DR. BOGÁR LÁSZLÓ (MDNP): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Miközben a '98-as költségvetési törvényjavaslat általános indoklását olvastam, látva a lendületesen elegáns, a közgazdaságtan szaktudomány mivoltára egyébként joggal büszke fordulatokat, kicsit elmerengtem. Az jutott eszembe: milyen kár, hogy ma már csak elég kevesen tudják azt, hogy hogyan is jelent meg annak idején a közgazdaságtan a világtörténelem színpadán.
Talán sokan meghökkennének, ha megtudnák, hogy a közgazdaságtan valójában erkölcsbölcseletek laza füzéreként, tehát mint egyfajta morálfilozófia került be az elméletek történetébe. A tradicionalitásból a modernitásba átlépõ XVI-XVII. századbeli európai társadalmakat, belsõ viszonyaikat igencsak felforgató piaci erõk rászabadulása a létezés minden szegmensére természetesen érthetõvé tette azt, hogy van egyfajta törekvés, egyfajta igény arra, hogy legalább azokat az alapvetõ erkölcsi normákat megfogalmazzák, amelyek némi esélyt adnak ezen sokkhatások kezelésére. Zárójelben hozzátenném, hogy aztán erre a szerepre végül is a kor születõben lévõ közgazdaságtana nem mutatkozott alkalmasnak, és ezeket a problémákat, a megoldást, tehát a kialakuló gigantikus társadalmi deficitek kezelését idõben, térben való továbbhárítását egy egészen más dolog oldotta meg, amit a késõbbi korok gyarmatosítás címszó alatt ismertek meg.
Azon töprengtem a költségvetési törvényjavaslat papírjainak böngészése közben: milyen kár, hogy ennek a kora közgazdaságtan erkölcsfilozófiájára jellemzõ erkölcsi emelkedettségnek ma már nem sok nyomát tapasztaljuk. A korai közgazdaságtan legalább kísérletet tett arra, hogy a gazdaság, a születõben lévõ piacgazdaság mozgásait a komplex társadalmi, kulturális, civilizatórikus méretû összefüggésekbe ágyazva helyezze el, és találjon választ azokra a feszültségekre, amelyeket a piaci erõk kiváltanak.
Elszomorító, sajnos, hogy ma már úgy lehet egy társadalom következõ évre szóló alapvetõ jelentõségû gazdasági folyamatairól és funkcióiról, a népszuverenitást megtestesítõ parlament elé terjesztett dokumentummal szólni, hogy közben fel sem merül, hogy a hûvös racionalitással és eleganciával megmunkált pénzügytechnikai felszín alatt úgy mellesleg egy társadalom létezésérõl van szó. Pontosabban - és errõl már számos képviselõtársam szólt - nem is egy társadalomról, hiszen ami kiderülõben van az elmúlt évtized során, az éppen az, hogy a magyar államhatárok között nem egy társadalom, hanem egymástól - általános életviszonyait és kultúráját, tehát alapvetõ jellemzõit illetõen - rohamos gyorsasággal távolodó két társadalom létezik.
Még mielõtt erre rátérnék, csak annyit mondanék: nem szeretnék igazságtalan lenni. Itt-ott valóban szerepelnek a dokumentumban, az elõterjesztésben utalások - az általános indoklásban - a társadalmi viszonyokat illetõen. Ezek az utalások azonban csak még inkább hangsúlyozzák a költségvetés általános szemléletét, hiszen a társadalom ezekben a hivatkozásokban általában mint a pénzügyi egyensúly vagy éppen az antiinflációs politika szimpla derivátuma jelenik meg, olyan közegként, amely érthetetlen módon ellenáll a fenti kategóriákban megfogalmazódó monetáris céloknak például azzal, hogy várakozásaiban - ki tudja, miért - rendszeresen szembemegy azzal.
Tisztelt Ház! A '98. év költségvetése több szempontból is nagy jelentõségû dokumentum. Az egyik ok értelemszerûen az, hogy valamikor a jövõ év közepén új kormány kezdi el mûködését. Ez a kormány az év második felében tevékenységét óhatatlanul azok között a keretek között indítja el, amelyeket ez a törvény megfogalmaz. Gondolom, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy ez a tény önmagában véve is fokozza a vita politikai, gazdaságpolitikai és stratégiai jelentõségét.
