KERTÉSZ ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! A számvevõszéki bizottság múlt heti ülésén egy meglepõ esemény történt. Az a megtiszteltetés ért minket, hogy rövid, kétszer fél óra idõtartamra a számvevõszéki bizottság egyébként hétórás ülését meglátogatta Varga Mihály képviselõtársunk. Persze ebbõl a kétszer fél órából nem telt költségvetés, az 1998. évi költségvetés tárgyalásában való részvételre, holott azt hiszem, valamennyien tudjuk, és az ország közvéleménye is tudja, hogy a szakmai vitának, az igazán hasznos érvelésnek szintere nem a plenáris ülés, hanem az a bizottság, ahol a közvéleménytõl talán óva, a közvélemény nélkül, szakmai érvekkel lehet egymást gyõzködni, még akkor is kísérletet tenni erre, ha egyébként indíttatásunk, politikai hovatartozásunk miatt ennek kicsi az esélye.
Mint említettem, Varga Mihály képviselõtárs nem várta meg a '98-as költségvetési törvény alkalmassági vitájának a kezdetét, s bokros teendõi elszólították. Feltehetõleg az egyik bokros teendõje volt az a cikk, amibõl én is készültem, nemcsak Bauer képviselõtársam, tudniillik egyszerûen szakmailag értelmezhetetlen, és szakmailag Varga Mihály szintjéhez képest is méltatlan az a fajta beállítottság, az a fajta vegyes érvelés pluszban, mínuszban, ami részben egymást kioltva, részben pedig a közvéleményt félreorientálva szerepel ebben a cikkben.
Én magam nem mennék olyan mélységig bele, mint Bauer Tamás képviselõtársam tette, csak azt a konkrét és adatszerû hibát és szándékos félrevezetést szeretném ismertetni önökkel, amire többek között az érvelését építette Varga Mihály képviselõtársam. Szó szerint idézem, mert a klasszikusokat csak szó szerint érdemes idézni: "A miniszterelnök mindeközben bejelentette a nyugdíjak 19 százalékos jövõ évi emelését" - remélem, hogy ezt nem nehezményezi Varga Mihály képviselõtársam, vagy ne adj' Isten, ha módosító javaslatot akar tenni, akkor tegye meg - "és a 65 éven felüliek ingyenes utazási lehetõségét. Csak ez utóbbi ígéret beváltása újabb 60 milliárd forintba kerül."
Aki ismeri a költségvetési tételeknél ennek a nagyságrendjét, az azonnal fölcsapja a fejét, mint a harci paripa a kürtszó hallatán, hogy azért 60 milliárd forint nem semmi még a Magyar Köztársaság költségvetési tételében sem. Ehhez képest a teljes fogyasztói árkiegészítés kiadási elõirányzata 61 milliárd forint, aminek csak egy tétele az utazási kedvezményeknek az összege, amelyeknek túlnyomó többsége természetesen a diákok, nyugdíjasok havi rendszeres utazási költségeit teszi ki. Egy ilyen számot kimondani egy gazdaságpolitikával foglalkozó személyiség részérõl, azt hiszem, több, mint hiba. Ez nem tévedés, ez szándékos értelmezési probléma. Nem foglalkozom a cikk egyéb részeivel, jóllehet elég rendesen kipirosoztam.
Varga Mihály képviselõtársam most is az 1994. évi 2,9 százalékos GDP-növekedésre hivatkozott, és ezt hasonlította össze a mostani 3, a jövõ évi, reméljük, 3,5-4 százalékos GDP-növekedéssel, közös nevezõre hozta, nagyságrendi közelséget állapított meg, és úgy gondolta, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy mindkét növekedés ugyanolyan tartalmú.
(12.50)
Holott ma már az is teljesen világos, hogy 1993-94-ben a belföldi kereslet adórendszeri és béremelési eszközökkel elért mesterséges élénkítésével egy olyan gazdasági növekedést generált az akkori kormány, amely az országnak 1993-ban 3,3 milliárd dollár, 1994-ben 3,9 milliárd dollár deficitet, fizetésimérleg-hiányt eredményezett.
