DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen, alelnök asszony. Tisztelt Képviselõtársaim! Laikusként én is elsõsorban arra a kérdésre szeretnék válaszolni, hogy miért tartom az egészségügyrõl szóló törvényjavaslat legfontosabb részének a betegek jogairól és kötelezettségeirõl szóló fejezetet.
A '70-es, de különösen a '80-as években az egészségügyrõl megfogalmazott kritikák, helyzetleírások egyik leggyakoribb témája az orvos-beteg viszony torzulása, egyik oldalról a betegek, másik oldalról az orvosok, egészségügyi dolgozók kiszolgáltatottsága.
Az orvos-beteg viszony válságának, az orvos és a beteg közötti bizalom elvesztésének számtalan okát leírták és vitatták. A magyar egészségügyben különösen nagy szerepet játszott a túlzottan bürokratikus irányítási rendszer, az alulfinanszírozottság, az állandósult hiány, a túlzsúfoltság, az egészségügyi dolgozók méltatlanul alacsony bérezése, az eltorzult érdekviszonyok, a rendies függõségi rendszer hagyományai. De az orvos-beteg kapcsolat torzulásában általánosabb okok is szerepet játszottak: az eltömegesedés, az egészségügyi szakmák specializálódása, az üzemszerû szervezõdés és munkamegosztás, a pszichoszociális szemlélet elsorvadása.
Mindezek következtében a beteg egyre inkább a gyógyító üzem megmunkálandó tárgyává válik, és önmaga feladásaként, autonómiája elvesztéseként, teljes kiszolgáltatottságként éli meg az egészségügy intézményeibe kerülését.
Az orvos-beteg viszony eleve aszimmetrikus viszony. A beteg, amikor az orvoshoz fordul, valamilyen mértékben kiszolgáltatja magát az orvosnak, lemond az önmaga feletti rendelkezés egy részérõl, az orvos kezébe, hatalmába adja magát.
A gyógyító szerepnek az is sajátossága, hogy a gyógyításban a tárgyi, szakmai szakszerûség és a hatalmi szakszerûség nem alternatívái egymásnak, hanem ezek gyakran egymásba kapcsolódva, egymást erõsítve jelennek meg. A kérdés az, hogy az orvosi tudásból eredõ hatalom az orvos-beteg viszonyban a betegségre, a gyógyításra korlátozódik, vagy ezen túl egy rosszul mûködõ egészségügyi rendszer következtében a beteg egész személyiségének alárendelõdésére, kiszolgáltatódására.
Éppen kilenc évvel ezelõtt a Szociális és Egészségügyi Minisztériumban létrehozott reformtitkárság készített egy elõterjesztést, amelyben oldalakon keresztül sorolta a reformot sürgetõ válságjelenségeket a magyar egészségügyben. A minisztérium reformtitkárságának az anyagából idéznék néhány sort: "A lakosság oldaláról az elégedetlenség már nem ismer határokat. Miközben az ingyenesnek deklarált egészségügy gyógyítja, szinte elviselhetetlen anyagi és erkölcsi teherként jelentkezik a paraszolvencia, zavaros, áttekinthetetlen alá- és fölérendeltségi viszonyokat keltve, kiszolgáltatottnak érzi magát a beteg, az orvos, az ápoló személyzet. Az interperszonális kapcsolatok válságának jele a szaporodó sajtójelentések száma a lélektelen bánásmódról, az embertelen hangról, a gépes ügyintézésrõl. A lakosság problémakezelõ mechanizmusai nem élnek. Az egészségügy hétköznapjai felett nincs társadalmi kontroll. Az állampolgár nem érzi magát felelõsnek egészségéért, a gyógyító- megelõzõ ellátásért."
