DR. KIS ZOLTÁN földmûvelésügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen, elnök asszony. Ennek a törvénynek a jelentõsége valószínûleg nagyobb, mint az az érdeklõdés, amelyet kivált nemcsak itt a parlamentben, hanem az írott és az elektronikus sajtóban is. Kiváltképp fájlalom, hogy az ellenzéki képviselõk sem az elõzõ vitaszakaszban, sem a mai napon aktívan nem vettek részt ebben a munkában, sõt, még Izsó képviselõ úr sem ül itt körünkben, aki talán ilyen esti órán felvidíthatna hozzáértésével és kitartásával.
Ennek az országnak agrártörvénye nem volt. Nem volt sem a múlt században, sem a két háború között és a szocializmus fölvirágzó, új hazát építõ idõszakában sem. Ennek az országnak nem volt mezõgazdasági törvénye, amely ország... (A rádiós páholy felé fordulva:) Ha a személyzet esetleg hagyná, hogy szóljak, és a karzaton elcsendesedne, és álomra hajtaná a fejét, mindnyájunknak jót tenne.
Az, hogy ez a törvényjavaslat 1997 õszén az Országgyûlés elé kerülhet, és ez a témakör törvényi szabályozást kap, az sokkal nagyobb jelentõségû annál, mintsem egy európai uniós csatlakozási kihívás vagy kényszer. Ennek az országnak a mezõgazdasági adottságai - hála a jó Istennek - a környezõ államokénál jobbak. Összehasonlíthatatlanul jobbak, s a nyolcvanas évek elsõ felében elért eredmények kapcsán a magyar mezõgazdaságot mint Európa egyik dobogós helyezettjét emlegették, és ez igen komoly kihívást jelentett a már akkor is sokkal nagyobb dotációval és támogatottsággal bíró európai és tengerentúli országok nem is nézték jó szemmel ezt a fejlõdést és ezt az elõremenetelést.
Azonban az összehasonlítás, ami a német törvény megszületésével kapcsolatban megjelenik, nem mindenben pontos. 1955-ben Németországban egy Marshall-segélyezési csomag kellõs közepén mondta ki a parlament azt, hogy ebben az országban át kell vállalni valamit, amit nem tud a szolgáltatás, nem tud az ipar - háború után tíz évvel vagyunk - kiváltani. Meg kell tartani a népességet lehetõség szerint azon a területen, ahol született, és ahol életfeltételei adottak. És addig, amíg ez a gazdaság be nem indul, nem kezd el mozogni, addig valamiféle többlet eszközrendszerrel és garanciával a mezõgazdaságot olyan helyzetbe hozni, ami az ország elsõ lépésének megtételéhez segítséget nyújthat.
Sokkal kevésbé egzakt módszerekkel, mint ahogy ez a mi törvényünkben megjelenik, mert ott nem beszél regulált piacról, nem beszél támogatási célokról, és bizony - ahogy Bauer Tamás mondta -, nem beszél költségvetési predesztinációról sem. De ez a törvény túlélt 32 évet, bocsánat, 42 évet, nagy probléma nincs vele, beszámol a földmûvelésügyi miniszter, a tõke és jövedelem arányát összehasonlítják a nemzetgazdaság egyéb ágazataival, és azt mondják, minden rendben van, most már csak arra kell figyelni, hogy a mi egyéni gazdáink egy bizonyos támogatottsági szintet élvezhessenek, hogy a saját területükön azt a gazdálkodási szintet és azt az életszínvonalat fenn tudják tartani, amit eddig megszoktak. És nyilvánvalóan, ha magát a mezõgazdasági termelõt, az egyéni gazdát nézzük, akkor õ több támogatásban részesül, mint amennyit a központi költségvetésnek befizet, könyörtelen, nagyon kemény, szigorú adminisztrációs szabályok mellett, de ezt a támogatottságot a belsõ fogyasztási piaccal az állam vissza is szedi. Ezt ne felejtsük el!
