DR. KÁDÁR BÉLA (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Az éves költségvetést mindig több szempontból lehet minõsíteni: törvényességi, számszaki és gazdaságpolitikai szempontból. Tegnap a bizottságok elsõsorban a törvényességi, számszaki összefüggésekre helyezték a hangsúlyt, én ma elsõsorban a költségvetés gazdaságpolitikai céljairól, arányairól, mértékeirõl, összhatásáról szeretnék szólni.
Hiszen mindig górcsõ alá vehetõ, hogy egy költségvetésbe foglalt gazdaságpolitika milyen mértékben szolgálja a rövid távú vagy hosszú távú idõ követelményeit, miként kezeli a múlt örökségét vagy a jövõépítés szolgálatát, miként helyeztetett biztonságos alapokra vagy netán alapjai bizonytalanok, s miként tudja összehangolni a gazdaságpolitika egymással gyakran ütközésben levõ céljait.
A politikai és a gazdaságpolitikai irodalom jól ismeri, hogy a választási ciklusok végén a nyugati demokráciákban, parlamenti demokráciákban mindig elõfordul az úgynevezett választási költségvetés, amely rövid távú, közérzetjavító, de nem örökös hatású intézkedések mellett alakítja ki a költségvetés fõ céljait. Nem véletlen az, hogy a nyugat-európai demokráciákban a választók annyira áhítoznak választási évek után, hiszen tudják, hogy legalább abban az évben jobban megy soruk, mint az elõzõ évben. Vannak olyan országok, amelyekben olyan nagy mértékû ez az áhítozás, hogy esetenként tartós, évente megismétlõdõ választásokkal jár; természetesen instabilitási következményekkel.
A választási évek költségvetése rendszerint a rövid távú idõ szolgálatában áll, és ilyen szempontból nem kivétel az 1998. évre benyújtott magyar költségvetési tervezet sem. Hiszen ki ne örülne az ebben a költségvetésben szereplõ olyan jó híreknek, mint a jövõ évi nyugdíjak tervezett több mint 21 százalékos növekedése, vagy az egészségügyi támogatások 65 százalékos, az oktatási támogatások 18 százalékos, a kulturális támogatások 30 százalékos növekedése egy 13- 14 százalékra várt és feltételezhetõen 14-15 százalék közötti infláció mellett? A központi költségvetési szervek támogatási elõirányzatának 27 százalékos javítása is feltételezhetõen közérzetjavító célú.
Sajnálatos viszont, hogy a társadalmi érzékenységével eddig nem különösebben jeleskedõ kormányzat miért csak a választási ciklus utolsó költségvetési évében ismeri fel, hogy egy egészséges nemzetgazdasági fejlõdésnek vannak az állampénzügyeken túlnövõ jelentõségû meghatározói is. Kérdéses marad persze az is, hogy az elmúlt három évben erõteljesen megsarcolt társadalmi tevékenységi területek és lakosságcsoportok feledik-e majd a közelmúlt megpróbáltatásait. Vajon 1998-ban örömmel veszi-e tudomásul a magyar munkavállaló, hogy reálbére körülbelül 10 százalékkal lesz alacsonyabb a jövõ évi javítások után is, meg az ez évi javítások után is, mint 1994-ben? Vagy a magyar nyugdíjas, hogy reálnyugdíjainak értéke a jövõ évben is, a tervezet szerint is körülbelül 15 százalékkal marad majd el az 1994. évi szint mögött?
S aztán van egy régi magyar politikai bölcsesség is, amit Deák Ferenc fogalmazott meg azzal, hogy a politika az arányok mûvészete. Nehezebb helyzetekben a bölcs kormányzatnak célszerû egyenlõ mértékeket kialakítani elosztásokban. Az említett kedvezõ juttatásokban részesülõ területek fejlõdésének, helyzetjavulásának mértéke mögött messze elmarad vagy egyenesen romlik a nagycsaládosok helyzete, az önkormányzatok helyzete vagy a szociális ellátásban részesülõk helyzete.
Az idõ tengelyén a minõsítés elsõ mércéje mindig a múlt örökségével való birkózás eredményessége. Magyarország az elmúlt negyedszázadban Európa legeladósodottabb, legsúlyosabb állampénzügyi egyensúlyhiánnyal küszködõ országainak a csoportjába került.
