DR. BÁLINT GYÖRGY (SZDSZ): Igen tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Látszólag ott kezdem el az agrárgazdaságról szóló törvényjavaslathoz fûzendõ gondolataimat, ahová voltaképpen el kellene érkeznem. Mert a tárgyalás menete rendszerint úgy történik, hogy elõször a növénytermesztés, az állattenyésztés, a gépesítés, a növényvédelem, az ökonómia, a marketing és az egyéb témák problémáiról, eredményeirõl, sikereirõl vagy kudarcairól szoktak szólni, és ezekhez szokták hozzáfûzni az oktatást, kutatást, szaktanácsadást illetõ problémáknak a megvitatását.
Volt egy idõszak, amikor a magyar mezõgazdaság sikerágazatnak számított. Ennek mozgatója a céltudatos vagy a nyugati országokból begyûrûzõ innováció volt. Ebben az idõben számos kutatói együttmûködés jött létre, egyetemeink és fõiskoláink pedagógusai szívesen látott vendégek voltak a külföldi társintézményekben.
(22.50)
Nem volt ilyen rózsás a helyzet a szaktanácsadásnál, amely valamilyen oknál fogva a magyar gazdatársadalomnak mostohagyereke volt mindig, és ezért nem ért el kiemelkedõ eredményeket.
A mezõgazdaság jelenlegi, rózsásnak egyáltalán nem mondható, de a kibontakozás jeleit mutató helyzete az én meggyõzõdésem szerint többek között nem kis mértékben az innováció, a mûszaki fejlesztés krónikus gyengélkedésére vezethetõ vissza.
Nem nyugodtak meg a kedélyek az oktatás és különösen a felsõoktatás frontján, mert sokan úgy vélik - és több-kevesebb indokkal -, hogy jobb helyük volt a Földmûvelésügyi Minisztérium szárnya alatt, különös tekintettel arra, hogy a mezõgazdasági elméleti oktatást a gyakorlati nagymértékben egészíti ki, és a tangazdaságok üzemeltetése kétségkívül szakmailag megbízhatóbb helyen, jobban tudja betölteni funkcióját akkor, ha a mezõgazdasági tárca gondozásában van, mint hogyha egyéb helyeken foglalkoznak a problematikus ügyeikkel.
A középfokú oktatás némileg kedvezõbb helyzetben van. Patinás intézményekben tanulhatnak a fiatalok. Úgy gondolom, ez az oktatási rendszer a maga jó útján folyik tovább.
Nagy jelentõsége van - és ezt különösen szeretném hangsúlyozni - a felnõttképzésnek, különös tekintettel arra, hogy most másféle ismeretanyagra tartanak igényt azok a szakemberek, akik agrárvállalkozásba kezdenek, kis, nagyobb vagy egészen nagy területen kezdenek gazdálkodni. E tekintetben számos kezdeményezés van, és ezek közül hadd említsem meg csak azt a távoktatási gazdaképzõ rendszert, amely hatodik éve folyik többek között a tévében és tíz oktatási intézményben is.
A kutatóintézetek egy része eredményesen mûködik, egy része megszûnt, egy része pedig kínlódik a gazdasági-pénzügyi nehézségek között, de azért itt-ott-amott tisztességes és figyelemre méltó eredmények is jelentkeznek.
Mindez azonban kétségkívül kevés ahhoz, ami észrevehetõ minden ember számára, talán nemcsak a szakembernek, hanem az érdeklõdõ utas számára is, már akkor, ha az országúton keresi föl az ország valamilyen részét, mert bizony az ország agrotechnikai színvonala nemcsak hogy heterogén, hanem nagyon le is csökkent. Ezt jól mutatják azok a parcellák, amelyeket derékig érõ gyom borít, azok a piszkos tehenek, amelyeket az út szélén lát az ember legelészni, meg a többé- kevésbé elmunkált földek, a sokszor használhatatlan, gödrös dûlõutak, a gondozatlan, beteg gyümölcsösök. És néha még olyan is elõfordul - a ma újra szóba kerülõ szõlõtermeléssel és borgazdasággal kapcsolatban talán szabad ezt is elmondani -, hogy az ember elmegy egy "Szõlõ és bor városa" szép táblát viselõ város elõtt, és azt látja, hogy a határában évek óta metszetlen és mûveletlen szõlõk gazosodnak.
Mindezeket a hiányosságokat és hibákat felsorolja, és a rájuk alkalmazható eredményes tevékenységet meghatározza az agrárgazdasági törvény, amely azt mondja, hogy a termelés versenyképességének javítását kell célkitûzésnek tekinteni; esélyegyenlõséget kell teremteni az agrártermelésbõl élõk számára; hogy a kedvezõ agráradottságokat a gazdaságos, exportorientált termelés szolgálatába kell állítani; hogy törõdni kell a lakosságmegtartó képesség javításával, a természeti-környezeti tényezõk természetes megõrzésével és nem utolsósorban az agrárinnováció segítésével. A célok és feladatok nagyon szépek és reményteljesek, és bízunk benne, hogy többek között az agrárgazdasági törvény is segíteni fog ezeknek a megvalósításában.
Szeretnék még egy kérdést fölvetni, nevezetesen azt, hogy a törvény határozott különbséget tesz a versenyszférában és a kisegítõ foglalkozásként gazdálkodók tevékenysége és támogatása között. És ez így van helyesen, ez így célszerû, így épül föl a mezõgazdaság ökonómiai rendszere a fejlett mezõgazdasággal rendelkezõ országokban is.
Óvakodnunk kell azonban attól, hogy taccsvonalra szorítsuk a kistermelést. Nemcsak azért, mert bizonyos nosztalgiával tekintünk Magyarországon arra a 1,5 millió kisparcellára, amelyeket a családok saját munkaerejükkel mûvelnek meg, és nemcsak azért, mert sokat köszönhettünk a kistermelõknek, azoknak, akik nemcsak a család ellátása céljából termeltek friss gyümölcsöt, zöldséget, szõlõt, bort, állítottak elõ nagy mennyiségû tojást, tejet, sertéshúst, mézet, tartottak kisállatokat, úgyszólván minden takarmányháttér nélkül. Nemcsak ezért kell ezeket az embereket segítenünk, hanem azért is, mert ezeknek a kistermelõknek Magyarország sajátos demográfiai viszonyai között van bizonyos társadalmi hátterük és társadalmi feladatrendszerük is, amit az infrastruktúra fejlesztésével, az integráció kialakításával, az ipari áruval való ellátásuk fejlesztésével és a felvásárlás megoldásával kellene a jövõben is segítenünk, támogatnunk.
Tisztelt Képviselõtársaim! Sokan mondják, hogy ez a törvényjavaslat nem felel meg általában a törvényjavaslatok formai és tartalmi követelményeinek, és inkább valamilyen régi, rossz emlékeket felidézõ határozat jellegét viseli. Mégis szabad legyen kifejeznem azt a véleményemet, hogy szükség van az agrárgazdasági törvényre, mert ez nyújt biztonságot, kiszámíthatóságot a vidéken élõ emberek sokaságának, azoknak, akik a föld megmûvelésébõl kívánnak megélni, és azoknak, akik az õ környezetükben élnek - ha lehet, minél jobban.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)