalmasabb fejezetérõl, viszonylag kicsi fejezet: a kapcsolattartás része. Itt elhangzott néhány képviselõtársamtól, ha ezt végig akarjuk csinálni, hol van erre fedezet, ez a törvény végrehajthatatlan s a többi. Én úgy érzem, hogy a törvényalkotók elég ravaszak voltak, és a megfelelõ paragrafusba tettek egy olyan feltételt, hogy mindezeket a kapcsolattartásokat - hogy a felnõtt családtag ott lehet a beteg mellett, hogy az anya, hogy a szülõ is ott lehet a gyerek mellett, és így tovább - akkor lehet érvényesíteni, ha a kórházban ezek a feltételek adottak.

Ez azt a problémát veti föl, hogy adtunk is valamit, meg nem is, de a mai magyar valóságban ennél többet nem lehet adni. Viszont ha a miniszter úr megnézi ezt a passzust, akkor azt fogja látni - most fejbõl nem tudom a paragrafusszámot, de azt tudom -, hogy ennek a (6) bekezdése a kapcsolattartásról szólván a lelkiismereti szabadság érvényesülését, a lelki gondozást, az egyházi személyekkel való kapcsolattartást is megemlíti.

Ennek mint kereszténydemokrata nyilván rendkívül örülök... (Közbeszólásra reagálva:) - kereszténydemokrata, aki a Fidesz-frakció tagja. Mi, a Fidesz által támogatott kereszténydemokraták örülünk annak, hogy ez a törvény gondoskodik arról... (Zaj a bal oldalon), hogy a lelki gondozás a kórházban mûködjék, de nem örülünk annak, hogy e törvény adott paragrafusának (1) bekezdése ezt a kórházi adottságok függvényévé teszi, mert ez a kérdés nem függhet attól, hogy a kórházigazgató úgy ítéli-e meg, hogy beengedheti-e a lelkipásztort, vagy sem. (Taps a jobb oldalon.)

Tehát itt konkrét javaslatot fogok tenni, amely arról szól, hogy a kapcsolattartásról szóló részben emeljük ki a lelki gondozással kapcsolatos részt a feltételektõl való függõséget megszabó bekezdés elé. Ha ezt megtesszük, akkor tulajdonképpen üzemképes a dolog, gyakorlatban minden kórház jelenleg is biztosítja ezt a lelki gondozást. Azonban a törvénynek ez a megfogalmazása elvileg lehetõséget biztosít a helyi kórházvezetés számára, hogy olyan rendszabályokat hozzon, amelyek megnehezítik, vagy gyakorlatilag lehetetlenné teszik. Én nem gondolom, hogy ezt a törvényt azért fogalmazták ilyenre, hogy fölszámolják a vallásszabadságnak ezen a téren való érvényesülését. Ez butaság lenne, ha ilyen vádakkal állnék elõ, de azt kérem a kormánypárti többségtõl, hogy akkor fogalmazzuk meg úgy a dolgot, hogy ne állhasson elõ, mert Parkinson törvényei óta tudjuk, ha egy hibát el lehet követni, azt elõbb-utóbb el is követik. Tehát itt nagyon jól le lehet mérni, hogy nemcsak vatikáni egyezményekrõl, hanem mindennapi valóságról van szó akkor, amikor a vallásszabadság mûködését biztosítani akarjuk.

(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyûlés alelnöke

foglalja el.)

Tehát sok ilyen apróság van, amelyet nyilván nem lehet most mind részleteiben elõhozni, hiszen már sikerült ügyesen kiüríteni a termet, de remélem, hogy kellõ idõben azért visszajönnek a képviselõ urak. Szükségesnek tartom azonban még az önök idejét fönntartani néhány nagyon lényeges kérdésnek a megemlítésére, amelyekrõl - eddig úgy vettem észre - a vita folyamán viszonylag kevés szó esett. Ez pedig a humán reprodukcióval kapcsolatos elõírások csomagja.

Ez a reprodukciós csomag nagyon modern, a legújabb technikákra kitér, azokra is ad egy jogi szabályozást. Adós marad azonban néhány olyan megoldással, amely más országok gyakorlatában már megvan. Gondolok például arra, hogy legjobb tudomásom szerint például a német jogban elõírták, hogy a mesterséges, testen kívüli folyamatoknál - nem akarom az orvosi szakkifejezést mondani, tehát amikor a magzat élete az anya testén kívül indul meg -, csak annyi petesejtet szabad megtermékenyíteni, mondom, a német jog szerint, ahányat be is ültetnek az édesanya testébe.

Mi ennek az értelme? Nem akarok most belemenni abba a vitába, hogy a megtermékenyített petesejt mint embrió micsoda. Az én személyes felfogásom szerint teljes értékû ember. Ha pedig az, akkor nem engedhetõ meg, hogy hat-nyolc embrió ott elkezd fejlõdni, és az orvos ránéz egy nagyítóra, és eldönti, hogy ez most nekem tetszik, és beültetem, ez meg nem tetszik, és elpusztítom. Ezért az a megoldás, ami a német jogban van, hogy körülbelül három megtermékenyített petesejt az, ami beültethetõ, és be szokták ültetni egyszer, egy in vitro fertilisatio - mégis kimondtam a szakkifejezést - során, ennyit lehet, többet pedig nem lehet.

