BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Képviselõtársaim! Én azt gondolom, hogy harmadik szabaddemokrata felszólalóként illik nem egyszerûen arról beszélni, amit magam gondolok a költségvetésrõl meg a gazdaságpolitikáról, hanem odafigyelni mindarra, amit ellenzéki képviselõtársaink itt ma elmondtak - már csak azért is, mert - mint tudják - én nemcsak arra az idõre szoktam bejönni az ülésterembe, amíg a saját felszólalásomat elmondom, hanem ma is reggel 8 óta itt ülök, és figyelemmel hallgatom képviselõtársaimat.
(11.40)
Engedjék meg, hogy egy kicsit foglalkozzam azzal, ami itt ma elhangzott, azzal, ami Schamschula György hozzászólásáról már elhangzott. Itt csak azt emelték ki képviselõtársaim, hogy õ nem teljesen érintetlen ebben az autópályadíj-ügyben.
De Schamschula képviselõtársunk három dologért tette felelõssé a kormányt. Az egyik a Matáv-privatizáció. Ha nem tévedek, õ volt a közlekedési és hírközlési miniszter akkor, amikor az akkori kormány az elsõ szerzõdést a Matáv-privatizáció ügyében megkötötte. Utána már mindenki kényszerpályán volt, hiszen opciós szerzõdést kötöttek az elsõ privatizátorral, többségi jogokat adtak az elsõ új tulajdonosnak kisebbségi részesedésért; ezek után a jelenlegi kormánynak nagy játéktere már nem maradt a privatizáció folytatására. Ez volt az elsõ bûn, amit felrótt - ezért õ a felelõs.
A második az autópályadíj. Schamschula György minisztersége alatt születtek meg mind az M1-esre, mind az M5-ösre azok a megállapodások, amelyek alapján a mai kormány nem tehet mást, mint autópályadíjat szed, ha csak milliárdokért vagy tízmilliárdokért vissza nem vásárolja ezt a koncessziót az adófizetõk pénzébõl. Azt el kell ismerni, hogy az ökörsütést nem ezeken az autópályákon rendezte, hanem a nem díjfizetõ autópályán. (Derültség a kormánypárti padsorokban.)
A harmadik dolog, amiért Schamschula György szemrehányást tett nekünk, az az adósság. Gaál Gyula már utalt rá - és valamennyien tudjuk -, hogy az õ minisztersége, az õ kormánya idején a belsõ eladósodás a kétszerese fölé növekedett Magyarországon, és ennek a terhét nyögte ez a társadalom a Bokros-csomag révén.
Ennyit. De õszintén szólva a mai költségvetés és a mai gazdaságpolitika vitatása szempontjából nem ezt tartom a leglényegesebbnek abból, ami ma itt elhangzott.
Én nemcsak a mai vitát követtem figyelemmel, hanem a tegnapit is, ami azért volt különösen tanulságos, mert ellenzéki képviselõtársaink ott kisebbségi bizottsági elõadóként az ellenzék egésze nevében nyilatkoztak.
Engedjék meg, hogy idézzek valamit. A költségvetési bizottság kisebbségi elõadója tegnapi bizottsági véleményében, 10 óra 28 perckor elmondta, hogy a 4,9 százalékos deficit-elõirányzat lényegében a változatlanságot jelenti, de jó lenne, ha csökkenne. Tehát szemrehányást tett a kisebbségi elõadó azért, hogy mekkora a deficit. Az európai integrációs bizottság kisebbségi elõadója viszont tegnap 11 óra 12 perckor azért tett szemrehányást, hogy az integrációra fordított kiadások csak néhány ezrelékét teszik ki a GDP-nek, tehát túl kicsik. Azt tudják képviselõtársaim, hogy a költségvetési bizottság kisebbségi elõadója Kádár Béla képviselõtársunk volt az MDF- tõl, az integrációs bizottság kisebbségi elõadója pedig Kádár Béla képviselõtársunk volt az MDF-tõl. (Derültség a kormánypárti padsorokban.) Háromnegyed óra elteltével mondta az ellenkezõjét.