Nézzük meg, hogy az európai átlag mezõgazdasági fogyasztás és a magyar jelenlegi társadalmi átlagfogyasztás mind mennyiségében, mind struktúrájában hogyan alakul. És akkor nagyon el fogunk csodálkozni. Megnézhetnénk - és azt hiszem, ezek tények, és itt a költségvetési vita során mindig elõ is jönnek -, hogy a magyar mezõgazdasági alaptevékenység mennyi befizetést és mennyi támogatási viszonyrendszert mutat. Hát bizony, ez több mint 70 milliárd forintos plusz a mezõgazdasági termelõk javára, ami azt jelenti, hogy nettó befizetõk - és ezen körön belül sem mindenki egyformán.
Ez a törvény - mint ahogy erre egyébként képviselõtársaim is utaltak - végre most már a legmagasabb jogalkotási szinten fogja szabályozni és kinyilatkoztatni, hogy kedves barátaim, szektorsemlegesen kívánunk ügyködni, egy olyan versenyszférát próbálunk kialakítani, amelyben van regulált piac. De ez nem egy olyan kiemelt és privilegizált terület, ahova az államnak mindenáron be kellene avatkoznia mind a felvásárlási árak, mind a termelési, mind a költségek vonatkozásában, hanem egy kemény kihívás egy bizonyos támogatottsági rendszer, cél- és eszközrendszer meghatározásával, amelyhez azok juthatnak hozzá, akik versenyképes, minõségi árutermeléssel foglalkoznak - és pont.
A másik kategória, ami részben kapcsolódik a népességmegtartó erõhöz és a vidékfejlesztéshez, a szociális okokból, akár kényszervállalkozóként, akár jövedelemkiegészítésként mezõgazdasági tevékenységet folytatók köre, akik az áru egy részét természetesen piacon kívánják értékesíteni, és az ebbõl származó többletjövedelmeiket a fogyasztásban felhasználni. Õk azonban nem ugyanazon eszközrendszerrel támogatandóak, mint a verseny, az agrárversenyszféra szereplõi.
Mit jelent a nemzetgazdaságon belül a magyar agrárágazat? 1993-as adataim vannak, amikor, azt hiszem, a mélyrepülés a legszebb virágzó idõszakát élte. A mezõgazdasági árukibocsátás összege - ez az alapanyag-termelés - 519 milliárd 107 millió forint volt, ennek a hozzáadott értéke 193 milliárd 337 millió forint. Az erre épülõ élelmiszeripar 565 milliárd 441 millió forint kibocsátási értékkel szerepelt, a hozzáadott érték 139 milliárd 820 millió forint volt. Most a termelõ ágazatok közül a következõt sorolnám - mint következõ legnagyobbat -: ez a vegyi alapanyagok és termékek gyártása, 207 milliárd 35 millió forinttal, hozzáadott érték 62 milliárd 532 millió forint. Õt követi a kõolaj-feldolgozás és ipari alapanyag elõállítása 193 milliárd 586 millió, illetve hozzáadott értékben 91 milliárd 555 millió forinttal és ezután messze-messze lemaradva jön a gépgyártás és a fémfeldolgozás; a többi iparág nem éri el a három számjegyet sem.
Tehát ha az élelmiszer alapanyag-termelést és az élelmiszer- feldolgozást nézzük, akkor itt a nemzetgazdaságban meghatározó értékkibocsátás van mind hozzáadott értékben, mind termelési értékben, és ezt úgy éri el, hogy csökkenõ munkaerõ-foglalkoztatás jelenik meg. Tehát itt van egy hatékonysági elmozdulás még akkor is, ha a rendszerváltás legnagyobb vesztesének az agráriumot tekintjük, és egyesek szerint ezt a törvényt, amit most itt az Országgyûlés tárgyal, egy agrárkárpótlási törvényként is felfoghatjuk. Nem errõl van szó.