Hasonlóképpen elfogadhatatlan számomra, hogy embriókat letétbe lehessen helyezni. Nyilván sok vita zajlott le errõl az elõkészítés során, csodálom, hogy ehhez még a parlamentben nem volt sok hozzászólás. Kérem szépen, akár embernek tekint valaki egy emberi embriót, akár nem tekint embernek, abban biztosan egyetértünk, hogy tárgyként nem lehet kezelni. Ez a "beteszem a jégszekrénybe, megvárom, hogy legyen-e, ne legyen, félreteszem" - néhány országban már megtiltották ezt a folyamatot, nem biztos, hogy ezt az ablakot a tudomány mai fejlõdési állapotában ki kell nyitni.

Hasonlóképpen nagyon nehéz azt a megfogalmazást elfogadni, hogy ikerterhességben joga legyen az anyának nem elvállalni az ikreket, hanem abból csak egyet vagy kettõt. Magyarán, hogy lehessen párhuzam-, tehát ikerterhességek esetén magzatelhajtást csinálni úgy, hogy az egyik iker megmarad, a másik ikerpár nem.

Mondhatják esetleg azt egyes képviselõtársaim, hogy ez egy szemforgató álláspont a részemrõl, hiszen ha a magyar jog lehetõvé teszi a terhesség megszakítását egyáltalán, akkor ha legalább az egyik megmarad, akkor az nem jobb-e, nem több-e, mintha egyik se marad meg. Ugyanakkor ne feledkezzünk el, hogy nagyon meghatározott indokok mellett tûri el a jelenlegi magyar jog a magzatelhajtást, a terhesség megszakítását, és azt nehéz elképzelni, hogy egy ikerterhesség esetén maga az ikerterhesség ikerjellege okozza a válsághelyzetet. Ha azokra a ritka esetekre gondolnak a jogalkotók, ahol extrém számú ikerterhesség indult el, és gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy azt a nyolc-kilenc-tíz magzatot megszülje az édesanya, akkor is, azt hiszem, ezen terhességek létrejöttének körülményeit, az elõzetes orvosi beavatkozásokat kell vizsgálni, és lehetõleg már ezt a helyzetet megelõzni, nem pedig egy ilyen lehetetlen állapotba kergetni egy gyermekre váró nõt.

Ez is csak néhány példa arra, hogy ezen a területen még nagyon- nagyon sok vitát kell lefolytatnunk.

Az is probléma, hogy az orvosszakmában rettenetes nagy vitákat váltott ki ez a törvény. Ha az ember elbeszélget egy-egy kórházban, akkor bizony azt látja, hogy a szokásos "ott egye meg a..." - nem folytatom - hangulat érvényesül. Pedig olyan helyzetet kellene teremtenünk, hogy ennek a törvénynek a meghozatala a magyar egészségügy számára egy ünnepi esemény legyen.

(17.50)

Ettõl ma még nagyon messze vagyunk. Nem is tudom fölmérni, ismerve, mondjuk, például az Orvosi Kamara csomagját, amelynek egy részét örvendetes módon támogatja a kormány, más részét pedig örvendetesen talán fogja támogatni, ismét más részét meg nem akarja támogatni. Azért ez egy nagyon nagy csomag! Ha ilyen nagy csomagot kellett készíteni, akkor ez a törvény még nem teljesen kiérlelt. Nem biztos tehát, hogy ez a törvény olyanná tehetõ, sõt inkább úgy fogalmazok, hogy szerintem ez a törvény már nem tehetõ olyanná, hogy egy igazi nagy szakmai örömünnep legyen a meghozatala, de azt azért el kellene érnünk, hogy ne legyen gyásznapja az egészségügynek.

Azt hiszem, a konstruktív ellenzékiség ebben az esetben azt kell hogy jelentse, hogy rámutassunk a hibákra, és fölajánljuk - módosító indítványok formájában - a kijavítás esélyét. Lehet, sõt egészen biztos, hogy végül is nem tudunk olyan állapotra eljutni, hogy az ellenzék egy szívvel, egy lélekkel támogassa a törvényt. Ugyanakkor ez nem is várható el; elvárható azonban az, hogy több részletkérdésben konszenzus alakuljon ki, és azokat a mûködési zavarokat, amelyeket most látunk, ki lehessen küszöbölni.

Avval a reménnyel fejezem be most ezt a fölszólalást, hogy a részletes vita folyamán a konkrét módosításokról még érdemben lehet beszélni, legalább akkora hallgatóság elõtt, mint most - bár tudom, hogy ez éppen olyan naivitás, mint a törvény kapcsán örömünnep elérése.

Most mindenesetre köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)

Tartalom Elõzõ Következõ

Eleje Honlap