DR. DÁVID IBOLYA (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselõtársaim! Holnap családjogi, családügyi vitanapot tart az Országgyûlés, hiszen egy nagyon fontos kérdésrõl lesz holnap szó, mert a családok az ország és a társadalom tartópillérei.
Úgy tûnik, hogy igen sok probléma van a családok háza táján, hiszen ha végignézzük a statisztikákat, hogy minden negyedik gyermek házasságon kívül születik meg, hogy vészesen csökkent a gyermekszületések száma az utóbbi idõben - és ebbõl csak egy számot szeretnék kiemelni: az utolsó 15 évben a 15 év alatti gyermekek száma félmillióval csökkent, riasztó ez a statisztika -, és ha még e mellé hozzáteszem azt, hogy a házasságkötéseknek a száma az utolsó egy évben is közel negyedével esett vissza, akkor ez a statisztika még szomorúbb lesz. Úgy tûnik, hogy a családok megtartóereje is gyengült, tehát oda kell figyelnünk, pártállásra, ellenzékre, kormányra, politikai szervezetekre és szervezeteken kívül is, vagy akár civil szervezeteken keresztül is arra, hogy hogyan lehet ezen a helyzeten segíteni.
Egy költségvetés mindig okot szolgáltat arra, hogy megvizsgáljuk azt, hogy vajon a költségvetés hogyan segíti a családokat. Úgy tûnt nekem az elmúlt években, hogy akik a felelõsséget magukról el akarják hárítani, általában arra hivatkoznak, hogy a család mint intézmény van válságban, ezért a problémának a lényegét abban látják, hogy a XX. század magának az intézménynek a válságát hozta. Megítélésem szerint ebben is van biztosan igazság, de a meghatározó oka a család válságának egészen biztos, hogy gazdasági és társadalmi eredetû. Ezért nagyon fontos az, hogy vizsgáljuk meg a jövõ évi költségvetésünket, vajon milyen kedvezményeket, lehetõségeket, támogatásokat biztosít a családok számára.
A költségvetés szociális célú kiadásainak értékelése nyilvánvalóan nem lehet független gazdasági lehetõségektõl, a korábban már biztosított ellátási szint nagyságától, a jövedelmek nagyságától.
Mindezen szempontok figyelembevételével, sajnos, elmarasztalóan kell vélekednünk az 1998. évi költségvetés gyermekes családokra vonatkozó elõirányzatairól. Érveink hatását biztosan tompítani fogja, hogy az ellenzéki kritikákat gyakran minõsítik sommásan szociális demagógiának. Ennyire eltérõ álláspontok esetén milyen mérce lehet az az irányadó szempont, ami alapján megítélhetünk egy költségvetésben családtámogatási mértékeket és módozatokat? A kormánypártok korábban már nem fogadták el tõlünk azt a viszonyítási alapunkat, hogy nagy- nagy visszalépésnek tekintjük, hogy 100 forintnyi nemzeti jövedelembõl a költségvetésben ma feleannyi sem jut a gyermekes családok számára, mint amennyi az Antall-Boross-kormányok ideje alatt jutott.
1994-ben a családi pótlék, az anyasági segély, a gyermekgondozási díj együttes összege a nemzeti jövedelem 4 százalékát tette ki. Az 1998. évi cél kevesebb, tisztelt képviselõtársaim, mint 2 százalék. Nem talált kormánypárti megértésre az a célkitûzésünk sem, hogy az amúgy is csökkenõ reálbérek idõszakában a családtámogatások vásárlóértéke legalább ennél jobban ne csökkenjen. Ebben a kormányciklusban az elõzõ kormány alatti csökkenés 2,5-szeresével, 13- 14 százalékkal csökken a keresetek vásárlóértéke. Ezzel egyidõben a családi pótlék vásárlóértéke a felére zsugorodott, azaz az elmúlt évek nagy vesztesei bizony a gyermekes családok voltak.
Azt a magától értetõdõ célt ennek a kormánynak már fel se merjük villantani, hogy egy, a népért, a nemzetért, a jövõ nemzedékért felelõsséget vállaló vagy érzõ kormánynak azt kellene vállalnia a csökkenõ reálbérek, a csökenõ reáljövedelem, a süllyedõ lakossági fogyasztás idõszakában, hogy legalább a legrászorultabb, a legkiszolgáltatottabb családok életszínvonalát védelmezze. Nem véletlenül vált, tisztelt képviselõtársaim, drámaivá a magyar nép fogyatkozása a Bokros-csomagot követõen.
Ha a kormánypártok szerint sem a nemzeti jövedelem nagysága, sem a szociális vívmányok múltban elért szintje, sem a jövõ iránt érzett felelõsség nem lehet mérce a szükséges szociális kiadások megítélésénél, akkor viszonyítsuk az 1998. évi költségvetés szociális célkitûzéseit a kormánypártok korábban vállalt céljaihoz és kritikáihoz. Nyilván önmagukat nem fogják sem demagógnak, sem szakszerûtlennek minõsíteni ebben a vitában.
1995-tõl állampolgári jogon jár a gyermekgondozási segély - ezt ígérte Horn Gyula miniszterelnök úr 1994. szeptember 27-ei felszólalásában itt az Országgyûlésben. Ez az ígéret ugyanúgy nem valósult meg, mint megannyi más. Ma nemhogy állampolgári jogon nem jár a gyermekgondozási segély, de több tízezer olyan anya is kiszorult belõle, aki az Antall-Boross-kormányok ideje alatt megszületett feltételek alapján még ma is jogosult lenne rá. A tárgyalt törvényjavaslatban szereplõ 36,7 milliárd forintos gyermekgondozási díj együttesen, az infláció ellenére is, csak 27 százalékkal több, mint 1994-ben volt. Az elõzõ kormányzat alatt a növekedés 4,5-szer ekkora volt. Tisztelt képviselõtársaim, 116 százalék, és ez lényegében elegendõ volt a kismamák ilyen jellegû ellátmányai esetében a vásárlóérték megõrzéséhez.
