DR. PUSZTAI ERZSÉBET (MDNP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! Nos, most végre itt van az ideje annak, hogy nem 15 perces idõkeretben, hanem a gondolataimat elmondva hívjam fel a figyelmet arra, hogy miért volt az a véleményem az általános vita kezdetén, hogy ez a törvényjavaslat jó szándékkal ugyan, de igazából nagyon sok bajt okoz, és elmondjam azt is, hogy véleményem szerint mi az, amin változtatni lehetne.
(22.20)
Felhívtam a figyelmet arra, hogy rendkívül zavaros a törvény fogalomhasználata, és nagyon sok gond van, hiszen hiányoznak belõle fogalmak - de ezek még relatíve könnyen korrigálhatók. Bár el kell mondjam, az egész törvényben szerencsésebb lett volna a "beteg" fogalom helyett valami más kifejezést használni. Belátom, nem egyszerû feladat, hiszen a "páciens" szó az orvosnál jelentkezõ személyre a magyar nyelvben nem egészen bevett és általános, de azt gondolom, mégiscsak többet kellett volna gondolkozni rajta. Mert nem szerencsés dolog, hogy egy egészségügyrõl szóló törvény, amely nagyon nagy hangsúlyt helyez a megelõzésre, mindenkit, aki az orvosnál jelentkezik, betegnek tart, holott egy csomó ember csak szûrõvizsgálatra jelentkezik, vagy éppenséggel azt hiszi, hogy beteg, és kiderül róla, hogy dehogyis: egészséges. Tehát nem szerencsés dolog, rossz gondolat és rossz megközelítés a törvénybe eleve belevinni ezt az alapgondolatot.
Ez csak az egyik - de a betegjogokkal van igazán a gond! Hiszen - és azt hiszem, nagyon sokan elmondták már - a betegjogi fejezet rendkívül fontos. Nagyon nagy és fontos dolog, hogy Magyarországon törvénybe foglaljuk a betegek jogait. De hogy ezt hogyan tesszük, az alapvetõen fogja befolyásolni az orvos-beteg kapcsolatot, az egészségügy mûködését és ezáltal a betegek helyzetét. És nem tehetjük ezt úgy, hogy valójában rontunk a helyzeten azzal, hogy olyan törvényi szabályozást vezetünk be, ami árt. És akkor most tételesen fogom elmondani, hogy mely esetben mi lenne a jobb megoldás.
Ez a törvényjavaslat azt tartalmazza, hogy várólistát kell kialakítani abban az esetben, ha a beteg nem részesíthetõ megfelelõ idõben egészségügyi ellátásban. Ez igaz és fontos dolog, hogy abban az esetben, ha valamelyik ellátásban nincs elég kapacitás vagy éppen a kórházban túl sok a beteg, túl sok azonos vagy hasonló típusú mûtét van, akkor ellenõrizhetõ legyen az, hogy kit miért operálnak meg akkor, és kit miért operálnak meg késõbb. De van itt egy alapvetõ probléma: ez a törvény úgy fogalmaz, hogy ha a beteg nem részesíthetõ az egészségi állapota által indokolt legrövidebb idõn belül szükséges ellátásban, õt várólistára kell helyezni - mindezt betegjog címén fogalmazza meg. Én azonban azt gondolom, hogy egy törvény, amely a betegjogokról szól, csak úgy fogalmazhat, hogy minden beteg jogosult arra, hogy az egészségi állapota által indokolt legrövidebb idõn belül a szükséges ellátásban részesüljön: ez betegjog, tisztelt képviselõtársaim! Nem lehet betegjog az, hogy õt várólistára helyezzék.