(10.20)
Nem véletlen, hogy a nemzetközi üzleti és politikai világ olyan megkülönbözetett figyelmet fordított a magyar makropénzügyi mutatók alakulására.
Az elmúlt két évben - nem egészen két évben, inkább másfél évben - mintegy 750 milliárd forint állami tulajdon értékesítésébõl származó bevételek egy részének felhasználása adósságcsökkentésre kihozta az országot az eladósodási viharzónából, ebbõl adódóan csökkentette a kamatterheket, jótékonyan befolyásolta az ország nemzetközi megítélését és a nemzetgazdaság pénzügyi egyensúlyviszonyait.
Az adósságcsökkenés és a kamatteher-csökkenés után és gazdasági megélénkülés mellett viszont talány, hogy miért marad 1998-ban is 4,9 százalék az államháztartás GDP-hez, bruttó belföldi termékhez viszonyított aránya. A válasz feltehetõen a választási év költségvetési sajátosságaiban keresendõ. Még inkább elgondolkoztató, hogy ha itt jó a nemzetközi konjunktúra, egy 3-4 százalékra várt gazdasági növekedés és egy lassan-lassan beinduló piacgazdaság mellett miért nem alacsonyabb az államháztartási egyensúlyhiány mértéke. Mi lesz akkor, ha történetesen a széljárás kedvezõtlenebb lesz, a nemzetközi konjunktúra felhõsebb lesz? Ez szerencsére a jövõ évben még nem várható, de a jövõ évben nem végzõdik a gazdaságtörténelem. Ha a jó konjunktúra idõszakában csak annyi a 1998. évi államháztartási deficit mértéke, mint 1997-ben, vagy amennyi volt 1994 átlagában, akkor némi kétkedéssel vetjük fel, hogy hol vannak a gazdaság mûködési hatásfokának a javulásából származó nemzetgazdasági megtakarítások, egyensúlyhiány-csökkentések.
Az államháztartási deficit átalakult társadalmi deficitté, amely megjelent az elszegényedésben, térségi leszakadásban, a népességfogyás felgyorsulásában, az általános kulturális, egészségügyi, közbiztonsági helyzet, erkölcsi színvonal romlásában. Az állam pénzügyi egyensúlyi helyzetének javulása e területek rovására bontakozott ki.
Az 1994 és 1997 közötti jövedelem-elvonási politika legnagyobb vesztesei társadalmi szempontból a nagycsaládosok, a helyi önkormányzatok és a nyugdíjasok voltak. Például a bruttó belföldi terméken belül az elmúlt három évben 3,3 százalékról 1,7 százalékra, a legnagyobb arányban csökkent a családi támogatások aránya 6,8 százalékról 4,5 százalékra az önkormányzatok támogatásának aránya és az 1998. évi költségvetés csak a nyugdíjasok esetében szándékozik csökkenteni a korábbi társadalmi deficitet, ami a nagycsaládosok esetében viszont változatlanul fennmarad. Az önkormányzatoknál a közvetlen támogatások mértékének mintegy 4 százalékos csökkenését természetesen a jövedelemadó-bevételek növekedése némileg meghaladja, e szerény növekedés viszont nincs összhangban az önkormányzatokra háruló többletfeladatokkal, a feladat-finanszírozás normális esetben elháríthatatlan követelményeivel. Tehát ha egészében nézem a költségvetést, akkor azt kell mondanom, hogy a társadalmi deficit mértéke nem csökken.
Az oktatási, közegészségügyi, kulturális kiadások növelési mértékének értékelésében nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy a mûködõképesség romlásával járó, rendkívül alacsony szintre leszorított kiadásokhoz viszonyítva következett be bizonyos jelzett növekedés 1998- ban.
(A jegyzõi széket Szili Sándor foglalja el.)
A nem deficitek rendszerén belül nehezen számszerûsíthetõ, de mindinkább súlyosabb torzulatokat, függõségi helyzeteket alakít ki az úgynevezett nemzeti deficit növekedése. A magyar társadalom ellenható erõk hiányában egyre inkább polarizálódik egy dualista, sõt trialista modell kezd itt nálunk kialakulni. A javulásnak induló egyensúlyi és konjunkturális mutatókon belül egyre nagyobb szóródások tapasztalhatók a globális integrációba bekapcsolt külföldi tulajdonú és a belföldi tulajdonban lévõ vállalatok között.
