BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Önök nyilván némi csodálkozással fogadják, hogy mit keresek én itt, ebben a vitában, kiváltképp fél 12 után. Nos, azt keresem ebben a vitában, hogy legyen világos: a mezõgazdaság kérdései nemcsak a mezõgazdasággal foglalkozó képviselõket érdeklik, hanem valamennyiünk számára fontosak a mezõgazdaság, az agrárgazdaság problémái.
Különösen vonatkozik ez - aki végigkövette ezt a vitát, az észrevehette - arra, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége az egyik legjelentõsebb agrárpárt ma Magyarországon, hiszen ez mind a fölszólalók számában, mind a most jelenlévõk számában, mind pedig a vitában elhangzott gondolatokban világosan látható. Fontosnak tartottam, hogy ez ne csak az SZDSZ-es agrárlobby felszólalásaiból váljék világossá, hanem abból, hogy a nem kifejezetten agrárkérdésekre specializálódott szabaddemokratáknak is fontos az, hogy mi történik a magyar agrárgazdaságban.
(23.30)
Azért is akartam hozzászólni, hogy ne csak agráros belügyként fogalmazódjanak meg bizonyos fontos kérdések, hanem egy szélesebb perspektívában is. S még egy szempontból: ennek a törvénynek az a címe, hogy az agrárgazdaságról, de hát a törvény természetesen nem magáról az agrárgazdaságról szól, hanem arról szól, hogy mit kezd az agrárgazdasággal az állam, a kormány, a parlament és a költségvetés. S az, hogy mit kezd az agrárgazdasággal a költségvetés meg a kormány, az nem az agrárszféra belügye, hanem az valamennyiünknek az ügye.
Azt gondolom, indokolt ezért, hogy én is beleártsam magam ebbe a vitába, és talán indokolt lett volna, ha más, nem agrárkérdésekre specializálódott képviselõk is hozzászólnak, de legalábbis végighallgatják ezt a vitát.
Két, az elmúlt hetek politikai életében gyakran elhangzott félreértésére szeretnék röviden utalni. Az egyik félreértést a félreértések bajnokától, Torgyán József képviselõtársunktól hallottuk az elmúlt hetekben - nem is az elmúlt hetekben, az elmúlt években rendszeresen -, amikor azt mondja: értsék már meg, hogy Magyarország agrárország és az is marad!
Amikor mi iskolába jártunk, akkor Magyarországon még a foglalkoztatottaknak közel 30 százaléka dolgozott a mezõgazdaságban -
ma kevesebb, mint 10 százaléka. Tudjuk, a fõfoglalkozású, mezõgazdaságban dolgozók száma 7-8 százalék körül van. Nyilvánvaló, nem lehet igaz, hogy Magyarország olyan értelemben agrárország, mint ahogy a második világháború elõtt, vagy közvetlenül a második világháború után kétségkívül agrárország volt.
Miért fontos ez? Ez nem egy terminológiai kérdés. Hanem azért, mert az is egy illúzió, amellyel az újjáalakult Kisgazdapárt indította a maga gazdaságpolitizálását, hogy a magyar gazdaság összes problémáját úgy lehet megoldani, ha visszamennek az emberek a mezõgazdaságba, akik eljöttek onnan. Talán még emlékeznek rá képviselõtársaim, ez volt az õ alapgondolatuk 1990 után. Ennek a jegyében folytatták az egész politizálásukat. S az elmúlt évek története világosan kimutatta, hogy ez nem igaz. A mezõgazdaságban foglalkoztatottak, a mezõgazdaságból értelmesen megélõk száma tovább csökkent. S ha valaki azt az illúziót, azt az ábrándot próbálná eladni a magyar közönségnek, hogy ezt a trendet meg lehet fordítani, hogy vissza lehet vinni a mezõgazdaságba azokat, akik eljöttek onnan, hogy a munkanélküliséget úgy lehet megoldani, hogy akik ma munkanélküliek, azoknak mind foglalkoztatást találjunk a mezõgazdaságban, az egy nagyon rossz hatékonyságú, ráfizetéses mezõgazdaságot eredményezne Magyarországon. Amit tehát Torgyán József mond ebben a kérdésben, az egy nagyon nagy félreértés, vagy egy nagyon nagy mellébeszélés.
Van azonban egy másik félreértés is, ami ebben az elmúlt hetekben kibontakozott földvitában Medgyasszay Lászlótól hangzott el a legvilágosabban, a legnyíltabban, de tulajdonképpen az egész ellenzéki érvelésnek ez a magva. Medgyasszay László volt ugyanis az, aki kimondta, a mezõgazdaság nem versenyszektor.