Tehát elsõ megközelítésben - és ezt természetesen benyújtottam módosító indítványként - azt a jogot kell megfogalmazni, hogy a legsürgõsebben, az egészségi állapota által indokolt legrövidebb idõn belül a szükséges ellátásban részesüljön. És csak ez után következhet az a tétel, hogy ha ez az ellátás nem biztosítható, akkor fel kell ajánlani más intézményben történõ hasonló ellátást. Ha ez a kitétel nem így szerepel, hanem olyan maszatosan, ahogy a törvényben, akkor éppen az ellenkezõ hatást fogja elérni, és azt is várólistára helyezhetik, akit esetleg a szomszéd kórházban ugyanezzel a mûtéttel már rég meg tudtak volna operálni. Tehát pontról pontra, egzakt módon kell megfogalmazni; a második pont csak az lehet, hogy fel kell ajánlani a másik intézményben történõ ellátást; és ha máshol sem biztosítható, vagy az illetõ személy nem fogadja el az áthelyezését, akkor jöhet szóba a várólistára helyezés.
Én azt gondolom, ez az egyetlen igazán korrekt megoldás, mert ez világos és áttekinthetõ helyzetet teremt a betegnek és az orvosnak egyaránt. És ez így valóban használni fog a betegeknek, és nem teremt egy olyan nagyon képlékeny, áttekinthetetlen helyzetet, hogy mi is az a várólista. Kinek is kell? Mikor kell azt felállítani? Azt hiszem, egy törvény csak akkor mûködik és mûködhet jól, ha egyértelmûen fogalmaz.
A következõ kérdés: a kapcsolattartási joggal kapcsolatban szintén van módosító indítványom. Meg kell mondjam, itt egész egyszerûen igyekeztem a magyar nyelv gördülékeny szabályaira átfogalmazni ezt a javaslatot, mert ez az egész szakasz elképesztõ összevisszaságban alkalmazza a különféle kifejezéseket, és az indítvány szerkezetét is igyekeztem megváltoztatni. Sok hasonló javaslatom van, ismétlem, ahol egész egyszerûen csak szerettem volna érthetõ formába hozni a megfogalmazást, a felesleges lózungokat és köröket kivenni a törvényjavaslatból.
Nagyon fontos kérdés a tájékoztatáshoz való jog kérdése, amirõl nagyon sokat beszéltek itt a képviselõtársaim is: nagyon sokat beszéltek az egészségügyi dolgozók, az orvosok, az Orvosi Kamara; és teljes joggal kifogásolták azt, hogy ez a 13. § a tájékoztatáshoz való jog szempontjából két alapvetõ hibától terhes: egyrészt attól, miszerint a felirata az, hogy "A tájékoztatáshoz való jog", majd ami alatta következik, az az orvos kötelezettségét fogalmazza meg.
Miután a betegjogokról szól a törvény, elég furcsa dolog, hogy az orvos kötelezettsége a betegjogok címszó alatt található. Ezt véleményem szerint meg kell változtatni. Egy olyan módosító indítványt is benyújtottam, amely az egész paragrafust betegjogként fogalmazza meg: nem arról szól, hogy mirõl kell az orvosnak tájékoztatnia a beteget, hanem arról, hogy milyen tájékoztatáshoz van joga a betegnek. Egyébként pedig ebben a pontban ezt a fajta tételes felsorolást éppen ezzel a módszerrel meg is fogom szüntetni, mert - ahogy ezt már az általános vitában és nagyon sokszor, nagyon sokan máshol is elmondták - ez a 13 pontba foglalt tételes felsorolás lehetetlen helyzetbe hozza az orvost, lehetetlen helyzetbe hozza a beteget.
És tisztelt képviselõtársaim, ha az egészségügy igazi ellenállást akarna kifejteni ezzel a törvénnyel vagy egyéb más dologgal kapcsolatban, semmi mást nem kellene tennie, mint pontról pontra betartania ezt a törvényt: abban a pillanatban megbénulna a betegellátás, mert ezt így törvénybe foglalni nem szabad. Ugyanezeket a kérdéseket le lehet írni másképp, ahogy erre már utaltam az általános vitában. A kormány által nekünk kiadott háttéranyagban nagyon sok olyan megfogalmazás van, ami tökéletesen beleillik egy törvénybe, és tökéletesen megmutatja számunkra, hogy mi az a kellõ megfogalmazás, amire szükség van.