Sõt, tovább is mennék, teljesen egyetértek Kádár Béla képviselõtársammal: érdemi gazdaságpolitikai döntések egy-másfél év alatt fejtik ki hatásukat. Ezt minden vonatkozásban értelmezni kell, és el kell ismerni. Néhai Antall József hihette csak azt, hogy az 1990- es fizetésimérleg-pozitívum a fél éve hatalomra jutott MDF-kormánynak bármiféle érdemeként elismerhetõ lenne... (Közbeszólás: 1991-ben!) Nem, '90-et mondtam, jól mondtam.
Ezt a gondolatmenetet továbbvíve azt is el kell mondanom azonban, hogy ez a kormány olyan gazdasági állapotban, olyan fizetésimérleg- pozícióban vette át a kormányzást, amely 1995. június 30-ával 22 milliárd dolláros nettó hitelállománnyal zárt, azaz igazából ettõl az idõponttól, ettõl a 22 milliárd dollártól kell számítani azt a javulást, ami ebben a kormányzatban fizetési mérlegben, nettó adósságban bekövetkezett. Ez a 22 milliárd dollár akkor több mint két évi teljes áruexport-bevételnek felelt meg. Ma 10 milliárd dolláros nagyságrendû nettó adósság várható az év végén. Ebbõl nyilvánvalóan az állami adósság ettõl még kevesebb - hiszen a vállalkozói szektor külföldi hitelfelvételei jelentõsen megnõttek -, ebbõl következõen az évi áruexport negyede, legfeljebb 40 százaléka nagyságrendet tehet ki év végével a nettó adósságállomány. Ha valami, akkor ez hatalmas teljesítmény, és markánsan jellemzi az elmúlt három év gazdaságpolitikai váltását.
Varga Mihály képviselõtársam némileg sommásan azt mondta, hogy a Bokros-csomagnak nevezett intézkedéssorozat csak rövid távú hatásokat gyakorolt a magyar gazdaságra. Természetesen önmagában a vámpótlék kétéves kifutású intézkedéssorozat volt. Szabadjon azonban emlékeztetni arra, hogy fokozatosan leépült a vámpótlék, ma már a második félévben nincsen szó vámpótlékról, és mégis ez az egyszerûnek tekintett hatás érdekes módon szinte változatlan dinamikával még ma is fennáll. Akkor, amikor elkezdtük csökkenteni a vámpótlékot, az import nem ugrott meg, az export dinamikus növekedése nem csökkent. Ebbõl azt a talán nem könnyelmû kijelentést állapítom meg, hogy ezt a kétévnyi idõt, amit a vámpótlékkal nyertünk, kétségkívül sikerült arra fordítani, hogy a versenyképesség erõsödése az exportteljesítmények növelésével elérje azt a nagyságrendet, amikor már a vámpótlék kiesése igazából nem jelentett olyan jelentõs problémát, mint egyébként 1995- ben; ha azt ne adj' Isten valamilyen formában fél év múlva visszavontuk volna, jelentett volna. Úgy gondolom, a gazdaság talpra állt, a versenyképesség erõsödött, és ennek bizony nagyon kemény vonzata volt, többek között az a Bokros-csomagnak nevezett intézkedéssorozat, aminek csak egy 20 százalékos részérõl szeret az ellenzék beszélni, a 80 százalékos részt pedig nagyon szívesen elkerüli.