De a többi MDF-es képviselõtársunk is hasonlóképpen szólt. Az önkormányzati bizottság kisebbségi elõadójaként Demeter Ervin azt kérte számon, hogy az önkormányzati alrendszer költségvetésen belüli pozíciói romlanak, keveset költünk. Dobos Krisztina az MDF részérõl kisebbségi elõadóként az oktatási bizottságban azt kifogásolta, hogy a közoktatásra, a felsõoktatásra, a tudományra keveset költünk. Tehát miközben Kádár Béla azért tesz szemrehányást a kormánynak, hogy nem csökkent a deficit, az összes MDF-es képviselõ azért tesz szemrehányást, hogy miért nem költünk többet.
Azért kezdtem ezzel, mert idõnként azt hiszik rólam, hogy én valami Fidesz-fóbiában szenvedek. Szerettem volna világossá tenni: szívesen elmondom, hogy az MDF-es képviselõtársainknál milyen ellentmondás van abban, hogy mit mondanak a költségvetésrõl, hogy egyfelõl azt kérik számon, miért nem csökken a deficit - Kádár Béla az MDF részérõl. És ma nem kellett háromnegyed óra, ma egy félórás felszólaláson belül mondta el, hogy 4,9, 4,9, miért nem csökken, miért nem közeledünk a maastrichti kritériumokhoz. Még azt is hozzátette, hogy ugyanolyan, mint a '94-es, holott '94-ben nem 4,9 százalék, hanem 8,4 százalék volt a deficit. Tehát szó sincs arról, hogy ugyanott tartanánk, mint ezt idõnként állítják.
De akkor azt éreztem, hogy ha történetesen nem 4,9 lenne, hanem, mondjuk, 4,3, akkor Kádár Bélától azt hallanánk: ez a kormány már megint nem tudja, hogy nemcsak a fiskális deficitre, hanem a szociális és nemzeti deficitre is kellene figyelni, hiszen három éven keresztül, amikor a Bokros-program nyomán csökkent a deficit, akkor állandóan azt mondták, hogy nem helyes a fiskális deficitre figyelni. Most hogy nem csökken, azonnal eszébe jutott Kádár Bélának, hogy baj van a költségvetési deficittel.
De ha már megtettem azt, hogy nemcsak a Fideszrõl beszéltem, akkor engedjék meg, tisztelt képviselõtársaim, hogy az elemzést Varga Mihály képviselõtársunkkal folytassam, aki a mai beszédében elmondta, mi a jó és mi a nem jó ebben a költségvetésben. De amikor tegnap beültem ide a költségvetési vita kezdetére, akkor a tegnapi "zöld" újságban, a tegnapi Világgazdaságban ott találtam Varga Mihály képviselõtársunk cikkét az idei költségvetésrõl. Ebben a cikkben Varga Mihály képviselõtársunk - az a címe, hogy "Elõre megfontolt szándékkal" - egy alapos elemzést ad ennek a költségvetésnek a születésérõl, és azzal kezdi, hogy a kormány az elsõ küzdelmet a bérek tervezésénél vesztette el; és aztán sorra megy: hogyan emelkednek a bérek, milyen nyugdíjígéreteket tesz a miniszterelnök, hogyan alakulnak a versenyszféra bérei, hogyan alakulnak a költségvetési szféra bérei. És a végén azzal zárja: a kormányzati szándékok határozottak és egyértelmûek - kár. Kár, hogy a kormány hagyja a jövedelmeket emelkedni, kár, hogy választási költségvetést csinál a kormány, és így hagyja mindezt emelkedni.
Ezzel szemben mit hallottunk itt ma reggel, tisztelt képviselõtársaim? Azzal kezdte Varga Mihály, hogy mi az, amiben egyetértenek a kormánnyal. Abban értenek egyet, hogy a jövedelmek idén már nõnek, hogy a kormány nem korlátozza a jövedelmek emelkedését, mert hiszen ez a kereslet bõvítésén keresztül egészségesen hat a növekedésre. Tehát homlokegyenest az ellenkezõjét mondja ma Varga Mihály a parlamentben, mint ami a tegnapi Világgazdaságban megjelent. Persze biztos, hogy nem tegnap adta le, tehát itt több nap különbség van a két álláspont között.