Ugyanezzel a ponttal összefüggésben én megváltoztatom az egészségügyi dolgozó, illetve az orvos kötelezettségeit is, hiszen ezt a kérdést oda kell áthelyezni. És van egy nagyon fontos megfogalmazás, amit javaslok, hogy gondoljanak végig: az orvos tájékoztatási kötelezettségei közé azt az egyébként WHO-deklarációban bennlévõ mondatot mindenképp bele kell venni, hogy orvos információt csak abban az esetben tarthat vissza, amennyiben megítélése szerint ez kizárólag árt és semmilyen elõnnyel nem jár.
Tisztelt Képviselõtársaim! Ha ezt a kitételt nem tesszük bele a törvénybe, akkor az orvost a hippokratészi esküjével szembekényszerítjük, hiszen ha ilyen mérlegelési lehetõsége nincs, akkor az orvos akkor is ki kell mondja a tájékoztatást, amikor tudja, hogy ezzel a betegnek árt. Pedig azt hiszem, mindenki végig tudja gondolni, hogy a betegek nagyon különbözõ lelkiállapotban, nagyon különbözõ körülmények között vannak. Az orvosnak mindig mérlegelnie kell nemcsak a beteg laboratóriumi leleteit, röntgenleleteit, hanem a beteget mint embert és a beteg lelkiállapotát is. Ha ezt a kitételt nem tesszük bele a törvénybe, akkor a törvény által kényszerítjük az orvost arra, hogy adott esetben olyan információt is átadjon, amelyik árt a betegnek. És ne mondják azt, hogy a törvényben van egy olyan kitétel, hogy a beteg lemondhat a tájékoztatásról - ez igaz. Csakhogy ez ezt a helyzetet nem oldja fel, mert az orvos tudja, hogy az információ árt a betegnek - de a beteg nem tudja, hogy neki mirõl kellene lemondania!
(22.30)
Mindaddig, amíg meg nem hallgatta a tájékoztatást, nem tudhatja, hogy ez õneki ártani fog, és talán jobb lett volna, ha lemondott volna róla. Tehát az a fából vaskarika esete, hogy a beteg, ha úgy gondolja, mondjon le a tájékoztatásról, csak éppen nem tudja, hogy milyen tájékoztatásról kellene lemondania. Tehát ezt a megoldást mindenképp bele kell tennünk a törvénybe, ha azt akarjuk, hogy az orvos a saját felelõs orvosi munkáját végezhesse, és hogy ne vegyük ki az orvos kezébõl a beteg ilyen értelmû döntési jogosítványát.
Megmondom õszintén, a legnagyobb gondom egy olyan kérdéssel volt, amelyrõl nagyon kevesen beszéltek, tisztelt képviselõtársaim. Ez az önrendelkezéshez való jog és ennek összefüggésében az ellátás visszautasításának joga. Mégpedig miért? Nem azért, mert a cselekvõképes betegnek önmagának a törvény megállapít önrendelkezéshez való jogot. Mert tökéletesen igaz, mindenki eldöntheti, hogy akar-e egészségügyi ellátást igénybe venni, milyen kezelésekbe hajlandó beleegyezni és mibe nem. Ámbár egy kérdésem van, mert ezt nem kezeli a törvényjavaslat, és eddig még nem kaptam rá választ: mi van az öngyilkosság esetében? Mert erre az esetre ez a törvény semmiféle választ nem ad.