Ráférne erre az ágazatra egy kárpótlás, de azt hiszem, hogy dafke kárpótlásokról - csak azért, mert az egyik rezsimnek ilyen, a másik rezsimnek olyan meggondolásai vannak a nemzetgazdaság kisemmizettjeinek kárpótlására - nem gondolkodhatunk, mert akkor ez olyan ördögi kört indít el, aminek aztán a vége soha be nem látható folyamattá terebélyesedhet ki. Ennek természetesen majd azok isszák meg a levét, akik a sor végén állva mindig befizetõk lesznek az adókkal, a közterhekkel és az egyéb olyan járulékokkal, amelyeknek a terheit õk viselik, azt meg soha nem tudjuk konkrétan, hogy ki húzza a hasznot, mert ezek a körök eltûnnek a periférián. És sajnos, a célt sem érjük el, még azt a politikai célt sem, amit egy-egy kiemelt körnek, rétegnek vagy ágazatnak a támogatottságában megpróbáltunk teljesíteni.
(24.00)
Tehát én azt hiszem, hogy ennek a törvénynek sokkal nagyobb a jelentõsége, és sokkal nagyobb a tartalmi elkötelezettsége, még akkor is, ha mint jogász azt kell mondjam, hogy valóban igazak azok a felvetések, amelyek bizonyos országgyûlési határozathoz - és most nagyon jóindulatúan fogalmaztam - hasonlatos elképzelést vetnek fel egyes képviselõk fejében, mintsem egy törvényt. Mert a törvényi normatívák, a törvényi meghatározottságok a jogalkotásról szóló törvény szerint nem mindenben koherensek ezzel.
De van egy kinyilatkoztatás, amelyet mégiscsak törvényi szinten kell meghoznunk, éppen a kényszerítõ erõ miatt, hogy azok az erre az agrártörvényre épülõ egyéb jogszabályok - és itt akár a törvényekkel is kezdhetnénk: költségvetési törvény, kamarai törvény, agrárrendtartási törvény, érdekképviseleti törvény és a szakágazati törvények - már egy eligazítást kaphassanak ezen - az én meglátásom és sajátos szóhasználatom szerint - agráralkotmány alapján, mert úgy hiszem, hogy ugyan nincs a törvények között ilyen jellegû hierarchia, a Magyar Köztársaság alkotmányát leszámítva, de azt hiszem, az agrártörvények között ez jelentheti a vezérszerepet, és ez lehet az, ami azért valamiféle fogódzót fog adni. Bízom abban, hogy ennek a megszavazása ellenzéki támogatottságot is hoz, ami a következõ törvényhozást is óva figyelmezteti arra, hogy ennek a törvénynek a módosításához, megváltoztatásához a mindenkori konszenzustörekvés kell hogy jellemzõ motivációja legyen, mint ahogy az elõterjesztésnek az. Ugyanis 1997 márciusában ezek az alapelvek, amelyek ebben a törvényben megfogalmazódtak, hétpárti egyetértéssel, illetve valamennyi érdekképviselet egyetértésével születtek meg. A szóhasználatban, a fogalmazásban természetesen vannak eltérések, mert egy kodifikált szöveg nem követhet egy jegyzõkönyvi 15 pontot, amit mint alapelveket vezettünk be annak idején az agrártörténelem könyvébe, és természetesen vannak olyan jellegû eltérések is, amelyek egy külön törvény kapcsán éles konfliktushoz vezettek ellenzéki és kormánypártok között, s ez a földtulajdonlás kérdése. Nevezetesen már az agrárkerekasztalnál világos volt, hogy a társas vállalkozások földtulajdonszerzésében nincs egyetértés, s úgy tûnik, hogy nem is lehet jó idõn keresztül. Ezért ennek feloldására a kormány, felismerve ennek társadalmi érintettségét, illetve hatását, a népszavazás eszközéhez nyúlt. Tehát döntsön a nép, hogy gyakorlatilag a földtulajdonlás szabályozásában milyen eljárási módot látna helyesnek vagy jónak. Ez a népszavazás bizony erre a törvényre is hatással lesz. Mert mit mond ki ez a törvény? Kimondja, hogy azok, akik ebben az ágazatban árutermelõ mezõgazdasággal foglalkoznak, a jövõre vonatkozóan kötelesek azon szabályoknak alávetni magukat, amelyek az adatszolgáltatásban, az információrendszerben, a piacszabályozási eszközrendszerben rájuk nézve kötelezõen megjelennek, s akkor várhatnak az államtól bármiféle támogatást.