Tisztelt Képviselõtársaim! A kérdés csak az, hogy itt valami tudathasadásról van-e szó. Én azt hiszem, nem; Varga képviselõtársunk egészségével szerintem semmi probléma nincsen. Õ pontosan tudja, hogy ez a "zöld" újság gazdasági szakembereknek szól, akiknek valami olyasmit kell mondani, ami a gazdasági szakemberek szemében jó színben tünteti fel a Fideszt; a televízió által közvetített költségvetési vitában viszont a tv-nézõknek kell rokonszenvest és megnyerõt mondani. Tehát náluk csak dicsérni lehet azt, hogy nõnek a jövedelmek. A gazdasági szakembereknek, akik esetleg azt gondolják, hogy a túl gyors bérnövekedés árt a gazdaságnak, azoknak az ellenkezõjét kell mondani.
Õszintén szólva, kérdés az, hogy amikor ellenzéki képviselõtársaink részérõl ilyen érvek - ha ezek érvek - hangzanak el egy költségvetési vitában, akkor egyáltalán foglalkoznunk kell-e azzal, amit mondanak. Mi nagyokat nevettünk Varga Mihály felszólalása közben. Egyáltalán, nem arról van-e szó, hogy talán a kormánypártoknak egymás között kellene alaposan meggondolni azt, hogy milyen is legyen a jövõ évi költségvetés, hiszen itt valóban felelõs mérlegelés van a kormányoldalon arról, hogy mire költsünk és mire ne költsünk... (Gyimóthy Géza: Látszik!), és vegyük tudomásul, hogy amit az ellenzéki oldalról hallunk, az pusztán választási propaganda.
Nyugodtan, tiszta lelkiismerettel tehetnénk ezt... (Gyimóthy Géza: A jó régi Központi Bizottságra gondolsz, ugye?!), és én azt hiszem, hogy azokra a kifogásokra, amelyeket itt hallottunk, egyszerûen nincs morális alapjuk azoknak, akik azt mondták az elmúlt három évben a mindenkori gazdaságpolitikáról és költségvetésrõl, amit mondtak.
Én azonban mégsem ezt teszem, hanem legalább egy kérdésben szeretnék komolyan foglalkozni azzal, amit Varga Mihálytól - és nemcsak tõle, de õ mondta el ezt itt ma - hallottunk. Azzal az állítással, ami különösen a Kisgazdapártnak, meg az MDF-nek az egyik központi állítása '94 óta a gazdaságpolitika vitában. Azzal nevezetesen, amit ma is úgy mondott el - és Mádi Lászlótól is hallottuk tegnap, a gazdasági bizottság ülésérõl szóló jelentésében -, hogy a növekedés: az megy. Az a baj, ha egy kormány azt elfojtja. Ma is elmondta Varga Mihály, hogy a növekedés nem a kormány érdeme, a kormány itt büszkélkedik a növekedéssel. Nem, mondta Varga Mihály, a növekedés nem a kormány érdeme. A növekedés a vállalkozók, a magyar nép érdeme. A kormány legfeljebb árthat neki (Varga Mihály: Így van!), mint ahogy '94 után ezt megtette.
Azt gondolom, tisztelt képviselõtársaim, arra fogok kilyukadni, hogy a növekedés valóban nem a kormány érdeme, ebben egyet fogunk érteni. (Varga Mihály: Világos!)
Tisztelt Képviselõtársaim! Mi is az a gazdasági növekedés?
(11.50)
A gazdasági növekedés azt jelenti, hogy egy országban évrõl évre többet termelnek. Az a közfelfogás, emlékezzenek csak az 1950-ben megjelent hetilapra, aminek az volt a címe, "Több termelés", hogy ez persze egy jó dolog. (Rusznák Miklós: "Termelj többet, jobban élsz"!) Termelj többet, jobban élsz - köszönöm szépen. 1950 óta azért valamit tanultunk, legalábbis vagyunk néhányan, akik tanultunk, és megtanultuk azt, hogy egy kis országban, amelyben a gazdaság export és import nélkül nem tud létezni, megtanultuk azt, hogy a termelés növekedése fenntartható-e, az attól a nagyon egyszerû dologtól függ, hogy a termelés többlete képes-e annyi többletexportot biztosítani, mint amennyi importtöbbletet igényel. Ez az alapvetõ igazság az, amiben a magyar közgazdászok ma többet tudnak, mint 1950-ben.