Végiggondoltam nagyon sokszor, ennek a törvénynek alapján az orvos nem tudja eldönteni, hogy mi a teendõje az öngyilkosokkal; mondjuk, abban az esetben, ha az öngyilkos elõtte - depressziósan ugyan, de hát köztudomású, hogy nem mindenkirõl állapítják meg - tett egy olyan nyilatkozatot közokiratba, hogy õ visszautasítja az ellátásokat, majd utána az önkezûséggel próbál véget vetni az életének. Mit kell ilyenkor tenni az orvosnak, ha ezt a törvényt nézem, amely elõttünk van? Gondolják végig, tisztelt képviselõtársaim, alaposan mérlegeljék! Én nem találtam meg a megoldást. Ebben a törvényben erre ki kell térni. Meg kell mondjam õszintén, nem tudom pontosan, mi a megoldás, hová kell írni, milyen körülmények között, külön tételként kell-e felvenni a törvénybe azt, hogy az öngyilkosság esete más eset, de valahol meg kell oldani. S nagyon remélem, a bizottsági vitákban erre megoldást találunk.
Más szempontból is gond van ezzel a javaslattal, hiszen ez a törvényjavaslat önrendelkezési jogot át akar adni; azt még csak megértem, hogy adott esetben olyan személynek, akit ezzel a beteg megbíz, elõre, írásban lefektetetten. De olyan esetben, amikor cselekvõképtelen, korlátozottan cselekvõképes betegrõl van szó! De itt a cselekvõképtelenség kategóriája nem úgy jelenik meg, mint a polgári jogban. Mert cselekvõképtelenné válhat valaki azáltal, hogy éppen akkor egy olyan betegségben szenved, amely egyébként gyógyítható, de nincs öntudatánál.
Ez a törvényjavaslat az önrendelkezési jogot át akarja adni nemcsak a törvényes képviselõnek, hanem azonkívül még nagyon sok mindenkinek; s ezzel, tudom, benne van az az apró kis kitétel, hogy a beteg egészségi állapotát javító ellátáshoz való beleegyezésre terjedhet ki. Vajon a törvényalkotók végiggondolták-e, hogy az a hozzátartozó, aki adott esetben nem is él közös háztartásban az illetõvel, adott esetben érzelmileg vagy anyagilag ellenérdekû fél. Mert nagyon színes a világ, sok minden elõfordulhat! Mondjuk, anyagilag ellenérdekelt, esetleg örökség folytán. Hogy az orvos helyett ilyen személyeknek akarjuk odaadni a beteg önrendelkezési jogát? Ezt senki nem gondolhatja komolyan! A polgári törvénykönyv kategóriái nem errõl szólnak. Sõt, már a jogászoktól azt is tudom, hogy a magyar polgári jogban két dolog van, amit még a bíróság által megállapított törvényes képviselõ sem tehet meg: nem végrendelkezhet, és nem köthet házasságot.
Vajon a beteg egészségi állapota fölött való rendelkezést át lehet- e adni olyan esetben, amikor esetleg átmeneti betegségrõl van szó? Azt hiszem, a törvény alkotói, bár jó szándékból, de nem gondolták végig igazán ennek az összefüggésrendszerét. Biztos vagyok abban, hogy ezt így nem tehetjük meg. Erre vonatkozólag is javasoltam módosító indítványt olyanformán, hogy a törvénynek ebbõl a részébõl az önrendelkezési jog kitételt kivenném, és tájékoztatási kötelezettséget írnék elõ, valamint a beleegyezés bizonyos kategóriáit, de ezt is csak invazív beavatkozások esetén, amely egyébként ma is mûködik az egészségügyben, hiszen a hozzátartozó beleegyezését általában bizonyos esetekben kikérik.
Általános érvénnyel ilyenformán felhatalmazást adni - véleményem szerint - nagyon veszélyes dolog, és nagyon fogok örülni annak, ha az alkotmányügyi bizottság ezt a részét a törvénynek különös figyelemmel és különös tekintettel vizsgálja meg, mert meggyõzõdésem, lehetetlen dolog, hogy az orvos helyett... - akinek tudása, képzettsége megvan, de ha nem is olyan nagyon magas szintû, ha nem is olyan nagyon figyelmes az orvos, ha nem is olyan nagyon törõdik a beteggel, de egy dolog biztos: ellenérdekûnek nem tekinthetõ.