Elõírja ez a törvény azt is, hogy a társadalmi közteherviselésbõl az ágazat valamennyi árutermelõ piaci szereplõjének egyformán -
bizony, bizony! - ki kell vennie a részét. Ha mi diszkriminálunk egyik oldalról a tulajdon megszerzése, megtarthatósága vonatkozásában, a másik részrõl viszont egyenlõséget kívánunk meg mind a szabályozásban, mind a részvételi körben, mind az információs rendszerben, az adatszolgáltatásban, az összeírásban, az érdekképviseletben, akkor az egyik lábát ennek a mûködõ ágazatnak valahogy befûrészeltük, és ha az esetleg onnan kiesik, akkor errõl a székrõl nagyon nagyot lehet esni. Méghozzá azok fognak igazán nagyot esni, akik nincsenek biztonsági övvel felszerelve, mert nem tellett rá - tehát régi fapados Trabant biztonsági övével rendelkeznek, és nem értek még el a Mercedesig. Mert aki a Mercedesbõl száll ki, az még mindig átülhet a Trabantba, viszont lehet, hogy a Trabantosnak bicikli sem fog jutni. Tehát most pontosan azoknak az érdekét kell képviselnünk, akik szeretnének egy jobb, valóban kényelmesebb és biztonságosabb székbe ülni, ehhez azonban a rendszerbe történõ beállításukra is szükség van, még úgy is, hogy ez bizonyos ellenérzéseket vált ki. Ezt is tapasztaltuk tavasszal, amikor, igaz, kellõen át nem gondolt, illetve nem biztos, hogy szerencsés tálalás után vezettük be azokat az elsõ szabályokat, amelyek az adminisztrációt, az információs rendszert és részben a közteherviselést is célozták. Volt egy demonstráció, s ezt mindenféleképpen a jövõre nézve tanulságként kell nekünk leszûrni, és ennek megfelelõen mûködtetni azt a támogatási rendszert, amelybe a közös kockázatvállalás is beletartozik.
Volt olyan javaslat e törvény tárgyalásánál - itt írásban egyelõre nem láttam, de elképzelhetõen megjelenik -, hogy kockázati katasztrófaalapot is hozzunk létre, mert ez milyen jó dolog. Igen, valóban sok mindent létre lehet hozni. Nem e törvénynek a keretében, mert ha nevesítünk bármilyen alapot is, akkor itt valamennyit fel lehet sorolni, mert példához nem lehet egyet sem kiemelni.
De ha úgy gondolják egyesek, hogy a kockázati katasztrófaalap a legfontosabb, és az ágazat sajátosságainak - nyilván az idõjárási viszonyokat is figyelembe véve - legjobban kitett, a ciklikusságot legnehezebben elviselõ, leggyengébb egzisztenciákat felvonultató területnek ilyen védelemre szüksége van, akkor be kell tenni a másik oldalt is, hogy ezt a katasztrófaalapot - bizony, kedves barátaim! -
nem egyedül a mindenkori költségvetés, a kormányzat és az Országgyûlés fogja biztosítani, hanem az ágazatban dolgozó valamennyi érintett személy bevonásával. Mert azt nagyon szépen látjuk ám, amikor idõnként probléma van, most legutóbb az almával, hogy gyengébb minõségû léalmát nehéz értékesíteni. Az elõzõ évben is volt erre támogatás, volt egy ígéret, volt egy megállapodás, hogy akkor az intervenciós alapot elkezdjük feltölteni. Ebbõl az almatermelõk nyolcmillió forintot tudtak produkálni. Mi azt vállaltuk, hogy amennyit õk tesznek be, annyit tesz be az állam is. Most már vállalnánk, hogy tízszer annyit teszünk be. Nem annyit fogunk betenni, kedves barátaink, hanem több mint 600 millió forintot.