Szó volt többször arról, hogy választási költségvetés vagy nem választási költségvetés. Nem lehet, azt hiszem, eleget beszélni errõl. Gaál Gyula képviselõtársam egy számhalmazban, egy gondolatkörben már rávilágított arra, hogy ha a Magyar Köztársaság költségvetése az 1994. évi költekezési hajlammal fordulna ma is az Országgyûléshez, akkor mintegy 430 milliárd forintnak megfelelõ összeget kellene még többletkiadási elõirányzatként szerepeltetnünk. Én mondanék egy másik, egy még rondább számot: ha a Magyar Köztársaság kormánya ma úgy gondolná, hogy azzal az adóztatási hajlammal, ami 1994-ben még megvolt az országban, tehát azzal a mintegy 62 százalékos jövedelemcentralizációs mértékkel akarna bevételeket szerezni ahhoz, hogy kiadásait növelhesse, ezzel 250 milliárd forintnak megfelelõ nagyságrendet kellene most bevételi oldalként és kiadási oldalként egyaránt szerepeltetnie. Úgy gondolom, a választási költségvetésrõl ennyit talán nem túlzás megemlíteni.
Abban persze egyetértek én is - és jó volt hallani Bogár László képviselõtársam higgadt, szakmailag alátámasztott érvelését -, hogy ez a mai gazdasági növekedés nem általában Magyarország gazdasági növekedése, a területi differenciák nem csökkentek, esetenként nõttek is. Azonban mint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei képviselõ, tudom mondani, hogy azt is jól esett hallani, hogy amikor a szélsõséges értékeket említette képviselõtársam, akkor a rosszak között már Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét említette - ami általában elõ szokott fordulni, hiszen gazdasági mutatókban valóban ennek a térségnek a legnagyobb a lemaradása -, hanem más megyét; hadd ne csináljak neki reklámot.
A KSH megyei igazgatósága elkészítette a '97. elsõ fél éves beszámolóját. Abban egyértelmû az, hogy a gazdaság növekedése az országos átlagnál nagyobb a megyében. Az is egyértelmû, hogy 1996-ban a vállalkozók 50 százalékkal több jövedelemadót fizettek be - és nyilvánvalóan nem önszántukból - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Ebbõl az a szintén nem túl könnyelmû kijelentés és megállapítás, azt hiszem, levonható, hogy a megye gazdasági élénkülése jó úton halad; elsõként ebben a megyében alakult meg az a decentralizált forrásokat kezelõ területfejlesztési tanács, amely ma már több forrásból táplálkozva a megyei problémák kezelésében nagy segítséget nyújthat, jóllehet forrásai ma még nem elégségesek - azt hiszem, ebben egyetértünk. Most már ebben a megyében is megjelent a külföldi mûködõtõke, ami a gazdaság egészére nézve nagyon jelentõs hatású.
Sommás véleményeket szoktak mondani ezzel kapcsolatban, hogy Kelet- Magyarországra nem jön a mûködõtõke. Az 1996. december 31-i állapot szerint az ország területét öt régióra osztva a kelet-magyarországi régió a harmadik helyet foglalja el az arányosan vett külföldi mûködõtõke-behozatal vonatkozásában. Kelet-Magyarországon több a külföldi mûködõtõke, mint a dél-alföldi területen és mint a dél- dunántúli területen. Azt hiszem, ez is hozzátartozik a kép színességéhez. Nyilván nem lehetünk elégedettek, szükség van az M3- asra, szükség van az infrastrukturális feltételek további javítására, de azt hiszem, így teljes a kép, ha ezt is elmondjuk.
Tisztelt Képviselõtársaim! Az ország költségvetésébõl a lakosok számára legközelebb érezhetõ tételek a települési önkormányzatok forrásai. Errõl és a települési önkormányzatok helyzetérõl szeretnék kicsit bõvebben beszélni.
Az 1996-os zárszámadásban módunk volt tanulmányozni a helyi önkormányzatok 1996. évi mérlegét is. Ebbõl egyértelmûen megállapíthatók a következõ tételek:
A települési önkormányzatok hosszú és rövid lejáratú kötelezettségei, tehát a szállítóállománnyal, anyagbeszerzéssel kapcsolatos hitelfelvételekkel, kötvényekkel, bankhitelekkel kapcsolatos tartozásai 1996. év végén összesen 77,4 milliárd forintot tettek ki. Ez a teljes forrás - tehát az összes eszközérték és forrásérték - 5,1 százaléka.