Ám a '98. év nemcsak egyszerûen a négyéves politikai ciklusok egyikének záróéve. Ez egyúttal lezárása a rendszerváltozás néven közismert folyamat elsõ évtizedének is, hiszen '89 volt az utolsó "békeév", amennyiben akkor kezdõdött el az újkori magyar gazdaságtörténet - ahogy Tardos Márton képviselõtársam is említette - legsúlyosabb, legnagyobb áldozatokat követelõ periódusa és egyben csak a két világháború pusztításához mérhetõ gazdasági visszaesése, nemzeti vagyonvesztése, mintegy visszahatásaként az elõzõ évtizedek modernizációs zsákutcájának.
Azt gondolom, így ennek az évtizednek a vége felé közeledve az éves költségvetésben sem ártott volna a jövõ évi folyamatokat ezekben a hosszú távú trendekben elhelyezni, méghozzá két ok miatt sem. Az egyik az, hogy ma már nyilvánvaló: a magyar társadalom döntõ többségének általános életviszonyai egészen bizonyosan rosszabbak lesznek az évtized végén, mint ennek az évtizednek az elején voltak. Ráadásul igen kevés hiteleset és érvényeset lehet mondani arról, hogy vajon mikor és hogyan fordulhat meg véglegesen ez a tendencia. A helyzet ugyanis úgy áll - és errõl majd késõbb szintén szeretnék részletesebben szólni -, hogy a tartós gazdasági fellendülés önmagában még nem garancia. Mégpedig azért nem, mert egyáltalán nem zárható ki, hogy a dinamika hordozója az ország földrajzi és szociális terének csak egy viszonylag kis része lesz, és a többség vagy teljesen kimarad ebbõl, vagy csupán szerény transzferként értesül és részesül ennek áldásaiból.
(Az elnöki széket G. Nagyné dr. Maczó Ágnes, az Országgyûlés alelnöke
foglalja el.)
A másik ok - hogy úgy mondjam - ideológiai természetû, de nézetem szerint jelentõsége túlmutat a napi politikai csatározásokban betöltött muníció szerepén. Arról van szó, hogy '98-ban a Bokros- programként híressé vált korrekciós beavatkozássorozat a harmadik évfordulójához érkezik. Bár a költségvetési törvény tervezete ezt explicite nem mondja ki, ám szemléletét teljesen áthatja az a büszke tudat, hogy '98 a main stream közgazdaságtan elméleti sikeressége bizonyítottságának egy igen fontos mérföldköve lesz. Nevezetesen végképp bebizonyosodik, hogy igenis van sikeresen kipróbált technika a növekedés versus egyensúly néven közismert bûvös körbõl való kitörésre. Mert íme, a Bokros-program bevezetése óta eltelt három év, és miközben a gazdasági növekedés dinamikája folyamatosan gyorsul, közben a külsõ egyensúly nem vagy csak jelentéktelen mértékben romlik.
(11.00)
És ez azért tüntethetõ fel jelentõs ideológiai gyõzelemként - hangzik az indoklás -, mert nemcsak arról van szó, hogy a magyar gazdaság idestova két évtizede vergõdik reménytelenül ebben a bûvös körben, hanem arról is, hogy a térség többi országa - s fõként a két látványos sikergazdaság, Csehország és Lengyelország - sem volt képes eddig megoldást találni erre a sajátos ellentmondásra. Csakhogy azt hiszem, még kicsit korai az ünneplés. Az egyik ok technikai jellegû, pontosabban a gazdasági makrotrendek természetes belsõ inerciájával magyarázható.
A Bokros-program bevezetésének elsõ másfél éve során ugyanis a tendenciák jellegében nem volt semmi jelentõs változás, hiszen igaz, javult a külsõ egyensúly - mondom, az elsõ másfél évben -, de ebben az idõszakban, ennek áraként visszaesett a gazdasági növekedés üteme is. Az utóbbi egy évrõl pedig egyrészt nehéz pontos képet alkotni, másrészt ez még viszonylag kevés idõ annak eldöntéséhez, hogy valóban befejezett ténynek tekinthetõ-e a monetáris makromonszter legyõzése. Ám kétségtelen tény, hogy ha a jövõ év közepén a '96 második fele óta tapasztalható tendenciák érvényesülnek, tehát tartósan hárommilliárd dollár körüli a kereskedelmimérleg-hiány, és tartósan kétmilliárd körüli a folyó fizetési mérleg hiánya, és körülbelül ugyanekkora a tartós évi külföldi tõkebeáramlás, miközben a gazdasági növekedés üteme tartósan 3 százalék fölé kerül, akkor valóban elmondhatjuk, hogy a makrofolyamatok gazdaságtechnikai felszínén esély van a növekedés versus egyensúly ellentmondás feloldására. Ám, ha egy kicsit e felszín alá nézünk - márpedig, ha meg akarjuk érteni jelenbéli és jövõbeli viszonyainkat, akkor azt gondolom, szükséges, hogy a felszín alá tekintsünk -, akkor ott mást is találunk.