(14.10)
Ebben a kormányzati ciklusban a gyermekgondozási segély és díj csökkenése reálértékben meghaladta a 40 százalékot.
A következõ idézet: "Csökkent a családi pótlék vásárlóértéke." Ezt több miniszter, maga a miniszterelnök úr is 1993-ban, '94-ben számtalanszor elmondta. Ha a Népjóléti Minisztérium 1998. évi költségvetésében a XXI. fejezet 10. címe alatti 112,9 milliárd forintos összeget az 1994. évi családi pótlék és az ahhoz járó kiegészítés együttes összegéhez, 110 milliárd forinthoz viszonyítom, akkor a folyó áron mindössze 2,4 százalékos 4 év alatt a növekedés - egy várhatóan 112 százalékos fogyasztói árszintemelkedéssel szemben. Minden, a gyermekes családoktól infláció révén elcsikart 46 forintból, képviselõtársaim, mindössze egyetlenegy forintot adott vissza a kormány.
A családi pótlék értékvesztése lényegében nagyobb volt, mint a megelõzõ kormányzati ciklus alatt; az 1994. évi családi pótlék vásárlóértékének több mint a felét fogja elveszíteni 1998-ig a jelenlegi költségvetési elõirányzatok szerint. Ha figyelembe veszem még azt a közvetett támogatást is, amit a gyermekes családok a gyermekek után járó adókedvezmény révén élveztek, aminek megszüntetését a Horn-kormány 1994. december 6-án szavaztatta meg, tehát ha figyelembe veszem ezt az összeget is, akkor a vásárlóérték- vesztés, tisztelt képviselõtársaim, 55 százalékos.
"A családi pótlék a nevelési költségek alig egyharmadát fedezi" - szól a következõ idézet. Így méltatlankodott a miniszterelnök úr 1994 szeptemberében. Akkor mi ezt a fedezetet valamennyi gyermek számára biztosítottuk, azóta viszont 320 ezer család teljesen kiszorult a családi pótlék rendszerébõl. Több mint 100 ezernyi olyan családot is megfosztottak a családi pótlék lehetõségétõl, képviselõtársaim, akik még az 1938-ban született rendelkezések alapján is jogosultak lettek volna.
A gyermekes családok megnyomorításának kezdetén az intézkedéseket jóváhagyó képviselõk és kormánytagok telebeszélték az emberek fejét a koraszülött jóléti állam lebontásának a szükségességérõl szóló mesékkel, miközben már a világháború elõtt született családpolitikai jogosítványokat is megszüntették. A családi pótlék rovatban az állami költségvetés 1998. évi elõirányzata még azt a lehetõséget sem tükrözi vissza, amit az 1938. évi visszatükrözött. Szomorú ez a több mint 60 éves visszalépés, amit sajnos a jövõ évi költségvetésben sem kíván a kormány korrigálni.
A következõ idézet: "A kormánynak is feladata, hogy biztosítsuk a diákétkeztetés javítását" - mondta a miniszterelnök úr 1994 szeptemberében itt, az Országgyûlésben. Nos, az idõközbeni fejlemények nem sok javulással biztatnak minket, mivel a diákétkeztetés lehetõségébõl rohamosan szorulnak ki a középiskolás diákok. A Boross- Antall kormány idejét átlagolva az akkori gyermekeknek 28 százaléka vett részt átlagban menzai étkeztetésben, ma ez nem éri el a 20 százalékot. A tandíjra kötelezett, felsõfokú oktatásban tanulók diákétkeztetésbõl való kiszorulása nem igényel különösebb magyarázatot.
Hangsúlyozom még egyszer, tisztelt képviselõtársaim: mindez olyan körülmények között, amikor önök is megkaphatták azt a statisztikát, hogy Magyarországon a gyermekeknek fele létminimum alatti összegbõl él. Ha csak egy statisztika maradna, könnyû lenne túllépni rajta, de ha meghallgatják a gyermekorvosokat, a tanárokat, a nevelõket arról, hogy a gyermekek az iskolában hogyan viselkednek és hogyan nélkülöznek, akkor azt hiszem, égbekiáltónak tartják önök is azt, hogy a költségvetés eszközeivel segíteni kell a felnövekvõ nemzedéknek.
A helyi önkormányzatok normatív állami hozzájárulásának jogcímeit és összegeit a törvényjavaslat 3. számú melléklete sorolja fel. Ennek 23. címe szerint 1998-ban a költségvetés 12 650 forintot folyósít menzát igénybe vevõ tanulónként az önkormányzatoknak. Ezt üdvözölni tudjuk, azonban szeretném itt is felhívni tisztelt államtitkár úr figyelmét, hogy nagyon kevés ez a pénz. (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi a felszólalási idõ leteltét.) Megítélésem szerint ebbõl az összegbõl szükséges lenne egy olyan támogatási formát kialakítani, hogy minden általános és középiskolás gyermek ingyen juthasson a közétkeztetéshez.
Sajnálom, hogy az idõm elmúlott, innen tovább fogom folytatni, majd nem televíziós vitában. Köszönöm szépen.