Ezzel szemben a pénzeszközök értéke év végi állapot szerint 124,8 milliárd forint, ami nem közgazdászok számára is szintén egyértelmûvé teszi azt, hogy ha az egyik oldalon az önkormányzatok 77 milliárd forinttal tartoznak, a másik oldalon kasszájukban, pénztárukban, bankszámlájukon azonnal hozzájutható eszközökben 124 milliárd forint áll rendelkezésükre, akkor úgy gondolom, nem könnyelmû az a kijelentés, hogy globálisan az önkormányzati finanszírozással, az önkormányzatok adottságaival, az eladósodottságával nincsen probléma.
(13.00)
Ezt azért is szeretném elmondani, mert ezt a kormányzatot az a vád is érte, hogy növelte az önkormányzatok terheit, az önkormányzati beruházásokat, az önkormányzati infrastrukturális beruházásokat visszafogta. Ez igaz abban az értelemben, hogy az önkormányzatok 1994 és '95 után ötször meggondolták azt, hogy hitelhez nyúlnak-e, szemben azzal, amikor az 1992-93-as idõszakban gyorsan, könnyen döntöttek a hitelek felvétele mellett, ezzel növelve akkori beruházási lehetõségeiket, de azt a hitelt valamikor vissza kellett fizetni, és ez a visszafizetés a mi idõszakunkban történt meg, ami, úgy gondolom, szintén felfogható egyfajta idõbeli átcsoportosításként is.
Az, hogy önmagában a rendelkezésre álló pénz és a kötelezettségek állománya összességében - országos szinten is - a pénzeszközök javára dönti el az egyenleget, a mi megyénkben is megállapítható. Az önkormányzatok rendelkezésére álló pénzeszközök az OTP adatai szerint is meghaladják az önkormányzati hitelek összegét. Ez természetesen településenként erõsen differenciált, de azt is hozzá szeretném tenni, hogy érdekes módon a hitelfelvétel jellemzõen a nagyvárosokban történik, a pénztartalékolás pedig az egyébként rászoruló kistelepülésekre jellemzõ - nem azért, mert õk olyan jól el vannak látva pénzzel vagy forrásokkal, hanem egyszerûen azért, mert tudják: senki nem tud rajtuk segíteni, ha õk maguk nem bánnak takarékosan, alapos megfontolás alapján a forrásaikkal.
Tisztelt Képviselõtársaim! Én mégis úgy gondolom, nem lenne teljes a kép, ha én ezzel azt akarnám állítani, hogy az önkormányzati finanszírozásban minden rendben van. Én is úgy gondolom, hogy alapvetõen nincsen rendben az önkormányzati finanszírozás, én is úgy gondolom, hogy az önkormányzati finanszírozás gyökeres átalakítására ebben a ciklusban már valóban nem kerül sor. Szükségét látnám ennek, és szükségét látom annak is, hogy az államháztartási reform - ha máskor nem, a következõ ciklusban - kiterjedjen erre a szférára is, és alaposan átnézzük a feladatokat és az azok finanszírozására rendelkezésre álló kereteket, ami, úgy gondolom, múlhatatlanul szükséges.
Valamennyi képviselõtársam elõtt ismert, hogy az önkormányzatok feladatokat látnak el, és ezeket a feladatokat valamilyen formában finanszírozni kell. A feladatfinanszírozás gyakorlata változó arányban, de soha nem teszi lehetõvé a feladatok önálló ellátását, az ehhez szükséges forrásokat csak részben biztosítja - feladatarányosan - az állami költségvetés, épít a helyi források képzõdésére, meglétére is. A kérdés ezek után az a számomra, hogy vajon minden önkormányzatnál jogos-e az a feltételezés, miszerint - mondok egy számot - a feladatokat 70 százalékosan finanszírozza a költségvetés, és 30 százalékot az önkormányzat képes és hajlandó ráfordítani e rész kiegészítésére. Én úgy gondolom, nagyon leegyszerûsítõ lenne az, ha az elõzõ gondolatmenet után azt mondanám: miután globálisan nincs probléma az önkormányzatokkal, ezért adott településekre is érvényes az, hogy a szükséges 30 százaléknyi saját erõt minden körülmények között, minden területen lévõ önkormányzat biztosítani tudja. Ezzel szeretnék foglalkozni.