Az elsõ, amivel szembe kell néznünk, a következõ: az egész fenti gondolatmenet a dolog természeténél fogva kikerülhetetlen, nemzetgazdasági szintû makroaggregátumokban gondolkodik. Csakhogy a statisztikai módszertan egyik axiómája éppen az, hogy egy nagy és bonyolult összetételû sokaságra vonatkozó átlagok - márpedig egy nemzetgazdaság éppen elég nagy és éppen elég bonyolult - csak akkor mondanak valamit, ha a szórás valamilyen mérõszámát is melléje tesszük; vagyis ha azt is szemléltetjük, milyen belsõ szerkezeti változások húzódnak meg a makroátlagok mögött. Ha ugyanis a szórás terjedelme igen nagy, akkor az átlag a szó szoros értelmében semmitmondóvá válik. Vagyis számpéldával élve: lehet szívet melengetõen reményt keltõ az, hogy a nemzetgazdasági szintû ipari növekedés, mondjuk, 8-10 százalékos, körülbelül errõl van szó, ám ha egy ilyen makroátlag mögött Fejér megye 70 százalékos növekedése és Tolna megye 20 százalékos csökkenése reprezentálja a szórás 90 százalékpontnyi terjedelmét, akkor azt hiszem, be kell látnunk: tudásunk minõsége alapvetõen függ attól a ténytõl, hogy tudatában vagyunk-e a szórás ekkora terjedelmének.
Mindezzel tehát arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a jelen és a feltételezhetõ jövõ Magyarországán eddig még nem, vagy alig elemzett folyamatok zajlanak, amelyek feltárása és megértése nélkül egyes fontos adatok az informálás helyett sokkal inkább a dezinformálás eszközeit játsszák el. Az egyik témánk szempontjából döntõ jelentõségû folyamat tehát, mint említettem, az ország földrajzi és szociális terének gyorsuló ütemû szétválása, a világméretû globalizációs folyamatokba bekapcsolt felsõ-Magyarországra és az ezekbõl a folyamatokból javarészt kimaradó alsó-Magyarországra.
Alapos szociológiai vizsgálatok már eddig is kimutatták, hogy az anyagi életviszonyokban, illetve a szimbolikus javakkal jellemezhetõ életvilág szintjén az eltávolodás már eddig is olyan szintû volt, hogy fontosabb volna, mint már említettem, a magyar államhatárok között élõ két társadalomról beszélni, mintsem a magyar társadalomról. Annál is inkább, mert az érdek-, erõ- és hatalmi viszonyok alakulása egyre inkább arra utal, hogy a kétféle társadalom viszonyát mindinkább az uralkodás és az alávetettség folyamataival írhatjuk le. Talán nem kell az ügyben járatos szakértõnek lenni ahhoz, hogy feltételezzük: a Bokros-program beavatkozásai értelemszerûen a gyengébb alkuerejû alsó- Magyarország társadalmi csoportjait sújtották elsõsorban. Pedig ezen a téren a nemzetgazdasági szintû makroaggregátumok is elég riasztó és elgondolkodtató, eddig talán kevésbé ismert összefüggésekre hívják fel a figyelmet.
Ezek közül is kiemelkedik az a tény, hogy a méreteiben és jelentõségében csak az 1951-52-höz mérhetõ reálbércsökkenés a '96-os, egy keresõre jutó reálbér szintjét egészen pontosan az 1966. évivel tette egyenlõvé - tehát a 30 évvel ezelõttivel. És ha tényleg megvalósul a kormány optimista forgatókönyve a tartós gazdasági növekedést és az erre épülõ tartós reálbér-növekedést illetõen, a 2000- ben várható reálbér valószínûleg az 1972-es szinttel lehet azonos. Éppen ezért ma már kicsit mulatságos arra gondolni, hogy '75-ben, amikor az akkori pártkongresszus hosszú távú elképzelései '90-re a '75- ös reálbérszint megkétszerezését tûzték ki célul, és most nemhogy a '75-ös szint kétszerese, hanem maga a '75-ös szint is a jövõ távoli, gomolygó ködébe vész.
