RUSZNÁK MIKLÓS (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Ház! Nagyon meglepett, amikor Dávid Ibolya és a hozzászólására reagáló képviselõ valamilyen összefüggést hozott a családok és a piacgazdaság szempontjai között.
Azt hiszem, abból és abban nem lehet vita közöttünk, hogy ha egy társadalomban a család szétesik, akkor maga a társadalom is szétesik. Ettõl kezdve, ha nincs erõs család, nincs erõs társadalom sem, és ez a mai viszonyainknak is következménye. Nem kívánok mélyebben foglalkozni ezzel, mert nagyon rövid az idõm, de mint a Kereszténydemokrata Néppárt képviselõje is úgy gondolom, hogy a család egyik alapeszméje, alapelve programunknak, és ez áll a programunk centrumában is.
Pénzügyminiszter úr úgy kezdte a hozzászólását - azt hiszem, a harmadik vagy negyedik mondatában -, hogy húsz év után van olyan költségvetés, amely már biztosíték lehet a jövõre nézve. Akkor, az elmúlt húsz évben - és ezt idéztem - mindig az volt egy-egy költségvetés témája, hogy már csak ezt az egy évet tessenek kibírni, és már jövõre jobb lesz. Elhangzottak itt vélemények - vergõdés, remény - az elmúlt évek költségvetésérõl. Vergõdni véleményem szerint az a hal szokott, amelyet a vízbõl kivetnek a partra, és nem kap vizet, remény pedig az lehetne, amely manapság már nem mûködik - hisz csodák nincsenek -, ha a bibliai történetbõl azt idézném, hogy a hét hallal és az öt kenyérrel ötezer embert jól lehetne lakatni. De manapság ez sem mûködik, hanem csak a saját két kezünkre és a mindennapi munkánkra vagyunk ráutalva.
De pénzügyminiszter úr fölemlítette azt is, ami számomra elsõ, fontos, elsõdleges, hogy ez a költségvetés és az elmúlt évek költségvetése, bizony a térségi és emberi differenciálódáshoz nagymértékben hozzájárul. Bizony, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében nagymértékben hozzájárult, és most már az elsõ helyen van a munkanélküliség szempontjából - szûkebb hazámban, Zemplénben - Tokaj- Hegyalja, ahol ma már éppen szüretelnek, és az embereknek mindennapos gondjuk van: több mint 100 ezer mázsa szõlõre a mai napig sincs még vevõ, illetve nem biztos, hogy el tudják helyezni.
(14.50)
De ez nemcsak a szõlõre, hanem más egyéb termékre is vonatkozik az elmúlt években - almára, disznóra, búzára és hadd ne soroljam tovább - , ami a mezõgazdaság rendezetlen intézményrendszerét, a földtulajdon rendezését és ezzel kapcsolatban a teljes infrastruktúráját is jellemzi.
Sokszor elhangzik, elhangzott itt az elmúlt immár nyolc órában, hogy hangulatjavító intézkedések, választási költségvetés és így tovább. Azt hiszem, hogy azokat, amelyek a költségvetésben így jelennek meg, és egyáltalán megjelennek, beruházásokra is érdemesebb lett volna fordítani, ami sokkal inkább szolgálná a gazdaság növekedését, mert az állami gazdálkodásban ma még számos olyan automatizmus van, amely gerjeszti a kiadások növekedését.
Nagyjából, ha igaz, félúton vagyunk az államháztartási reformmunkákban. A kincstár és a Nemzeti Bank közötti adósságcserével például elérték azt, hogy az állam adóssága ott legyen kimutatva, ahol az keletkezett. Elõrelépés továbbá a nyugdíjreform elindítása, annak összes ellentmondásával együtt, ezenkívül mûködnek vagy mûködni fognak olyan intézmények, amelyek segítenek majd az állami gazdálkodás áttekinthetõbbé tételében. Ilyen a kincstár vagy a közbeszerzési rendszer is.
Visszatérve a nyugdíjasokra: bármennyire is bevezettük ezt a nyugdíjreformot, az átmeneti idõszakban az 55 és 62 év közötti férfiak és nõk bizony nagy problémával küszködnek, és ezekre a kormánynak különös gonddal kell majd az elkövetkezendõ években odafigyelni.
Az is fontos lenne, hogy a jövedelmek állami újraelosztása tovább ne csökkenjen; de ha ezt megoldjuk, akkor növekszik-e a helyben maradó pénz, akár az önkormányzatoknál - ahol egyre több feladatot kapnak -
és a családi támogatások területén? Azért vagyunk mégis - ha egyáltalán vagyunk - félúton az átalakulásban, mert a gazdaságban nem mûködnek olyan stabilizátorok, amelyek fenntarthatóvá teszik az eddigi eredményeket. Az államháztartás helyzetét például csak egyszeri tényezõk javították, mint például a privatizációs bevételek vagy a vámpótlék. Ezen túlmenõen azonban mind a bevételi, mind pedig a kiadási oldal szerkezetileg nagyon bizonytalan, ami fõként az egészségügyi és az önkormányzati reformok elhúzódására vezethetõ vissza, de említhetném a mezõgazdaság helyzetét is.
Itt ma még olyan automatizmusok mûködnek, olyan intézményi érdekek érvényesülnek, amelyek anélkül generálnak kiadásokat, hogy bárki elõre megtervezhetné õket. Ezek a kiadások tehát önmaguktól növekedésnek indulhatnak. Ehhez társul az a veszély is, hogy az eredmények láttán ma mindenki azt gondolja, hogy túl vagyunk a nehezén, most már lehet osztogatni, pedig a gazdasági növekedés még mindig nincsen kellõképpen megalapozva.