Stagnáló vagy alacsony dinamikájú gazdaságban a külföldi tulajdonban lévõ, úgynevezett internacionalizált szektor elõretörése csak a belföldi gazdaság vagy a belföldi vállalkozói réteg rovására bontakozhat ki. Az elmúlt években már a vállalati szektor össz- exportbevételein belül 54 százalék volt az 50 százaléknál magasabb tulajdoni hányadú külföldi vállalatok aránya, a nettó árbevételek 30 százaléka jutott ugyanerre a vállalati kategóriára. A külföldi tõke korszerûsítõ hatásának kiaknázása természetesen alapvetõ nemzetgazdasági érdek. A belföldi tulajdonban lévõ gazdaság háttérbe szorulása viszont a döntési önállóság gyors ütemû sorvadásához, nem kívánatos mértékû külsõ függõséghez, késõbbi jövedelemveszteségekhez vezethet. A magyar vállalkozói világ pozíciót, versenyképességét erõsítõ költségvetési intézkedések hiányában az 1998. évi költségvetés a nemzeti deficitet erõsíti.
Az elmúlt évek költségvetései, az állami vagyon privatizálása, oktatási, egészségügyi, kulturális és sport létesítmények kiéheztetése, a lakossági tûrõképesség kimerítése révén a múlt még megmaradt örökségét élték fel. A múlt felélése mellett viszont az elmúlt években megkezdõdött a jövõ felépítése is. A jövõképes Magyarország megteremtéséhez szükséges erõforrások megnyirbálása következtében, a családi támogatások drasztikus megnyirbálása után azonnal csökkenõ születésszám a jövõ értéktermelõinek a számát csökkentette, és a meg nem születettek csillagának szomorú fényét erõsítette. Az oktatási, egészségügyi kiadások megnyirbálás következtében romló egészségi állapotú és képzettségû, alacsonyabb kulturáltságú munkaerõvel aligha lehet érdemi javulást elérni a versenyképességben, és szolgálni majd a jövõ versenytársadalmának követelményeit.
Az 1995-96-ban 8 százalékkal visszaesõ beruházási volumen ez év végére éri el majd az 1994. évi szintet. Háromévi beruházási stagnálás számláját majd az elkövetkezõ években kell kiegyenlíteni. A költségvetés közvetlen felhalmozási kiadásainak aránya a GDP-ben az 1994. évi 1,9 százalékkal és az ez évi 1,8 százalékkal szemben a jövõ évben csak 1,7 százalék lesz - a magyar infrastruktúra ma már széles körben felismert elmaradottsága ellenére.
Tisztelt Ház! Egy tõkeszegény és felzárkózásra áhítozó országban a fejlesztés kulcsa a beruházások nagyon erõteljes növekedése és növelése, és megtakarítások ösztönzése. Az elmúlt években európai összehasonlításban is kirívóan alacsony szintû kutatásfejlesztési támogatások összege az 1998. évi költségvetésben reálértékben csak egy százalékkal nõ. Így aligha várható a magyar munkaerõ magas fokú szakképzettségére, technikai korszerûsítésre alapozott, egészséges jövõbeni termelési és külkereskedelmi struktúra kibontakozása.
(10.30)
Ma már mind szélesebb körû egyetértés alakul ki arról, hogy csatlakozásunk az Európai Unióhoz, helyteremtésünk az új Európában az ország legnagyobb történelmi vállalkozása. Nem vitatható, hogy a csatlakozás hozama, elõnyeinek kiaknázhatósága az ország felkészülésétõl és felkészítésétõl függ.