Azt is fontos mindehhez hozzátenni, hogy azzal, hogy 1997-tõl újra nõ a reálbér, nem az történik, hogy ezzel azt a kis epizódot '95-'96- ban felejthetõvé is tettük, hisz legalább 5-6 évre van szükség ahhoz, hogy újra elérjük a '94-es szintet, és így ebben az idõszakban évrõl évre - mint egyfajta humántõke-kivonás - tételezõdik a családgazdaságból az az összeg, amit bértömegként akkor kapnának a családok, ha megmaradt volna ebben az idõszakban is a '94-es bérszint... - és aközött, amit ténylegesen kapnak. Nos, ez a kumulált összeg nagyjából 2000-ig, amíg újra elérjük a '94-es szintet, körülbelül tízmilliárd dollárt tesz ki. Ha ezt összevetjük azzal a körülbelül nyolcmilliárd dolláros kumulált összeggel, amennyivel ebben az idõszakban javul a fizetési mérleg, akkor tulajdonképpen azt látjuk, hogy ez a beavatkozássorozat valójában még szûken vett monetáris szempontból is deficitesnek minõsíthetõ - bonyolult társadalmi deficitekrõl nem is szólva.
Ráadásul nemcsak errõl van szó, hanem arról is, hogy közben az egy keresõre jutó nettó kibocsátás dinamikusan növekszik, tehát a rés, a család és háztartás-gazdaságok humántõke-hozadékának teljesítménye és az ezért kapott ellenérték közötti különbség valójában majdnem az iménti összeg kétszerese. Ez persze a vállalkozói tõke oldaláról nézve versenyképesség-javulásként tételezõdik, de ez a semleges szakkifejezés eufemisztikusan elfedi a lényeget. Nevezetesen azt, hogy ami lezajlott, lényegében nem más, mint egy állami közvetítéssel végrehajtott, hatalmas erejû tõkeátcsoportosítás a családüzem, a családgazdaság és a vállalkozói üzem között, aminek lényegét, azt hiszem, pontosabban kellene leírnunk és megismernünk.
Jellemzõ persze, hogy az évtizedek óta éppen aktuális politikai kurzus konkrét ideológiai köntösétõl függetlenül, de állandó gyanakvás kíséri tulajdonképpen a család- és háztartásgazdaság életfunkcióit, és azt a valamit, amit fogyasztásnak nevezünk, és amit ez a logika általában szükséges részként kezel, elfeledkezve közben arról, hogy a fogyasztás mellesleg mégiscsak a legfontosabb dolognak - nézetem szerint legalábbis, amit úgy hívunk, hogy ember, vagy kicsit közgazdászabbul fogalmazva: munkaerõ - az újratermelését jelenti. Ezért azt gondolom, nem mindegy, mi történik ezzel a bizonyos családüzemmel, és ezért nem mindegy, hogy ez a családüzem milyen minõségû munkaerõt - magyarul: milyen minõségû embert - képes termelni az egész társadalom javára.
Amikor a politika '95 óta többször is, rendszeresen megköszöni, és nyilván õszintén, a nép áldozatvállalását, és olyan látszatot kelt, hogy csupán múló kellemetlenségrõl volt szó, ami felejthetõ, akkor azt hiszem, ez tévedés. A probléma ugyanis nem a felejthetõ mentális kellemetlenségek kategóriájába tartozik. Tudniillik az a sok-sok milliárd dollárnyi, a családüzembõl kivont összeg a társadalom rendkívül bonyolult újratermelési mechanizmusain keresztül járja a maga útját, és az örvendetes versenyképesség-javulás és fizetési mérleg deficitcsökkenése, aminek természetesen nagyon lehet örülni, de mindezek negatív lenyomataként kifejti a maga hatásait. E hatások természetesen nem feltétlenül a gazdaság kategóriával leírható jelenségkörben jelennek meg, hanem kifejtik hatásukat a demográfiai folyamatoktól a mortalitáson át a kriminalitásig, a feketegazdaságig és a legbonyolultabb problémákig, amelyek mind-mind ezzel a humántõke- kivonással hozhatók összefüggésbe. És ha ezeket is figyelembe vesszük, akkor egyáltalán nem biztos, hogy olyan sikeresnek minõsíthetjük ezt a beavatkozássorozatot.