Tehát ha nem indulunk el azon az úton, hogy a minõségi termeléshez, a minõségi áruhoz kötött támogatást preferáljuk, és piaci zavar esetén avatkozunk csak be; ha minõségi áru nem adható el, és ezt törvényileg nem indítjuk el, és nem garantáljuk, akkor soha nem lesz rend ebben az ágazatban, márpedig enélkül nincs agrárszabályozás; nem lesz minõségi termelés; és nem lesznek módos és jól képzett, valóban hosszú távra is gondolkodó vagy ennek feltételeit magukban hordozó egyéni vagy társas vállalkozások. Ezért tartom én ezt nagy jelentõségûnek. Bár annak nem nagyon örülök, hogy a mezõgazdasági bizottságban egyedül kisebbségi vélemény fogalmazódott meg e törvény tárgyalása kapcsán, a költségvetési bizottság viszont egyhangúlag támogatta. Annál is inkább, mert a kisebbségi véleményt megfogalmazók az alternatív javaslataikkal nem álltak elõ. Egyébként nehéz is lett volna, mert azon jegyzõkönyv, amelyet aláírtak, alapelveiben a kodifikált szöveget, amelyet az Országgyûlés megkapott, tartalmazta.
Azok az indítványok, amelyek most beérkeznek - és azt hiszem, hogy még ma számíthatunk egypárra - jobbító szándékkal születnek. A kodifikálási folyamat is, úgy látom, mederben tartható. Azt hiszem, hogy a kormány számos módosító indítványt támogatni is fog annak érdekében, hogy bõvüljenek a garanciális elemek, de ezt nem tehetik meg úgy, hogy ne látnánk, hogy ez hová és milyen irányba viszi az ágazatot; hogy ki tudunk-e menni az európai uniós piacra, meg tudjuk-e állni ott a helyünket, tudunk-e vagy nem mennyiségileg és minõségileg olyan bázist teremteni magunknak, ami hosszú távon biztosítja ennek az ágazatnak a fenntarthatóságát. Ez nem törvényhozási kérdés, hanem egy picikét az agrártársadalom közügye, az agrártársadalom valamennyi szereplõjének: a termelõnek, az érdekképviseletnek, a kamarának és az agrár-szakirányításnak együttvéve. Ha ez az együttmûködés hatékony és valóban jó munkát eredményez, akkor nagyobb gondunk nincs; ha - és itt Solymosi képviselõ úrra utalnék vissza, teljesen egyetértve vele - politikai pártcsatározások és választási kampánybeszédek további fõ tartalmi elemét fogja képezni, ki segíti ugyan jobban a magyar vidéket és a magyar parasztot, ki az, aki igazán szívbõl érzi búját és baját, és ezt überelgetve próbáljuk meg itt mondogatni, akkor csak a nagy kiábrándulást fogjuk elérni, mint ahogy egyes vidékeken ez nyilvánvalóan a sorsuk elhagyatottsága miatt elõ is fordult.
(0.10)
És én azt hiszem, hogy az érdekképviseleteknek is elsõsorban arra kellene törekedniük, hogy a saját érdekkörükhöz tartozókat e törvény vonatkozásában is eligazítsák, és már most jelezzék feléjük, hogy a költségvetési törvény elfogadását követõen milyen rendszerben és milyen támogatottsági formák között tudnak majd gazdálkodni.