A költségvetés nevesítve 19,5 milliárd forintot irányzott elõ az euro-atlanti integráció feltételeinek javítására. Burány képviselõtársam ezt elképesztõ növekedésnek, csaknem négyszeres növekedésnek minõsíti. Engedje meg, hogy én ennek az ellenkezõjét mondjam, én ezt elképesztõen alacsony ráfordítási szintnek tekintem, hiszen ennek 75 százaléka a HM-fejezetnél jelentkezik. Milyen felkészülés várható a jövõ évi magyar GDP-nek körülbelül 2 ezrelékét kitevõ nevesített integrációs ráfordításoktól? Régi követelés ellenére a költségvetésben nem jelenik meg - és így a parlament által nem ellenõrizhetõ - az egyes tárcákon belül folytatott integrációs felkészülést elõsegítõ tevékenységek költségirányzata. Magyarország alkuerejét és tárgyalási pozícióit is segítené a különbözõ európai integrálódást szolgáló infrastruktúrafejlesztési, környezetvédelmi, területfejlesztési, képzési, igazgatási programok költségeinek rendszerszerû megjelenítése. És hogy ez nem egy ellenzéki program csupán, annak alátámasztásául hadd hivatkozzam Horn miniszterelnök úr május 7-i beszédére, amelyet az Európai Unió és a magyar parlament vegyes bizottságának ülésén mondott el. Felolvasom:
"Szíves figyelmükbe ajánlom, hogy a Pénzügyminisztériumot felkértem, az 1998-as költségvetésben egy külön fejezetet hozzanak létre az Európai Unió kiadásai címén, egy olyan fejezetet, amely az Európai Unióval vagy a csatlakozással összefüggõ pénzügyi feltételeket tartalmazza." Miniszterelnök úr azt is megígérte, hogy az elõirányzatok nem négyszeresével, hanem tízszeresével nõnek.
Mi, tisztelt Ház, nagyon komolyan oda szoktunk figyelni a miniszterelnök úr nyilatkozataira, komolyan vesszük azt. De úgy látszik, hogy a Pénzügyminisztérium nem figyel a miniszterelnök úr állásfoglalásaira. Most ezek után nagy kétségben vagyok, hogy helytelen-e az a vélekedésünk, hogy komolyan vesszük a miniszterelnök úr állásfoglalásait, vagy netántán azt a következtetést nehezményezzük, hogy a Pénzügyminisztérium nem tiszteli a magyar miniszterelnök különféle kívánságait és nyilatkozatait. Bizony, nem tudom, hogy mitévõ legyek ebben a nehéz helyzetben.
A lényeg viszont mindebbõl az, hogy a jövõépítési deficit, amely az európai uniós felkészülés költségelõirányzatában tükrözõdik, nem csökken a jövõ évben sem. A jövõépítési deficit önmagában is a jövõbeni bizonytalanság elemeit erõsíti. Ha a rövid távú idõ követelményei gyõzelmi tort ülnek a hosszabb távú idõ fölött, akkor nyilvánvaló, hogy a számla borsosabb lesz.
Az 1998. évi költségvetés technikai értelemben is jelent bizonytalanságot, hiszen - amint errõl már több bizottsági jelentésben szó esett - a költségvetésben a jövõt terhelõ kötelezettségek vannak, bizonytalansági pontok, túllépési lehetõségek: a társadalombiztosítási önkormányzatok többszörösen felvetett költségvetési elõirányzatának nagyságrendje körüli bizonytalanság, a tartalék-felhasználás már eleve meglévõ elkötelezettsége.
De a legnagyobb bizonytalanság végül is nagyságrendileg az Országgyûlés ellenõrzési feladatai számára a kamatkiadások nagyságrendje körül alakult ki. Az adósságszolgálati kamatkiadások nagyságrendje a folyó évre elõirányzott 817 milliárd forinttal szemben, illetve az 1994. évi 284 milliárdos tényszámmal szemben a jövõ évben 227 milliárd forintra rúgnak. A költségvetés kiadásainak tehát még mindig több mint egynegyede, 26 százaléka lenne kamatkiadás, annak ellenére, hogy a nagyarányú adósságtörlesztés és a kamatszínvonal körülbelül 20 százalékos csökkenése a kamatterhek tetemesebb csökkenésével járhatott volna.
A megadott és meghatározó nagyságrendû tétel ellenõrzésére azonban nincs mód, hiszen nincs lehetõségünk a hitellejáratok megismerésére, a különféle hitelfeltételek megismerésére, hiszen a kamatfeltételek üzleti titoknak minõsülnek. Úgyhogy a kormány szerint állampolgári kötelezettség a hit és a bizalom a megadott összegekben. Persze, akit Magyarországon az elmúlt években megrontott a sok-sok csalódás, az a hit ilyen mértékû malasztjával nemigen rendelkezik, de hát tehetetlen.