Én úgy gondolom: önmagában az, hogy feltételezzük, ki tudja vagy nem tudja kiegészíteni a rendelkezésre álló központi forrásokat, nagyon sok tényezõtõl függ. Ezek közül a legfontosabbakat emelném én magam ki. Mindenféleképpen függ attól a társadalmi, gazdasági, infrastrukturális állapottól, amilyen állapotban 1990-ben az önkormányzatok megalakulása érte a településeket. Nagyon nagy könnyelmûség lenne azt mondani, hogy 1990-ben a települések általában jól vagy rosszul voltak ellátva, a települések foglalkoztatási helyzete általában jó vagy rossz volt.
(Az elnöki széket dr. Áder János, az Országgyûlés alelnöke foglalja
el.)
Én úgy gondolom, 1990-ben nagyon eltérõ helyzetben érte az településeket az önkormányzati önállóság, voltak munkahellyel nagyon jól ellátott települések, voltak nagyon jó infrastrukturális helyzetben lévõ települések, és voltak olyan települések, ahol bizony sem a lakosság szociális összetétele, sem az induló anyagi pozíciói nem voltak kedvezõek. Márpedig a dolgok normatív kezelése feltételezi azt is, hogy a kiindulópontban is egyformán álltak az önkormányzatok. Ha pedig ez nem igaz - és már az induláskor sem volt igaz -, akkor erre figyelmet kell fordítani, ezzel foglalkozni kell, most is és a finanszírozás egyes forrásainak eldöntésekor, az adójogszabályok elõkészítése során is.
Nagyon nem igaz az, hogy egyforma az önkormányzatok pozíciója a vagyoni állapotokat tekintve. 1990-tõl jelentõs nagyságrendet tett ki az önkormányzatok privatizációs bevétele. 1990-tõl a '89. évi XIII. törvény, a '92. évi LIII. és LIV. törvény elõírásai szerint az önkormányzatok komoly nagyságrendû pénzeket kaptak. A teljes összeg - mint Csiha Judit tárca nélküli miniszter Balsay István képviselõtársamnak adott válaszának táblázatai tanulsága szerint - 127,4 milliárd forint volt. Ez a teljes összeg azt is jelenti ugyanakkor, hogy egy fõre átlag 12 ezer forint privatizációs bevétel jut ebben az országban. Azt, hogy ennek milyen területi koncentrációja van, néhány példával hadd világítsam meg.
Általában azt szokták mondani, hogy Budapestre koncentrálódik a privatizációs bevétel. El szeretném ismerni - én magam nem vagyok Budapest-párti -, hogy ez nem így van. A budapesti önkormányzatoknak, tehát a kerületi önkormányzatoknak átadott privatizációs bevétel 14 500 forint egy fõre. Óriási különbség van azonban Budapesten belül kerületenként is. Az I. kerületben 77 400 forint egy fõre esõ privatizációs bevétel van, míg a IV. kerületi 3 500 forintos egy fõre esõ összeg vagy a XX. kerületi 2 700 forintos egy fõre esõ összeg nem több, mint bármelyik más - akár Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei - városi önkormányzat privatizációs bevételi összege. Tehát itt is óvatosan kell kezelni a számokat, úgy gondolom. Az igazán szemléltethetõ nagyságrend azonban nem a fõváros kerületeire nézve tevõdik össze. Valamennyien tudjuk: az, hogy 1990-ig hol történtek állami beruházások, hol történtek munkahelyteremtések, hova települt le, mondjuk, az atomerõmû, vagy hogy hol helyezték üzembe a tiszai finomítót vagy hogy hova telepítették a BVK-t, nagyon sok tényezõtõl függött, elsõsorban politikai okokra vezethetõ vissza. Semmiféleképpen sem lehet tehát a települések érdemeként elismerni azt, hogy az 1990- ig lezajlott iparosítás milyen adatokkal, milyen pozitívumokkal járt a település életében, mint ahogy azt sem lehet a települések hátrányaként elfogadni, hogy történetesen abba a kis faluba, abba a kisvárosba történt vagy nem történt komoly ipartelepítés.