(11.10)
És ha már a pénzügyi egyensúly és a versenyképesség kategóriáinál tartunk, nem árt kicsit elidõzni annál, amit a költségvetési törvény csak néhányszor, és akkor is kizárólag mint az euro-atlanti integráció témakörét említi, nevezetesen, hogy a magyar gazdaságnak egy rohamos gyorsasággal globalizálódó világgazdaságba kell beilleszkednie. Csakhogy a globalizációs folyamatok súlyos belsõ ellentmondásai egyre nyilvánvalóbbak, és aligha gondolhatjuk komolyan, hogy ezek alapos végiggondolása és a hozzájuk való viszonyunk megfogalmazása nélkül valóban esélyünk lehet a sikerre. Márpedig a kormány költségvetési javaslatán nem nagyon érzõdik ennek a végiggondoltsága. Holott olyan súlyú problémákról van szó, amelyek közvetlen következményeiket tekintve egyáltalában nem elvont, csak teoretikus szinten értelmezhetõ kérdéseket érintenek, hanem az egyéneket, családokat közvetlenül, életviszonyaikban közvetlenül érintik, és váltanak ki súlyos dilemmákat.
Ezen belül én egyre szeretném felhívni illusztrációként a figyelmet. A main stream közgazdaságtan számára evidencia az a tény, hogy a világgazdaságot a folyamatosan élezõdõ globális verseny jellemzi. Ezért aztán - folytatja ez a logika - az egyén, a család, a vállalat, a társadalmi rétegek, a nemzetgazdaságok szintjén is mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az adott entitás képes legyen ezzel a versennyel lépést tartani.
Ennek érdekében - hangzik továbbá a gondolatmenet logikája - radikálisan csökkenteni kell minden "fölösleges" kiadást, s mivel az elmúlt egy-két év során evidenciává vált az is, hogy ez döntõen az állami költségvetési kiadásokat jelenti, így természetes, hogy a versenyképesség növelésének egyik fõ eszköze ezen logika szerint az állami, elsõsorban az állami jóléti kiadásoknak - tehát magyarul: az emberjavak elõállítására fordított kiadásoknak - a csökkentése. Így vált aztán, azt gondolom, egyszerûen a történelmi rossz szinonimájává az állam, és így válik természetesen a történelmi jó szinonimájává az államtalanítási folyamat, méghozzá automatikusan.
Az elõttünk fekvõ költségvetési törvényjavaslatot is áthatja ez a szemlélet, és érzékelhetõ büszkeséggel sorolja is azokat az adatokat, amelyek az államtalanítás elõremutató tendenciáit jelzik. Pedig, tisztelt képviselõtársaim, hogyha picit elemelkedünk ezeknek a megközelítéseknek a hétköznapi szintjétõl, és megkíséreljük egy kicsit ideológiai tabuk nélkül szemügyre venni ezt a problémát, akkor érdekes felfedezéseket tehetünk.
Lássuk elõször "a globális verseny élezõdik" állítást, ami a gondolatmenet kiinduló feltételezése. Úgy gondolom, nem érdektelen tisztázni, hogy az a logika, amit itt versenynek nevez, éppen fordítottja annak, amit a klasszikus közgazdaság versenyként említ, hiszen a világban ma a verseny fõ terepe az az érintkezési felület, amely egyfelõl a multinacionális vállalatok, másfelõl viszont a nekik beszállító kis- és középvállalatok százezrei, különbözõ érdekvédelmi szervezetek és nemzetállamok kormányai között alakul ki. A versenyt magát, a verseny aktusát pedig az a folyamat jelzi, amelynek során ez utóbbiak próbálják túllicitálni egymást annak érdekében, hogy megszerezzék, illetve fenntartsák az elõbbiek, tehát a multinacionálisok jelenlétét az életviláguk színterein. És mivel ezek a struktúrák gyakorlatilag, tehát a multinacionálisok ma már inercia nélkül mozognak a világtérben, így lehetõségük van arra, hogy egyre olcsóbban kitermelhetõ hatalmas új, ha úgy tetszik, munkaerõ- lelõhelyeket fedezzenek fel, és így a világ többi szereplõire gyakorolt versenynyomás ennek következtében állandósul, sõt növekszik.