Éppen ezért az olyan fajta rokoni felhatalmazással, mint amit ez a törvény tartalmaz, rendkívüli módon vigyázni kell, és nagyon javasolom, hogy a törvény elõkészítõi és alkotói is nagyon mélyen fontolják meg. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy módosító indítványom úgy tökéletes, ahogy van. De remélem, hogy lehetõséget teremt arra, hogy mélyebben megtárgyaljuk ezt a kérdést, és nagyon komolyan végiggondoljuk, mi a tökéletes megoldás.
Ennél, azt hiszem, még nagyobb baj van az ellátás visszautasításának jogával. Tudniillik az rendben van, hogy ez a törvényjavaslat lehetõvé teszi a cselekvõképes személynek, hogy döntsön arról, milyen ellátásokat utasít vissza és milyet nem. Az rendben van, hogy a törvény lehetõséget akar teremteni a cselekvõképes betegnek arra, hogy amikor biztosan halálhoz vezetõ, sok szenvedéssel járó betegség van, akkor azt kérje, hogy ebben ne feltétlenül tegyen meg az orvos minden, életet meghosszabbító beavatkozást.
De az már nincs rendben, tisztelt képviselõtársaim, hogy késõbbi paragrafusában ez a törvényjavaslat azt mondja - és nemcsak arra az esetre, amikor biztosan halálos betegségben szenved az illetõ, hanem egyéb esetre is, tehát minden olyan ellátást, amelynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következhet be -, az ilyen visszautasítást közokiratban vagy teljes bizonyító eredetû magánokiratban elõre és általános érvénnyel megtehessen valaki, majd ha két év múlva, mondjuk, váratlanul az illetõ valamilyen betegségben eszméletlenné válik, akkor ezen okirat alapján az orvos ne tegye meg a beavatkozást, holott fogalma nincs, hogy az illetõ azóta errõl hogyan gondolkozik.
Tisztelt Képviselõtársaim! Ez legalább olyan veszélyes! Mert azt elfogadom, hogy elõre nyilatkozni lehet arról, ha én olyan betegségben szenvedek, amelyik biztosan halálos és gyógyíthatatlan, akkor én arról rendelkezem, hogy... És ezt lehet ötévenként megújítani, ezt lehet közokiratba foglalni. Ahogy lehet arról rendelkezni, hogy szervet kivehetnek, vagy nem vehetnek ki és a többi. De az egyéb esetekre megengedhetetlen az, hogy ötévenkénti nyilatkozattal kössék meg az orvos kezét, és tegyék ki adott esetben a beteget vagy a hozzátartozóját annak, hogy egy általa éppen visszavonni szándékozott, ám a betegség vagy a rosszullét miatt ezt a lépést már megtenni nem tudó beteg... Ott áll az orvos és azon gondolkozik, hogy most mit csináljon. Helyt adjon a papírnak, és hagyja, vagy megmentse a beteget? - aki utólag azt fogja mondani, hogy: kérem, jaj de jó!
Ezek nem olyan döntések, tisztelt képviselõtársaim, amelyeket utólag vissza lehet vonni. Ez nem egy vagyoni kérdés! Nem arról szól a történet, hogy a telket ki fogja eladni és mennyiért; hanem az illetõnek az életérõl van szó. Ilyen felhatalmazást, ilyen lehetõséget azért sem szabad teremteni, mert az orvos sem tudja, hogy mit tegyen ebben az esetben.
(22.40)
És hogyan ellenõrzi a hitelességét? Mikor ellenõrzi? Beavatkozás elõtt vagy után?
Ez a kérdés annál sokkal súlyosabb, mint hogy meg lehetne engedni, hogy megoldást alkalmazzunk, és ennél még súlyosabb az, hogy ugyanezt a felhatalmazást meg akarja adni a törvényjavaslat cselekvõképtelen és korlátozottan cselekvõképes beteg esetében a törvényes képviselõnek. Nem úgy fogalmaz, hogy kizárólag abban az esetben, ha a betegség megfelelõ egészségügyi ellátás esetén is halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. A törvény nem így fogalmaz! A törvény úgy fogalmaz, hogy a beteg helyett minden olyan ellátást visszautasíthat, melynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be. Ezt a felhatalmazást nemcsak a törvényes képviselõnek, hanem a rokonoknak is meg akarja adni a törvényjavaslat.