Természetesen nem szeretném a most felsorolandó önkormányzatok rovására elmondani a gondolatmenetemet, én tehát nem ítélem el azt az önkormányzati kört, amely a privatizációs bevételekbõl részesedett, de azt hiszem, a nagyságrendek érzékeléséhez ez szükségeltetik. Azzal, hogy Tiszaújvárosban az egy fõre esõ privatizációs bevétel 311 ezer forint, és ennek vagyonhasznosítási arányos része közel fele az éves normális finanszírozáshoz szükséges összegnek, azt hiszem, nem mondok újat. Érdekes módon a lista második helyen Hévíz áll a maga 4 400 fõ állandó lakosával és az egy lakosra számított 203 500 forintos privatizációs bevétellel. A következõ hely Siófoké a maga 104 ezer forintos nagyságrendjével, amely az országos átlagnak közel a nyolcszorosa, a budapestinek közel a hatszorosa - bocsánat, rosszul mondtam, Százhalombatta van 178 ezer forinttal a második körben az élmezõnyben.
(13.10)
Száz szónak is egy a vége: természetesen nem azt akartam ezzel mondani, hogy ezek az önkormányzatok hibáztak akkor, hogy jólesõen könyvelték el a privatizációs bevételeket. Csak arra szerettem volna rámutatni, hogy bizony nem voltak egyforma helyzetben az önkormányzatok akkor, amikor saját forrásaikat, saját erõlehetõségeiket felmérték, hiszen ezekkel a bevételekkel, ezekkel a kapott juttatásokkal - akár befektették, akár felélték, akár beruházták - az önkormányzatoknak külön-külön kellett saját adósságaik szerint számolni.
Mit szoktak még figyelembe venni akkor, amikor a települések eltérõ helyzetét értékelik? Általában - és én magam is ilyen meggondolással fogtam a problémához - minden bizonnyal a személyi jövedelemadó mint önkormányzati finanszírozási forrás ilyen erõs differenciáló tényezõ. A tények azonban meggyõztek engem arról, hogy ahogy ez a kormányzat kezeli a személyi jövedelemadóból az önkormányzatoknak juttatott részt, az önmagában nem növeli a differenciát. Az természetes, hogy a 22 százalékos helyben hagyandó rész erõs differenciákat tartalmaz. Azonban ez a kormányzat egyre növekvõ arányban - idén a következõ évre már 33 milliárdot meghaladó összegben és 18 százalékos mértékben - átcsoportosítja, kiegészíti az szja-ági önkormányzati forrásokat, az helyreállította a hangsúlyt, helyreállította az arányokat.
Mind a megyéknél, mind a városoknál kimutatható az, hogy a kiegészítés jó helyre került, a kiegészítés nagyjából egészében szja- ágon képes volt ellensúlyozni a települések között adódó különbségeket. Különös tekintettel arra, hogy az aprófalvas településeken és aprófalvas körzetekben, ahol az anyagi pozíció egyébként rosszabb, ott ez a kétmillió forint/önkormányzatos juttatás ebbõl a forrásból jelentõs mértékben kisegítette az önkormányzatokat. Ezt azért szeretném kiemelni, mert az eddigi költségvetési viták során már felmerült annak lehetõsége, hogy ezt a kétmillió forint/önkormányzatos részt talán ki kellene venni a rendszerbõl. Azt hiszem, önmagában az, hogy ez a kétmillió forint nagyon sok alapfeladat ellátását finanszírozza, és az szja-ágon ezzel vált arányossá a helyzet, indokolja azt, hogy bizony ezt a kétmillió forintot a következõ idõszakban sem szabad figyelmen kívül hagyni.