Nem arról van szó, hogy mi azt mondanánk: torz, egészségtelen növekedés - nem ez a baj. Az a baj, hogy ha egy nyitott gazdaságban - amelynek a megélhetése attól függ, hogy a termékek a külsõ piacon meg tudnak-e állni, hogy többet kapunk-e az exportált termékért, mint amennyibe az az import kerül, ami nélkül nem lehetne azt a terméket elõállítani -, egy ilyen gazdaságban a növekedés akkor tartható fenn, ha nem jár a külsõ egyensúly felborulásával. Ez attól függ, hogy olyan minõségû, olyan szerkezetû terméket gyártunk-e, ami jó áron adható el vagy nem; ez attól függ, hogy olyan terméket gyártunk-e, aminél az importált terméknek a költsége nem magasabb, mint maga a termékért külföldön kapható termék. Sõt, ma már ez nemcsak a külkereskedelemre igaz, hanem a belpiacra is, mert hiszen a belföldi piacon is csak olyan terméket lehet eladni, aminek a belföldön elérhetõ ára is legalább olyan, mint az importcikknek az ára, nem magasabb. Tehát ma már nemcsak az exportra igaz ez az összefüggés, hanem a belsõ piacra is.
Jól emlékszünk mi, idõsebbek, hogy amikor egy 1982-83-as Bokros- csomag, egy megszorító csomag után... (Dr. Bánk Attila: '93!) '82-83- ról beszéltem: mondom, az idõsebbekre gondolok, akik a gazdasági statisztikákat hosszabb távon is nézik. Pártkongresszus következett, nem választási gazdaságpolitika, mert választások akkor még valóban nem voltak, csak pártkongresszus; és azt mondta Kádár János, hogy most már itt az ideje a növekedésnek, nem állhatunk így a kongresszus elé. Akkor valóban elindult a növekedés - ugyanúgy, mint '93-94-ben - '85- 86-ban is, és ennek a következménye lett egy eladósodási hullám Miért is, tisztelt képviselõtársaim? Azért, mert a termelés egy változatlan struktúrában nem elég versenyképesen kezdett el növekedni a '80-as évek közepén, ezért az a termelésnövekedés az átkos szocializmusban nem volt fenntartható, és újabb eladósodási hullámhoz vezetett.
Ugyanez következett be, hiába volt rendszerváltás, 1993-94-ben is. (Mészáros Béla: Így van!) Eleresztette az akkori kormány a választások elõtt a gazdaságot, nem volt tekintettel arra, hogy javult-e már annyit a magyar versenyképesség, hogy ez ne okozzon gondot. És bizony '93-94-ben egy, a jelenleginél kisebb volt a növekedésgyorsulás: mert 2,9 - 3 százalék alatt - volt a legmagasabb növekedési érték, amire a Fidesz mint az MDF eredményére manapság olyan büszke. Tehát egy 2,9 százalékos növekedés is azt eredményezte, hogy két egymást követõ évben 3,5, illetve 4 milliárd dolláros fizetésimérleg-deficit állt elõ, ami akkor nem volt finanszírozható. Tehát nem egyszerûen az összeg érdekes, hanem hogy akkor nem volt finanszírozható: nem volt a magyar gazdaságban olyan nemzetközi bizalom, hogy ehhez a hiteleket fel lehetett volna venni.
Még azt is hadd jegyezzem meg, ha már itt tartunk, 1994-nél: feltette a kérdést Varga Mihály képviselõtársunk, hogy mi lett volna, ha a kormány a Fideszre hallgatott volna, és nem lassította volna le a belföldi felhasználás növekedését '94-95-ben, ami az egész növekedés lelassításával járt volna. Varga Mihály a mai beszédében arra emlékeztetett bennünket, hogy manapság részvényekért állnak sorba az emberek. Ez igaz: ez azt jelzi, hogy az emberek részvényeket akarnak vásárolni, tehát megvan bennük a bizalom a magyar gazdaság jövõje iránt. De ha a Fideszre hallgatott volna ez a kormány, akkor nem részvényekért, hanem kenyérért kellene sorba állni az embereknek, mint Bulgáriában, vagy jobb esetben dollárért, meg iparcikkekért, mint Csehországban, ahol attól féltek az idén tavasszal, amikor ott is elõre nem látott stabilizációra volt szükség, hogy milyen leértékelés következik majd, milyen áremelkedések jönnek: gyors vásárlási hullám következett be (Gyimóthy Géza: Ha, ha! - Varga Mihály: Nem!), és sorba álltak bizony értékes iparcikkekért. Ez történt volna Magyarországon, hogyha a Fideszre hallgatott volna ez a kormány, és nem hajtotta volna végre azt a stabilizációt, amelyre szükség volt.