Tisztelt Képviselõtársaim! Amikor azok a becsült adatok kerülnek szóba, hogy egészségi állapotunkat milyen arányban határozzák meg a környezeti ártalmak, az életmód vagy az egészségügyi ellátás, kevés szó esik arról, hogy az egészségügy nem pusztán egy ellátó, szolgáltató rendszer. Az egészségügy egész intézményrendszerének van egy olyan kisugárzása, amelynek pozitív és negatív elemei, vonzó vagy taszító volta valószínûleg jelentõs mértékben befolyásolják az egészségünkkel kapcsolatos magatartásunkat. Gondoljunk csak azokra, akikben negatív élmények élnek az egészségügyi intézményekkel szemben, és ezért nem szívesen fordulnak orvoshoz, elhanyagolják kezdõdõ krónikus betegségeiket; túl késõn fordulnak az orvoshoz, amikor már nagyon súlyosak a tünetek, amikor már visszafordíthatatlan a baj. Vagy gondoljunk azokra, akik az egyik orvostól a másikhoz vándorolnak, nem bíznak senkiben, ömlik belõlük a panasz az orvosokra.
Gondoljunk azokra, akiknek neurózisát, pszichoszomatikus betegségét nemhogy gyógyítaná az egészségügy, hanem az egészségügyi intézmények maguk is neurotizálnak.
Tisztelt Képviselõtársaim! Az egészségügyrõl szóló törvényjavaslat ezekre a problémákra, kihívásokra válaszol, amikor a betegek jogairól és kötelezettségeirõl szóló fejezetet állítja a törvényjavaslat centrumába.
A betegek jogairól szóló fejezet weberi értelemben egy olyan ideáltipikus modelljét vázolja fel a beteg-orvos viszonynak, amelyben a beteg hangsúlyozottan visszakapja az önmagáról való rendelkezési jogot és egyben az önmagáért való felelõsségvállalás kötelezettségét. Egy olyan magatartás modelljét vázolja fel, amelyben a beteg elvárja, hogy az orvos megossza vele tudását, hogy szembenézhessen sorsával, és így önmaga dönthessen önmagáról. Ezt szolgálja a tájékoztatáshoz való jog, az önrendelkezéshez való jog, az ellátás visszautasításának a joga, illetõleg ezeknek a jogoknak a részletezõ kifejtése. A beteg személyiségének a védelmét szolgálja a többi nevesített jog is: az emberi méltósághoz, az orvosi titoktartáshoz, a kapcsolattartáshoz való jog.
Mindezek a jogok az orvos, az egészségügyi intézmények oldaláról mint kötelességek jelennek meg, de a beteg irányába nem mint kényszerek. A törvény nem kényszeríti a beteget, hogy éljen jogaival, ez az õ belátásától, beállítottságától, döntésétõl függ.
A törvény egy más viszony, egy szimmetrikusabb, egyenrangúbb partneri viszony lehetõségét teremti meg az eltorzult orvos-beteg kapcsolatban.
(21.10)
Mondhatjuk persze, hogy mindez ugyan szép, mindez nagyon szép a törvényjavaslatban, de a valóság más, a valóság másképp mûködik. A mindennapi életünkben a munkahelytõl a hivatalokig, a vásárlástól az utazásig egymás kiszolgáltatottjai vagyunk. Mi biztosítja, hogy megváltozzanak a dolgok? A hosszú idõ alatt belénk rögzõdött megszokások, magatartások, habitusok változnak a legnehezebben, számtalan élethelyzetben újratermelik a fölény és a kiszolgáltatottság viszonyait. A törvényjavaslat számol ezzel, és erre tekintettel tervezi bevezetni a betegjogi képviselõ és a közvetítõi tanács intézményét.
Tisztelt Képviselõtársaim! A világ, amelyben élünk, tele van fájdalommal, bajjal, szenvedéssel, és tele vagyunk a szenvedéstõl való félelemmel. A modern egészségügy arra vállalkozott, hogy amennyire lehet, megóvjon minket testi, lelki bajainktól, vagy legalábbis segítsen elviselni azt, ami elkerülhetetlen. Ez a törvényjavaslat ezt szolgálja. És úgy szolgálja, hogy az emberi méltóságnak, az ember polgári minõségének alapvetõ feltételeit teremti meg az önmagunkról való döntés jogával, és az ezzel együtt vállalt felelõsséggel.
Köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps a bal oldalon.)