Mit jelent ez az állítás? Ez azt jelenti - valljuk be -, hogy a mezõgazdaság tekintetében nem számít, hogy mibe kerül. Annak úgy kell mûködni, ahogy mi elképzeljük, kerül, amibe kerül. És a számlát meg odatesszük az állami költségvetés és az adófizetõk millióinak asztalára: fizessék ki! Azt hiszem, tisztelt képviselõtársaim, ez nem megy. Ezt a luxust ez az ország nem engedheti meg magának, hogy akár a mezõgazdasággal is úgy bánjon, hogy az nem versenyszféra, tehát a költségek és a hozamok viszonya számunkra közömbös, ez nem megy. A mezõgazdaságban is számít az, hogy mibe kerül, a mezõgazdaságban is számít az, hogy hová tesszük a pénzt, mit termelünk és mit nem termelünk, hova szállítunk és hova nem szállítunk, honnan szerzünk be és honnan nem. A mezõgazdaság része a magyar gazdaságnak, a gazdasági kalkulációt a mezõgazdaságból sem lehet kizárni.
Miért fontos ezt leszögezni? Mert ha végigkísérjük az elmúlt hónapoknak a földtörvény körüli vitáját, akkor azt kell látnunk, hogy ez valójában nem elsõsorban és nem is csak a földtörvényrõl szól. Ez a vita valójában arról szól, hogy akarunk-e egy olyan mezõgazdaságot, ahol kitartunk a Kisgazdapárt által megfogalmazott, 1990 körül megfogalmazott ábránd, egy réges-régi, Magyarországon nem helyreállítható mezõgazdasági modell mellett - ez az egyik pont -, s ezt az állam pénzébõl akarjuk finanszírozni. Mert külsõ tõkét nem akarunk beengedni - ennek a földvitának ugyanis ez a lényege. Vagy pedig azt mondjuk, hogy tudomásul vesszük, hogy egy vegyes mezõgazdaság alakult ki Magyarországon, ahol van kisparaszti szektor is, meg kettõs szektor, meg nagyüzemi szektor is, ahol a hatékonyság, ha nem is kizárólagos, de alapvetõ fontosságú, és ahova mi magántõkét akarunk bevonni. S ha magántõkét akarunk bevonni, akkor a földpiacot is fokozatosan fel kell szabadítani. Errõl szól ez a vita.
Ebben a vitában van egy olyan álláspont, amely egy ábránd- mezõgazdaságot kerget, és ezt az adófizetõk pénzébõl akarja finanszírozni; s kimondja, hogy a mezõgazdaság nem versenyszektor, kerül, amibe kerül, ezt meg kell csinálni. És van egy másik álláspont, amelyet sajnos ma már csak két párt, a két kormánypárt képvisel. Valamikor más pártok programjában is ez volt benne; nem akarom megnevezni, mert már annyiszor beszéltünk róla, hogy melyik az a párt, amely nemcsak a nevét változtatta meg, hanem az agrárpolitikáját is. Tehát ez a modern, többszektorú, szektorsemleges agrárpolitikát folytató mezõgazdaság elképzelése - ez az egyik lehetõség. S van a másik lehetõség, ez az ábránd-mezõgazdaság.
Azt szeretném mondani, hogy igaza van Solymosi Józsefnek, hogy jó lenne, ha lehetne konszenzus. De hát sajnos, legalábbis a politikában nincs, mert itt két, egymással ütközõ agrárpolitikai elképzelés van. Azt tartom a benyújtott javaslat legfontosabb erényének, hogy egyértelmûen kimondja: egy többszektorú mezõgazdaságban gondolkodik, ahol ott van a nagyüzem is, ott van a családi kisgazdaság is. Az állam mind a kettõt támogatja. Az állam bizonyos tekintetben, nem teljesen, de bizonyos tekintetben szektorsemlegesen viselkedik; szemben akár a '89 elõtti idõszakkal, amikor az állam a szövetkezeteket preferálta, még szövetkezeti felárat is fizetett valamikor a '60-as, '70-es években, és szemben a '90-94 közötti gyakorlattal, amely egyoldalúan a családi gazdaságokat preferálta. Ez a kormány végre azt mondja, hogy: nekem a hatékony mezõgazdaság a fontos, az élelmiszer, az export, a megélhetés; s hogy ez milyen formában történik, azt rábízom azokra, akik csinálják. Ez a lényege számomra ennek a törvényjavaslatnak, és ezért lehet a törvényjavaslat lényegét támogatni.