Mert nézzük meg, kedves Varga Mihály: önök például rendszeresen a cseh és a lengyel példát emlegetik nekünk. Itt van a lengyel példa: mi történt Lengyelországban? '90-91-ben végrehajtottak egy pompás stabilizációt: olyan szépet, mint a mienk, sõt, még szebbet, mert nem 20, hanem 40 százalékkal csökkentek a reálbérek, mint erre már számos alkalommal volt módom emlékeztetni önöket. Mi történt valójában? A '91. évi 7 százalékos csökkenés után a GDP '92-tõl Lengyelországban emelkedik: '92-ben 2,6, '93-ban 3,8, '94-ben 5,2, '95-ben már 7 és '96- ban 6 százalékkal - Lengyelországban. Igen ám, csakhogy közben ebben a Lengyelországban évrõl évre nõ a külkereskedelmi deficit: 3 milliárd, 4,5 milliárd, 4,5 milliárd, 6 milliárd, 8 milliárd dolláros deficit keletkezett már 1996-ban. Tehát ez egy nagyon kemény stabilizáció volt: javította a versenyképességet, megalapozta a növekedést - de ez a növekedés Lengyelországban még nagyon súlyos egyensúlyromlással járt!
A másik, még súlyosabb példa a cseh példa. A GDP visszaesése után Csehországban '94 volt az elsõ év, amikor növekedett a belföldi termék: '94-ben 2,6, '95-ben 4,8, '96-ban 4,5 százalékkal, és '97-re is ugyanezt várják. Ugyanakkor a külkereskedelemben egy, a Lengyelországéhoz hasonló, sõt még súlyosabb romlás következett be: '93-ig Csehországban az export gyorsabban nõtt, mint az import de '94- ben az export már 7, az import 13 százalékkal nõtt '95-ben az export 10, az import 28 százalékkal; '96-ban az export 3, az import 13 százalékkal nõtt, ugyanígy '97-ben.
Mi történt tehát mindkét országban, tisztelt képviselõtársaim? Az történt - hasonlóan ahhoz, amit Magyarországon tapasztaltunk korábban -, hogy a növekedés beindulása mellett nem volt elég jó a versenyképesség javulása, a növekedés beindulása azonnal a külsõ egyensúly súlyos romlásával járt.
Az a kérdés, van-e esély arra, hogy az a magyarországi növekedés, ami az elmúlt év III. negyedévétõl fogva elindult, ez a növekedés nem jár-e hasonló bajokkal Magyarországon. Amikor megjelentek az elsõ jelek a növekedés élénkülésérõl, azonnal azt mondta a Fidesz, hogy: "Haha! Ugyanoda jutottunk, ahonnan elindultunk, megint nõ majd a deficit és így tovább." Azóta ezt már lassabban mondja, mert hiszen az idei év eddig eltelt adatai azt mutatják - nálam itt most a január- július van utoljára -, hogy bizony az export növekedése továbbra is gyorsabb valamivel, mint az importé. (Varga Mihály: Jobban nézd meg!) Január-júliusban 22 százalékos import van a 21 százalékos exporttal szemben; és azt olvasom itt, hogy a fizetési mérleg hiánya '96-hoz képest nem nõtt '97-ben, hanem csökkent. Ilyen a magyar gazdaság történetben a II. világháború óta még nem volt.