Ehhez hasonló differenciáló tényezõ volt még, és differenciáló tényezõ ma is a helyi adók rendszere. Különös tekintettel arra, hogy helyi adóból többféle van. Van az úgynevezett iparûzési adó, van az építményadó, van a telekadó, van a kommunális adó és van az idegenforgalmi adó. (Közbeszólás: Meg a gépjármûadó.) Az osztott, miután az nem helyi adó, de a gépjármûadót is ide lehet sorolni. Kétféle csoportra lehet bontani ezeket a helyi adókat. Az egyik csoport - és a többség - a gépjármûadó, telekadó, építményadó, kommunális adó, idegenforgalmi adó, ami az önkormányzatok területén élõ lakosok valamilyen szükségletét, valamilyen költségét, valamilyen eszközarányos vagyonát adóztatja meg, tehát kötõdik a település lakosságához, bevételi oldalon és kiadási oldalon egyaránt.
Kilóg ebbõl a sorból az iparûzési adó, mert ez ugyan az adott településen elõállított értékesítés - bruttó vagy nettó, attól függ, milyen ágazatról van szó - arányában kerül kivetésre, de nem kötõdik bevételi oldalon, a lakossági terhelési oldalon az adott településhez. Szintén klasszikust fogok idézni, egyik képviselõtársam ezt úgy fejezte ki, hogy az iparûzési adó az az állatfajta, amely az egész országban legel, de csak néhány helyen tejel. Ez számokkal is bebizonyítható: 1995-ben 38 milliárd forint volt a települések által kivetett és beszedett iparûzési adó. Ebbõl a 38 milliárd forintból 27 milliárd forintot a kiemelt 10-19 településen szedtek be, ebbõl is mintegy 45 százaléknyit a fõvárosban hajtottak be, fizettek be. Úgy gondolom, akkor, amikor az iparûzési adó funkcionálását, szerepkörét vizsgáljuk, és az iparûzési adóval kapcsolatos 1998 után várható átalakítás koncepcióját dolgozzuk ki, ettõl a fajta mûködésétõl, és ettõl az igazából nem helyi adóként való funkcionálásától nem lehet eltekinteni.
Tisztelt Képviselõtársaim! Az elõzõeket összefoglalva úgy gondolom, négy olyan tényezõ van, amelyek egymást erõsítõ hatásukkal differenciált helyzetbe hozták a településeket. A vagyonjuttatás, az önkormányzatok megalakulásakor az önkormányzati vagyonjuttatás; a privatizációs bevételek önkormányzatonkénti aránytalan felosztása, szétosztása, és ennek a körnek való juttatása; a foglalkoztatás és a munkahelyek megléte vagy nem megléte; és az iparûzési adó - négy olyan tétel, amely valamennyi egy tõrõl fakad, a gazdaság adottságából, és egymást erõsítõ hatásukkal jelentõs mértékben differenciálják az önkormányzatokat. Úgy gondolom, nem a helyben lakók érdeme az, ha ezekben a vonatkozásokban kedvezõ lehetõségekkel rendelkeznek, mint ahogy nem a helyben lakók hibája az, ha nem rendelkeznek ilyen kedvezõ lehetõségekkel.
Éppen ezért úgy gondolom, nem lehet az önkormányzatokat magukra hagyni, és bizony teljességgel igaza volt Bogár László képviselõtársunknak akkor, amikor a területi differenciáltság szükséges csökkentésérõl, és ebben a kormányzat felelõsségérõl beszélt.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)