Azt hiszem, mindaz, amit eddig elmondtam, ebben legalábbis a jelen levõ kormánypárti képviselõtársaim - mert az ellenzékieket most sajnos nélkülözzük - egyet tudnak velem érteni. Az utolsó gondolatommal valószínûleg nem mindenki fog egyetérteni, és ezt ezért nem is a pártom nevében, hanem a saját nevemben mondom - még az elejével egyet fognak érteni. Azt mondjuk - gondolom, egyetértünk ebben -, hogy a mezõgazdaság is része a szélesebb értelemben vett versenyszférának, de azt azért hozzátesszük, mert azt tudjuk, nem úgy versenyszféra a mezõgazdaság, mint a cipõipar, sõt, még annyira sem, mint az uránbányászat. Mert az uránbányászatot bezártuk, mert nincsenek olyan okok, amelyek azt mondanák, hogy kerül, amibe kerül, az uránbányászatot fenn kell tartani. Volt olyan idõszak, amikor ezt mondtuk. Ma már tudjuk, hogy sem az uránbányászatra, sem a szénbányászatra - nem is beszélve a ruhaiparról, a cipõiparról, a gépiparról - ez nem igaz.
A mezõgazdaság ennyire nem versenyszektor. Ebben még biztos egyetértünk, örülnek, hogy én is ezt elismerem. Mert a mezõgazdaság -
részben foglalkoztatási okokból, részben területfejlesztési okokból, részben ökológiai okokból -, a mezõgazdasági tevékenység fenntartása és fejlesztése bizonyos értelemben annyira fontos, hogy még költségvetési pénzeket is pumpálunk bele.
Tehát a mezõgazdaság tartósan igényli a támogatásokat, meg azért is igényli, mert egész Európában így van, sõt még Európán kívül is sok helyen. Idáig - gondolom - még egyetértünk. Tehát nincs köztünk vita abban - és ez is benne van a törvénytervezetben -, hogy a mezõgazdaságban tartósan be kell rendezkednünk költségvetési támogatásokra is.
Egyetlenegy dologban van köztünk valószínûleg vita, amiben a saját véleményemet mondom, de ez a kérdés nem agrárpolitikai kérdés, és nem gazdaságpolitikai kérdés, hanem költségvetési kérdés. Nevezetesen az, hogy ezt a támogatást hogyan definiáljuk a törvényben. Arra hivatkozott miniszter úr az elõterjesztésben is - és egy sor felszólaló -, hogy ez a törvény az 1955-ös német agrártörvény alapján készült. Én ilyen örökké kételkedõ ember vagyok, és megkértem az államtitkár urat, hogy ugyan megkaphatnám-e tõle ezt az alaptörvényt; és természetesen volt olyan kedves, hogy ideadta nekem ezt az alaptörvényt - és én elolvastam a német alaptörvényt.
(23.40)
Rögtön észrevettem, hogy itt egy alapvetõ különbség van a német törvény és a mi agrártörvényünk között. A német törvényben az, ami a mi törvényünk 1. §-a, nincs benne. Nevezetesen nincs benne az, hogy elõre, egyszer s mindenkorra rögzítjük azt, hogy mennyi költségvetési támogatást kell kapni a mezõgazdaságnak, és ezt a GDP növekedéséhez kötjük. Ilyen a német törvényben nincs. Természetesen nincs, mert ilyet a német parlamenttel soha sem lehetett volna elfogadtatni, különösen azzal a német kormánykoalícióval, amiben a CDU és az FDP volt együtt, tehát az ottani liberálisokkal. Nem lehetett elfogadtatni, azért nem lehetett, mert a költségvetési rendszer ezt nem engedi meg egy piacgazdaságban. A parlament szuverenitásának az a lényege, hogy a parlament minden évben az adott év gazdaságpolitikai helyzete, prioritásai - mennyi pénz van, mennyi adót tudok elvonni az adófizetõktõl, milyen célokra kell még pénz -, alapján rögzíti azt, hogy mennyit lehet. Lehet többet adni, tehát itt a vita nem arról szól, hogy mennyit, hanem hogy hogyan definiáljuk.
Azt gondolom, hogy nem szerencsés dolog, ami itt az 1. §-ban van. Talán másként kellett volna fogalmazni. Úgy kellett volna fogalmazni, ahogy a német agrártörvényben van, hogy megfelelõ szempontok alapján kell kialakítani azt, hogy minden egyes évben mennyi támogatást kell adni az állami költségvetésbõl.
Ez azonban nem az agrárpolitikánk fõ kérdése, az agrárpolitikánk fõ kérdése az, amirõl valamennyien beszéltünk, akik jelen vagyunk ebben a vitában, meg amirõl én is beszéltem a felszólalásom elsõ tíz percében, és amiben egyetértünk. Emiatt ezt a törvényjavaslatot egészében tudjuk támogatni valamennyien. Ezen az egy ponton van vele vitánk.
Köszönöm szépen. (Taps.)