Ezt a versenynyomást sokan hajlamosak úgy megfogalmazni Nyugat- Európában, hogy gyakorlatilag - elsõsorban az ázsiai országok -
szociális dömping keretében veszélyeztetik ezeket a gazdaságokat. A szociális dömping egyébként egy nagyon beszédes kifejezés, mert arról árulkodik, hogy ezek az ázsiai, roppant sikeres országok csak azért képesek az elképesztõ versenyelõnyre, mert a munkaerõ, tehát a termelõ ember újratermelési költségeit teljes mértékben a család- és háztartás- gazdaságra hárítják át, és ezért lehet olyan imponálóan alacsony a GDP- jükön belül az állami költségvetések, és egyáltalán az újraelosztás aránya.
Itt két dolgot kell megjegyezni. Az egyik az, hogy félreértések elkerülése végett így tehát nem úgy áll a helyzet, hogy ezek az ázsiai országok fenyegetik gyilkos versennyel a Nyugatot, hanem természetesen ezekben az országokban megtelepedett multinacionális vállalatok jelentenek, éppen ezen országok viszonyait kihasználva, óriási versenynyomást a Nyugat gazdaságai számára. Vagyis az a logika, hogy a világméretû verseny fokozódik - tehát a versenyképességet mindenkinek növelni kell, vagyis keményen takarékoskodni kell fõként az állami kiadásokat illetõen, és így radikálisan csökkenteni kell a humán javak elõállítására fordított összegeket is -, nos, ez a globális logika, azt gondolom, egyoldalú és hibás. Hiszen minden jel éppen arra mutat, hogy a hosszú távú versenyképesség-javulást éppen azok a társadalmak képesek elérni, ahol az emberjavak elõállítására fordított összegek aránya folyamatosan növekvõ. Tehát nem arról van szó, hogy az állam újraelosztási szerepének csökkenése önmagában a történelmi jóval azonos. A kérdés ugyanis az, hogy az adott nemzetgazdaságban az emberjavak - éppen a versenyképesség folyamatos növelése érdekében történõ - újratermelését fõként melyik fõszereplõ vállalja magára: tehát a családgazdaság, az állami költségvetés, vagy pedig a magánvállalkozás.
Az optimálisnak persze olyan megoldás volna nevezhetõ, ahol a fenti három szektor között fõként ott folyik a humán javak elõállítása, amelyik a leghatékonyabban tudja ezt elvégezni. Azt gondolom tehát, hogy ez az egész "éljen az élenjáró államtalanítási folyamat!" címû megközelítés nem feltétlenül helyes úton jár, a dolgokat ettõl egy kicsit pragmatikusabban kellene végiggondolni, lehetõség szerint ideológiai tabuktól mentesen, és széles társadalmi konszenzussal kellene dönteni arról, hogy végül is akkor melyik szektor lássa el ezeket az emberjavakat újratermelõ funkciókat.
És hogyha véletlenül, netalántán ez egyes esetekben mégis az állam volna, akkor azt gondolom, ezt is tudomásul kellene venni, mint ahogy például korrekt módon néz szembe ezekkel a történelmi tendenciákkal -
nyilván államtitkár úr is olvasta a közelmúltban az Economistban azt a nagy, átfogó tanulmányfüzért, ami éppen az állam történelmi szerepérõl szól, és bizony ebbõl azért az mégiscsak kiderül, hogy thatcherizmus meg reagenizmus ide vagy oda, bizony az elmúlt 15-20 évben is az összes fejlett országban egészében folyamatosan és szívósan emelkedik az állami újraelosztás aránya. Ezen akkor is el kell gondolkodni, például éppen azon logikák mentén, amit az Economist ír, hogyha ez a folyamat természetesen nem mentes - ezt én is nagyon jól tudom, nem mentes - ellentmondásoktól sem. Tehát a fõ ok viszonylag könnyen belátható ezeknél a folyamatoknál, hogy milyen szektor is vállalja magára a humán javak elõállítását.
A magánszektor ebben természeténél fogva tömegesen úgysem fog sosem szerepet játszani, a kérdés tehát inkább úgy merül fel, hogy akkor inkább a családüzem vagy az állami költségvetés intézményrendszeréé legyen-e a fõszerep, és azt gondolom, ezt a dilemmát korántsem olyan könnyû eldönteni, mint ahogy ezt például az államtalanítást mint önmagában történelmi jót ünneplõ költségvetés próbálja bizonyítani.