Tisztelt Képviselõtársaim! Azt gondolom, hogy senkinek, még a törvényes képviselõnek sincs joga olyan ellátást visszautasítani, amelyik a képviseltje egészségi állapotában súlyos vagy maradandó károsodást eredményezhet. Ez elfogadhatatlan! Elhiszem, hogy a polgári törvénykönyv kategóriáit igyekeztek valahogy összeilleszteni ezzel a törvénnyel, de meggyõzõdésem, hogy rosszul, mert nem vették figyelembe az egészségügyi ellátás sajátosságait, az egészségügyi ellátás körülményeit és azt, hogy ezek megváltoztathatatlan döntések.
Azt gondolom, hogy a bizottsági üléseken ezeket a kérdéseket mélységében és részleteiben meg kell beszélni, és nagyon alaposan végig kell gondolni azt, hogy jogi és egészségügyi szempontból is tiszta és egyértelmû helyzetet teremtsünk, és ha ezeket végiggondolják, akkor azt is láthatják, hogy ez valóban árt a betegnek, mert nem lehet az a beteg érdeke, hogy a rokonok döntsenek az egészségkárosodás lehetõségérõl vagy nem. Azt gondolom, hogy az orvos képzettsége, tudása a meghatározó, és nem a rokonok egyéni gondolatai és indulatai, mert az orvos tudását soha nem lehet igazán átadni. Önmagáról mindenki dönthet, de másnak ezt a jogot ilyen mértékben megadni nagyon nagy hiba volna.
Nagyon fontosnak tartom azt a gondot, hogy ez a törvényjavaslat nem foglalkozik azzal, hogy a betegeknek hozzátartozóik is vannak. Ez a törvényjavaslat nem foglalkozik azzal, hogy... - a kórházba hozzátartozók mennek, õk tartózkodnak a beteg mellett, õk látogatják meg, az információt számtalanszor a hozzátartozók adják a betegrõl. Nem találtam a hozzátartozók kötelezettségeit, ide csak az van írva... (Dr. Bedõ Tibor: A rokonoknál...) Ide csak az van írva, hogy a beteg kötelezettségei. Tisztelt képviselõ úr, készséggel megnézem, mutassa meg nekem, hogy hol szerepel a hozzátartozók kötelezettsége az egészségügyben. Olvassa végig a törvény többi részét, és nézze meg, hol van elõírva, hogy a hozzátartozó is köteles betartani a házirendet, a hozzátartozó is köteles a többi beteg nyugalmát biztosítani, a hozzátartozó is köteles együttmûködni az orvossal, a hozzátartozó is köteles elmondani az orvosnak mindazt, amit a betegrõl tud. Nézze át, képviselõtársam, a törvényjavaslatot, én nagyon átnéztem, nem találtam benne ilyen kitételt, kénytelen voltam ehhez is módosító indítvánnyal fordulni, mert szerintem megengedhetetlen, hogy olyan esetben, amikor a beteg hozzátartozóinak jogokat ad a törvény, akkor ne adjon ugyanehhez kötelezettségeket is, hiszen az orvosnak, az egészségügyi intézményeknek számtalanszor éppen a hozzátartozókkal kell együttmûködni, mert, mondjuk, a beteg nincs olyan állapotban vagy cselekvõképtelen, illetõleg korlátozottan cselekvõképes.
Véleményem szerint ezek a legsúlyosabb és legnehezebb részei a törvénynek. Valóban azt kérem önöktõl, hogy mérlegeljék, gondolják meg, és a bizottsági ülésen hagyjanak elegendõ idõt ennek a törvénynek a nagyon részletes megvitatására, mert természetesen - el kell mondjam - nemcsak ezekkel a pontokkal, nemcsak ezekkel a fõ kérdésekkel van gond a törvényben. Több "apróbb" kifogás van - idézõjelben az aprót, hiszen nagyon lényeges, hogy a betegjogokat pontosan és jól körülhatároltan fogalmazzuk meg.