Hasonló bizonytalansági forrás a költségvetés és a jegybank közötti "hol az olló, komámasszony" jellegû játék a pénzügyi sterilizáció, a pénzfelesleg-leszívás költségeinek megjelenésében. Az elmúlt évben a kincstári egységes számla vette át a vezetõ szerepet, azóta is növekvõ súllyal. A jegybank az úgynevezett passzív repokamatokkal, a költségvetés az állampapírokkal próbál sterilizálni, leszívni pénzfelesleget. De nem tudjuk, hogy mennyibe kerül ez pontosan, és ki sterilizál, ki szív le olcsóbban. (Derültség.) Egy ligetben vagy egy vidéki vásárban ki lehet írni, hogy "itt Gyuri vagy Tibi jutányos áron sterilizál". De a Pénzügyminisztérium és a jegybank közötti eléggé eltitkolt úgynevezett pas de deux-ban ezeknek a megállapítására nincs módunk, és nagyon nagy az aggály, hogy esetleg sterilizálás helyett itt-ott a gazdaságot kasztrálják a nem teljesen meghatározható felelõsségû szereplõk.
A korábbi nullás kamatozású államadósság elmúlt évben még technikainak mondott piaci áttelepítése a költségvetésbe kétségkívül eltüntette a '97. évi költségvetésbõl is a Nemzeti Bank veszteségrendezésére szolgáló ráfordításait, tehát a jegybank 58 milliárdos '96 évi vesztesége ebben az évben ugyanannyi befizetésre és a jövõ évben 62 milliárdos befizetésre változott. Tehát 120 milliárddal javult a jegybank és a költségvetés közötti kapcsolatok korábbi mérlege. Igen, de a technikai jellegû mûvelet következtében viszont a kamatkiadások mégiscsak '98-ban körülbelül 190 milliárd forinttal nagyobbak. Tehát még sem volt annyira technikai jellegû az operáció s mintha ezek a profiltisztítások túl költségesek lennének Magyarországnak.
Bizonytalanság forrása a jelen és a jövõ helyzet alakulásában közrejátszó külsõ tényezõk hatásának, változásainak figyelmen kívül hagyása. A kormányzat az egyensúlyi helyzet elmúlt évben bekövetkezett javulásában közrejátszó tényezõket saját gazdaságpolitikai sikerként könyvelte el, tartós hatásúnak véli, és megfeledkezik a privatizációból, idõjárásból, kedvezõ nemzetközi konjuktúrából fakadó egyszeri hatású tényezõkrõl. Nem számol azzal, hogy a jelenlegi konjukturális megélénkülés is jószerével a gépiparra, illetve annak néhány, multinacionális vállalatok tulajdonában lévõ alágazatára korlátozódik. A nemzetközi vagy a regionális konjuktúra bármely változása, bármely, a közeljövõben bekövetkezõ balfogás, sõt sajátos módon egyes szomszédaink pénzügyi stabilizálódása viszont tõkeelszívó hatást gyakorolhat, és a jelenlegi megélénkülés fõ forrásait elvándorlásra késztetheti.
(10.40)
Ilyen helyzetekre készíthet fel a költségvetés megfelelõ fejlesztési, tõkevonzerõ-növelési tartalékképzése, ennek nyomaira azonban nem bukkanunk a kormányzat költségvetésében. A kormányzat gazdaságfejlesztési eszköztára elsorvadt, s örökös bizonytalanság a jövõ költségvetései számára, hogy az elhalasztott eddigi ráfordításokat mikor követeli ki majd a társadalom, s feltehetõleg ennek a következményeivel már 1999-ben találkozhatunk.
A költségvetés építménye végül is nem a jövõ, a biztonság követelményeit, hanem a közhangulat-javító tatarozás igényét szolgálja ki. Ismét aránytévesztõ a rövid távú jelen és a jövõ, a pénzügyi szféra és a reálgazdaság, a hosszú távú versenyképesség és a rövid távú politikai túlélés mértékének a kialakulása. Nem sikerült összeötvözni a gazdasági ésszerûség és a társadalmi érzékenység követelményeit. A költségvetés megint úgy érzéketlen társadalmilag, hogy közben nem javítja eléggé a gazdasági versenyképesség állapotát.
Összhatásában a kormányzat politikai túlélésének feltételeit kívánta kialakítani, ennek ára viszont a jövõ felélése. A kormány költségvetése, sajnos, ismét nem lett az ország költségvetése. Ez kár, nagy kár, sõt, hiba.
Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiból.)