Ezzel visszakanyarodva a Bokros-program stabilizáció- és költségvetésügyéhez, azt gondolom, sok mindent lehet, csak azt nem, és úgy nem, ahogy azt ez a stratégia elképzelte. Nevezetesen úgy, hogy a nemzetgazdasági versenyképesség javításának érdekére hivatkozva, és késõbb elégedetten nyugtázva azt a kétségtelen tényt, hogy az így felfogott versenyképesség... - azt hiszem, jól mondom, államtitkár úr, 2,5 év alatt körülbelül 33 százalékkal növekedett a magyar gazdaságban, ami kétségtelenül imponáló, de a radikális reálbércsökkentéssel, ami ennek a másik oldala, a családüzem, a radikális költségvetési megszorításokkal pedig az államüzem embertermelési kapacitását csökkentette ez a beavatkozás, méghozzá drámai módon, és ahogy azt a bevezetõben mondtam, nem két évig, hanem körülbelül öt-hat évig, mert addig tart ennek a hatása.
(11.20)
Ez jellegzetes példája annak, amikor a rövid távú és jól prezentálható módon jelentkezõ hozadék kedvéért vállalok egy hosszú távon és csak nehezen számszerûsíthetõ - ez kétségtelen -, de sokkal nagyobb ráfordítást is, és ezzel súlyos, esetenként talán korrigálhatatlan társadalmi deficitet is. Ennek mechanizmusait egyébként, azt gondolom, máig ható érvénnyel fogalmazta meg Kornay János az áldozatok, halasztások, mulasztások kategóriáinak leírásakor a '70-es években.
Kétségtelen tény, hogy a '98-as költségvetés arról tanúskodik, hogy a kormány óvatosan bár, de megkísérli korrigálni ezt a családüzemet és államüzemet egyszerre és radikálisan sújtó beavatkozássorozatát. A dolog szépséghibája - ahogy ezt már képviselõtársaim egy része elmondta - csupán annyi, hogy történetesen valóban választások lesznek jövõre Magyarországon, és így, nem kétségbe vonva persze a kormány õszinte szándékait, de okkal merül fel a gyanú, hogy csupán rövid távú törekvések csomagolóanyagáról - vagy legalább is részben errõl - van szó. Végleges választ erre a kérdésre, azt hiszem, sosem kaphatunk majd, az a tény azonban fokozza az ezzel kapcsolatos gyanút, hogy igazán látványos javulás a nyugdíjak reálértékének javítása terén történik.
Természetesen rendkívül örvendetes és üdvözlendõ az a tény, hogy a reálbéreknél is gyorsabban romló reálnyugdíjak most újra emelkednek. De azt gondolom, nyugdíjas honfitársaink is egyetértenek azzal, hogy a családüzem, tehát a családi és háztartási gazdaságok helyzetének javítása a reálbérek és a családtámogató reáltranszferek segítségével, valamint az államüzem alapvetõ rendszereinek fokozott támogatása legalább ilyen fontos cél lett volna, nem is beszélve az itt szintén elhangzó agráriumról, szélesebb értelemben véve az egész falusi, vidéki társadalomról, aminek nagy része a globalizációs folyamatokba bekapcsolódni képes - idézõjelbe tett - "felsõ-Magyarország" földrajzi és szociális terétõl bizony változatlanul anyagilag és kulturálisan egyaránt igen messzire fekszik.
E társadalmi szegmensek számára biztosított jóvátétel szintén nagyon üdvös lett volna, amit érzékelhetõ reálnövekedésben is meg lehetett volna talán jeleníteni. Nem így történt, és azt gondolom, nem jó, hogy nem így történt, hiszen ezzel, ha úgy tetszik, ebben a ciklusban valóban elszállt az utolsó lehetõség is néhány alapkérdéssel való õszinte szembenézésre, hiszen most e hét során lezárul a négyéves ciklus utolsó költségvetésének általános vitája.
Így aztán számomra nem marad más hátra, mint az, hogy azoknak a tisztelt képviselõtársaimnak, akik a következõ parlamentnek is tagjai lehetnek, kicsit több szerencsét kívánjak. Attól tartok, lesz mihez.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiban.)