A Fidesz kongresszusa, ha a Fidesz kormányra kerül, két dolgot ígért, hogy megvalósítja: az egyik, hogy 4 százalékos növekedést tud biztosítani. Minden jel szerint idén már 3 százalék fölötti növekedés lesz (Varga Mihály: Ne hazudj, Tamás! Miért hazudsz?), jövõre, reméljük, ezt a 4 százalékot elérjük. A másik: amit Orbán Viktor mondott, amikor megkérdezték tõle a televízióban, hogy miben különbözik a Fidesz gazdaságpolitikája a kormányétól. Erre azt mondta, hogy ki fogja vezetni az országot a növekedés és egyensúly dilemmájából: úgy fogunk növekedni, hogy ez nem rontja az egyensúlyt.
Megoldottuk! Nem kellett ehhez a Fidesznek kormányra kerülni: a szocialista- szabaddemokrata koalíció, egyelõre, úgy tûnik, tisztelt képviselõtársaim, elérte ezt.
Azonban nem elég, hogy ezt 7 hónap adatai alapján leszögezzük - ebben nyilvánvalóan egyetértünk -, hanem fel kell tennünk azt a kérdést, hogy vajon ez nem valami átmeneti dolog-e.
(12.00)
Hogy milyen okai lehetnek annak, van-e esély arra, hogy ez nemcsak hét hónapig van így - egyébként nem hét hónap, hanem az elõzõ év utolsó harmadában is ez a folyamat volt már tapasztalható -, van-e esélyünk arra, hogy ez tartós tendencia legyen. Mi persze azt mondjuk, hogy igen, önök azt mondják, hogy nem.
Gondoljuk csak végig: mi az, amiben a mai magyar folyamat eltér attól, ami Magyarországon akár a '80-as évek közepén, akár a '90-es évek elsõ felében volt tapasztalható és amiben valószínûleg eltér attól is, amit például Csehországban tapasztaltunk, ahol ez a folyamat, amit jellemeztem, egy súlyos, mini Bokros-csomagba torkollott ez év tavaszán? Van egy kis különbség, amire azért nem árt felhívni a figyelmet: a cseh és a lengyel gazdaságpolitika a fix árfolyam elvére épített az egész '90-es évtizedben. A fix árfolyam pedig azt jelenti, hogy ha a belsõ infláció gyorsabb, mint a külsõ - és ez mind a két országban így van -, akkor a versenyképesség óhatatlanul folyamatosan romlik.
Ha emlékeznek még arra, hogy mit szokott itt minden alkalommal elmondani Torgyán József, akkor minden alkalommal elutasítja a csúszóleértékelést. Õ a nemzet elleni bûnnek tekinti azt, hogy van egy csúszóleértékelés. Ma például, legnagyobb meglepetésemre Varga Mihály is szemrehányást tett azért a kormánynak, hogy egy dollár ma sokkal több forintba kerül, mint korábban. Ez a szám benne volt a beszédében. (Varga Mihály: Az inflációról beszéltem.) Gondolom, nem ugyanarra gondolt, mint Torgyán József. Én azt gondolom, hogy ebben a helyzetben a csúszóleértékelés - szemben a cseh és lengyel árfolyam-politikával - egy eszköz, ami rugalmas lehetõséget nyújt a kormánynak arra, hogy ne következzék be ugyanaz, mint Csehországban és Lengyelországban. De ez csak egy kis részlet. Nem ez a lényeg. A lényeg az, ami reményeink szerint megkülönbözteti - ha már a reményrõl ma annyi szó esett - a '90-es évek második felének magyar gazdasági fejlõdését akár a korábbi magyar, akár az utóbbi évek cseh és lengyel fejlõdésétõl az, hogy a versenyképesség javításának, a szerkezetátalakításnak a feltételeit a magyar kormány - hozzáteszem: nemcsak a jelenlegi, hanem sok tekintetben már az elõzõ is - sokkal inkább megteremtette, mint akár a korábbi magyar kormányok, akár a cseh és lengyel kormány.
Mik itt a lényeges folyamatok? Elõször is a privatizáció módja, az, hogy van - és ezt nemcsak mi csináljuk, az elõzõ kormány is így csinálta, csak hogy félreértés ne legyen -, valódi tulajdonosok pénzért veszik meg a magyar vállalatokat, felelõs tulajdonos kezébe kerül a magyar vállalat. Mint tudjuk, ennek nyoma sem volt Magyarországon a rendszerváltás elõtt, és nem ez jellemzi, egyáltalán nem ez a cseh privatizációt, nagyon vegyesen a lengyel privatizációt. Másodszor: a külföldi tõke szerepe, ami a magyar fejlõdést jellemzi, és általában az egész magyar gazdasági és pénzügyi rendszernek egy sokkal gyorsabb, érzékelhetõen gyorsabb átalakulása, mint a cseh és a lengyel esetben.