Nagyon fontos, és ebben a törvényben nagyon sokan fölvetették képviselõtársaim, hogy a támogatottság egzakt mérése, a közvetlen agrártámogatások, a vidékfejlesztés, népességmegtartás hogyan viszonyul egymáshoz. Én itt kérném majd a segítséget. Ugyanis ennek a kodifikálása egyéb törvények feladata, hogy az alapok egymáshoz érjenek, hogy átláthatóak legyenek, hogy az a pénzügyi forrás, amelyet minden évben a költségvetés ezen célrendszer érdekében, amelyet e törvény tartalmaz, biztosítani fog, mérhetõ paraméterek szerint kerüljön fölosztásra. Mert itt már egyszer leszögeztük, és ez a törvény nagyon okosan és helyesen, az önök módosítási indítványaival kiegészülve kettéválasztja a piaci és a szociális jellegû támogatások körét; de ennek valóban majd a megjelenési forrása, ennek mûködtetése, szakigazgatási leosztása az igazi feladat, és ennek a most picikét bizottsági határozatra - vagy mit ne mondjak, pártkinyilatkoztatásokra - emlékeztetõ mondatai majd azokban a törvényekben tartalommal megtelhetnek, és ez leképzõdhet nyilvánvalóan kormány- és miniszteri szintû rendelkezésekre is, és az eredménye azzal a beszámolóval, amire a minisztert ebben a törvényben kötelezik, itt a parlament elõtt kell hogy számadásra kerüljön, és ez - bocsánat, Kertész képviselõ úr - súlyosabb politikai szankcióval jár, mint egy interpellációra adott nemleges válasz.
Én azt hiszem, ha egy miniszternek az agrárágazat jövedelemhelyzetérõl, a tõke- és a jövedelemviszonyairól, az úgynevezett agrárolló nyílásáról vagy záródásáról szóló beszámolójának, a foglalkoztatáspolitikának, a vidékfejlesztésnek a helyzetérõl ez megfelelõ támogatottsági szint, amely a törvény szerint már egy determináció alapján nem következik be, akkor ott bizony nem egy bizottsági vizsgálatra, hanem a miniszter lemondására van szükség, mert akkor az adott miniszter a kormányon belül az ágazat érdekeit ezen törvény felhatalmazottsága alapján nem tudta kellõen képviselni, vagy rosszabbat mondok: az így támogatásokra szánt pénz nem érte el a célzott kört, vagy nem úgy érte el, mint ahogy arra már volt egyszer- kétszer példa, hogy az objektív mérõszámok szerint kerüljön visszaosztásra.
Itt nem lehetnek már a termelõi szférában külön lobbyérdekek. Itt már nem lehet arról beszélgetni a jövõben, hogy a támogatások jó része hogy jusson vissza a termelõhöz, és mi az, amit a feldolgozó és a forgalmazó lenyúl. Itt olyan szabályozottságnak kell érvényesülnie, amely az ágazatban a pénz felhasználását egyértelmûen, utólagos kontrollal is ellenõrizhetõvé tudja tenni - kész. Ha erre nem képes az adott szakigazgatás elsõ számú vezetõje, akkor az a pozíciójára alkalmatlan. Ezt a felelõsséget vállalja be akkor a földmûvelésügyi kormányzat, amikor ezt ideterjeszti, és nyilvánvalóan bízva abban, hogy ennek a kihívásnak eleget is tud tenni, nagyon remélve azt, hogy ez a törvény az Európai Unióhoz történõ csatlakozásig már lényeges módosítást nem szenved, és végre az az eszközrendszer, ami eddig kormány- vagy miniszteri szinten került csak megfogalmazásra, most a törvény hatályánál fogva úgy fog érvényesülni, hogy abba akár érdekképviseleti, akár szakigazgatási, akár lobbyoldalról már alapvetõen belenyúlni nem lehet, és nem a tûzoltó munkára, hanem az építkezésre fog olyan fundamentumot, alapot biztosítani, amely ezt az ágazatot a jövõ évezredbe vezeti, és talán ki tudja váltani átmenetileg azt a tõke- és forráshiányt, amelyre a szolgáltatás és az ipari termelés még a belsõ igények vonatkozásában nem volt képes.
Köszönöm szépen, elnök asszony. (Taps, bravó kiáltások a bal oldalon.)