Még egy dologra hívom fel a figyelmüket, erre majd késõbb fogok módosító indítványt készíteni, de szeretném, ha elgondolkoznának rajta: mit jelent egy törvényben az, hogy az állam felelõssége, az állam kötelezettsége. Gondolkozzanak el azon, kinek adtak itt feladatot! Mert ha egy törvény nem mondja meg, hogy kinek a feladata... Mibõl áll az állam? - kormány, parlament, önkormányzatok, és sorolhatom tovább. Ide az van írva, hogy az állam, ha ezt írjuk, a sok bába közt elvész a gyerek. Ha azt írom - általános fogalom -, az állam kötelezettsége, akkor mindenki úgy gondolja, ott van valahol egy állam, majd csinál valamit, nem az én feladatom.
Meggyõzõdésem, hogy ezt nem szabad így egy törvényben megfogalmazni: az állam felelõssége a lakosság egészségi állapotáért; hanem konkrétan azt kell írni, kinek, milyen felelõssége van. Mert olyan, hogy állam, az egy absztrakt fogalom, az állam nem szokott törvényeket elõkészíteni, nem szokott törvényeket hozni, és nem szokott törvényeket végrehajtani, rendeleteket se alkot. Ez a fogalom egészen másról szól. Egy törvényben ez azt jelenti, ha így fogalmazzuk meg, akkor nyugodtan kimondhatjuk azt is, ez senkinek se feladata, ez az állam feladata, és ebbõl az szokott következni, hogy nem történik belõle semmi.
Ez egy másik olyan pont, amit véleményem szerint feltétlenül módosítani kell, ha azt akarjuk, hogy igazán mûködõképes legyen ez a törvény.
Nagyon remélem, hogy az alkotmányügyi bizottság részletesen foglalkozni fog a humán reprodukció kérdéskörével. Nagyon remélem, mert itt - azt gondolom - jó néhány nagyon komolyan megfontolásra való kérdés van. Nem tudom elfogadni azt a megközelítést, hogy, mondjuk, az embrióadományozást úgy szabályozzuk, ha valaki nem rendelkezik róla, akkor értelemszerûen vesszük, hogy az embrió-letétbehelyezést õ természetesnek tartja.
Én ezt nem tudom elfogadni, bár nem vagyok igazán mélyen benne ebben a témakörben és ennek a nemzetközi jogi szabályozásában. De tudom, hogy nemrég a francia alkotmánybíróság elrendelte a letétbe helyezett embriók megsemmisítését. Javasolnám a szakértõknek, nézzenek utána, mi volt az indoklása ennek. Én megpróbáltam megtudni, nem sikerült. Nézzenek utána, mi volt az indoklása ennek, mert azt gondolom, ha most egy ilyen kérdéskört szabályozunk, akkor azt nem egy évre szeretnénk, hanem nagyon hosszú idõre. Meg kellene vizsgálni minden összefüggését ennek a kérdésnek, mert - azt hiszem - nagyon súlyos és hosszú távon kiható következményei vannak.
Nagyon sok mindent tudnék még elmondani, de azt gondolom, hogy itt abbahagyom, és majd a részletes vitában, elsõsorban a bizottsági üléseken, majd ezt követõen itt a parlamentben, a részletes vitában nagyon sok kérdésre lesz módunk még kitérni.
Még egyszer kérem a törvény elõterjesztõit, kérem az országgyûlési képviselõket, ne siettessék a törvény meghozását, hagyjanak idõt a bizottsági munkára, hagyjanak idõt arra, hogy a módosító indítványokat mélységében megtárgyaljuk! Ez a törvény sokkal fontosabb annál, mint hogy kapkodva látszatmegoldásokat találjunk.
Köszönöm figyelmüket.