A mai vitában is mind Kádár Bélánál, mind Varga Mihálynál - nem azt mondom, hogy kifejezetten elítélõleg, de - mindenesetre nagyon nagy aggodalommal hangzott el az, hogy milyen szerepe van a magyar gazdaságban annak a néhány nagy multinacionális cégnek, meg általában a külföldi cégeknek; hogy õk testesítik meg a növekedést, hogy ott van az export 70 százaléka, stb. Azt gondolom, hogy ha van arra esély, hogy a magyar növekedés versenyképes növekedés, fenntartható növekedés, akkor ez éppen azért van így, mert a nemzetközi társaságoknak, a multinacionális cégeknek olyan nagy a szerepük a magyar gazdaságban, ami messze nem összehasonlítható a lengyel vagy a cseh esettel, nem is beszélve a korábbi magyarról.
Visszatérnék a kérdésre: a kormánynak vagy a gazdaság természetes tendenciáinak köszönhetõ a növekedés? Persze hogy nem a kormánynak köszönhetõ az, hogy van növekedés. A kormánynak csak az köszönhetõ, hogy a növekedés fenntartható, hogy a növekedés versenyképes és egyre versenyképesebb termékek termelésének növekedése. Ez az, ami a kormánynak köszönhetõ, annak a gazdaságpolitikának, aminek bizonyos elemei bizonyos tekintetben megjelentek már az Antall-Boross-kormány idején is, más elemei azonban nem, és amely irány a gazdaságpolitikában határozottan és egyértelmûen nem eléggé, de azért sokkal egyértelmûbben jellemzi a jelenlegi kormány gazdaságpolitikáját.
Az tehát, hogy a beinduló növekedést reményeink szerint jó eséllyel nem fogja követni olyan visszafogás, mint amilyen a magyar gazdaság elmúlt fél évszázados történetét mindig jellemezte, ez annak köszönhetõ, hogy itt már piacképes, versenyképes, valódi magántulajdonosok, jórészt nemzetközi cégek által uralt termelés és gazdálkodás folyik.
Ennyit szerettem volna elmondani azokról az érvekrõl, amelyeket ellenzéki képviselõtársainktól hallottunk. Azt gondolom, hogy azok az észrevételek, azok az ellenvetések, amelyeket ellenzéki képviselõtársaink ezzel a költségvetéssel kapcsolatban elmondtak, nem megalapozottak. Szeretnék azonban nem megállni ezen a ponton.
Rostand Cyranója azt mondja, hogy "magamat kicsúfolom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tûröm el." Ezt most megfordítom. Azt, hogy más tegye, azt nem fogadom el, mert azokat a érveket nem tartom megalapozottnak. De magunknak, akik felelõsek vagyunk ezért a költségvetésért, amit meg fogunk szavazni, magunknak nagyon el kell gondolkoznunk azon, hogy jó költségvetést csináltunk-e, és jó költségvetést fogunk-e elfogadni.
Azt mondom, hogy itt egy kérdésrõl folyik a vita közgazdászok meg kormánypárti képviselõk körében. Jól tudjuk azt - és errõl persze beszéltek ellenzéki képviselõtársaink is -, hogy míg az elmúlt három évben a költségvetés kiadásai reálértékben csökkentek, addig ez a költségvetés a költségvetési kiadások növekedését irányozza elõ. Ellenzéki képviselõtársaink ezt egyrészt felróják nekünk, mert választási költségvetés, másrészt minden részterületet illetõen azért tesznek nekünk szemrehányást, hogy nem nõnek még gyorsabban. Szerintem ez morálisan tarthatatlan. De nekünk, akik végigcsináltuk az elmúlt négy évet, három és fél évet, el kell gondolkoznunk egymás közt meg az egész társadalom szeme elõtt azon, hogy vajon a háromévi kiadáscsökkentés után itt van-e az ideje, eljött-e az ideje annak, hogy most már azt mondhassuk, hogy nõhetnek a költségvetés kiadásai.
Erre kormányoldalról meg a közgazdászok egy részének az oldaláról az a válasz adódik, hogy igen, lehet. Igen, itt van az ideje. És itt két dolgot mondanak. Az egyik az, hogy azok a tételek, ahol a kiadásokat növelni, méghozzá reálértéken növelni akarjuk, ezek szükségesek, indokoltak, a társadalomban nagyon komoly feszültségek halmozódtak fel, amelyek enyhítésére eljött az idõ. Nem elsõsorban azért, mert választások vannak - hiszen gondoljunk csak arra: 1984-ben nem voltak választások, és mégis ugyanezt csinálta az akkori párt és kormány -, hanem azért, mert halmozódtak a feszültségek a társadalomban, az, amit Kádár Béla úgy szeret nevezni, hogy társadalmi deficit, nemzeti deficit - van ilyen, persze -, tehát halmozódtak a feszültségek, a pénzügyi szorítás pedig enyhült. Azt mondják tehát - és ebben nagyon sok igazság van -, hogy az agrárszférában, az oktatásban, az egészségügyben, a nyugdíjasok helyzetében, a sokgyerekesek helyzetében az elmúlt nem is három, hanem hét vagy tíz év alatt fokozódó feszültségeket most már valamelyest enyhítenünk kell, ha már lehet.
A másik, amire hivatkozik a kormány, úgy szól, hogy ez még mindig nem jár a költségvetési hiány GDP-hez viszonyított nagyságának növelésével, továbbra is 4,9 a hiány az elsõdleges egyenleg még mindig pozitív - csak az elsõdleges, tehát az adósságfizetések nélküli, a folyó kiadások és bevételek közötti különbség -, csak nem olyan nagy az elsõdleges többlet, mint amilyen tavaly meg tavalyelõtt volt, nincs ezzel semmi baj. Ugyanakkor azt, amit Kádár Béla úgy szeret nevezni, hogy szociális deficit, valamelyest - nem nagyon, egy kicsit - enyhítsük!
Azt gondolom, tisztelt képviselõtársaim, hogy ez egy nagyon meggyõzõ álláspont. De ugyanakkor szemben áll vele egy másik álláspont, az, hogy lelassul ezzel - nem is azt mondom, hogy a pénzügyi feszültségek csökkentésének folyamata, hanem - az a folyamat, ahogy a jövõnek teremtünk jobb feltételeket.
(12.10)
Azzal, hogy idén nem csökken tovább a deficit GDP-hez viszonyított hátránya, ezzel - ahogy Kádár Béla fogalmazta - nem haladunk tovább Maastricht felé; ezt eddig ugyan ellenzéki oldalról nem szokták felvetni, de õ most már felvetette. Nem ez a baj, hogy Maastricht felé nem haladunk, hanem hogy a saját jövõnk megalapozásában lassabban megyünk, mint ahogy az elmúlt három évben mentünk.
Ez az, amit nagyon alaposan kell a kormányoldalnak mérlegelnie ebben a költségvetési vitában, ez az, amiért én a magam részérõl mindig támogatni fogom a Pénzügyminisztériumot, amikor a többletigényekre nemet fog mondani, és arra hívom fel kormánypárti képviselõtársaim figyelmét, hogy ne csak abban gondolkozzanak, hogy az általuk szeretett részterületnek többletpénzre lenne szüksége, mert ez mindenre igaz, hanem abban is gondolkozzanak, hogy mi minden bizonnyal a következõ ciklusban is felelõsek leszünk az ország kormányzásáért, Bs annak az idõszaknak a feltételeit kell most az idei költségvetésnél javítanunk. (Taps a kormánypártok soraiban. - Zaj, közbeszólások az ellenzéki pártok soraiban.)
Ebben a felfogásban kell nekünk arra törekednünk, hogy a költségvetés hiánya semmiképpen ne nõjön, sõt, ha egy mód van rá, még csökkenjen is, és teremtsük meg, hiszen mi a következõ kormányra is gondolunk, nemcsak a jelenlegi kormányra. Ez az, amire nem mindenki képes a mai magyar politikában.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)