Egyik hozzászólásában valaki elmondta, hogy a mezõgazdaságban különbözõ pénzek maradnak az alapokban. Kérdem én, miért nem lehetett ezt úgy felhasználni - utalok az elõzõekben már elmondott gondolataimra -, amely az intézményrendszer, a földtulajdon rendezését megoldotta volna.
Visszatérve az állam újraelosztó szerepéhez: felmérések igazolják azt, hogy azokban az országokban, amelyekben tartósan és gyorsan növekszik a gazdaság, rendszerint igen alacsony ez az arány. Magyarország esetében szerintem is tovább mérséklendõ ez, egyrészt annak érdekében, hogy legyen fedezet az elõbb említett, gyakorlatilag önmaguktól növekvõ kiadásokra. Másrészt a jövedelmek minél kisebb részét osztja újra az állam, annál nagyobb tere marad a magánberuházásoknak, amelyek a gazdaság bõvülését generálhatják majd.
Manapság naponta jelenik meg, és itt is nagyon sokszor elhangzott, hogy a jövõ évi költségvetés választási költségvetés-e vagy sem. A választási költségvetés - mint kifejezés - olyan jelenségre utal, amely minden demokráciában megfigyelhetõ, így a magyar demokráciában is, illetve ebben a költségvetésben is. Ez végsõ soron annyit jelent, hogy a választások évében a kormányok hajlamosak és hajlandóak közérzetjavító intézkedéseket tenni, amelyeket esetleges választási siker esetén azonnal vissza is vonnak.
Senki nem vonhatja kétségbe, hogy a nyugdíjemelés szükséges és fontos, csak a tegnapi bejelentésben és a mai újságokban is már kétszeri nyugdíjemelésrõl van szó, ami természetesen fontos és kell. Csak azt hiszem, hogy a nyugdíjemelés nem egy a sok közül, amely probléma az országban jelentkezik. A nyugdíjasok biztosan a legnagyobb áldozatai voltak az elmúlt évek rendszerváltásának. Nem hiszem, hogy érdemes arról tovább vitázni, hogy a költségvetés választási-e vagy nem, az azonban kétségtelen, hogy a kormány javaslatában nincs koncepció, inkább rövid távú célokat szolgál. Ez például abból is látszik, hogy a korábban beruházásokra szánt pénz egy részét különféle hangulatjavító intézkedések fedezetére használnák fel. Persze, ez nem baj, mert ahogy említettem, a nyugdíjasok a legnagyobb szenvedõi a reálbércsökkenésnek, csak azt is el kellene mondani, hogy a majdnem 40 százalékos villanyáremelés, energiaár-emelés nem tudom milyen mértékben fogja fedezni ezeknek az értékét.
Mint ahogy említettem, nem tartom szerencsésnek azokat a szembeállításokat, amelyek csak a nyugdíjasokat teszik ilyen formában elõtérbe. Annál is inkább, mert ismereteim szerint a rendszerváltozás vesztesei nemcsak a nyugdíjasok, hanem a nagycsaládosok, a fiatal családok, a munkanélküliek, a gyermekeket nevelõ családok és az a három-négymillió ember, aki majdnem a létminimum alatt él, és különösen azok a megyék, elmaradott térségek, amelyek szintén az elmúlt évek, évtizedek problémáját, elmaradottságát viselik.
Összességében úgy gondolom, hogy amikor ez a kormány az utolsó költségvetését terjesztette be, és a pénzügyminiszter úgy mondta el, hogy ez számadás és kitekintés, engedjék meg, hogy néhány gondolatot a számadásról elmondjak.
Kit szolgált ez a kormány az elmúlt három évben, amely azt állította magáról, hogy elõdeivel ellentétben nem tekint a múltba, nem fürkészi: ki a magyar, ki nem, az ifjúságot világnézetileg semleges oktatásban részesítette és ideológiailag mentesen, az igazi szürkeállományra támaszkodva szakértelemmel kormányoz. És hogy miért nem kívánt ez a kormányzat a múltba tekinteni, az nyilvánvaló. A szocialista múlttal ugyanis az volt a legnagyobb baj, hogy ami vállalható lett volna belõle, azt a Horn-Kuncze-kormánynak esze ágában sem volt vállalni, a többivel pedig nem igazán lehet mit dicsekedni.
Az esélyegyenlõséget megcélzó és ténylegesen is közelítõ oktatási rendszer, az állampolgári jogon járó egészségügyi ellátás, a jó közbiztonság igazi vállalható pozitívumai közelmúltunknak.
(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyûlés elnöke foglalja
el.)
A mostani szociálliberálisok által folytatott oktatás és népjóléti politika - lehet, hogy ezt hívják világnézetileg semlegesnek? - egyre nagyobb tömegeket rekeszt ki, és juttat reménytelen helyzetbe. Több mint három év gyenge kormányzati eredményei alapján ma már láthatjuk, hogy mit takarnak ezek a jelszavak.
Mivel idõm lejárt, úgy gondolom, hogy egy gondolattal kívánom befejezni mondanivalómat: mindazoknak, akik itt vagyunk néhányan, tanulmányozni kellene múltunkat és azoknak a hagyományoknak a mozgatóit, lépjünk azoknak korszerûsített útjára, akkor lesz meg csak a magyar nemzet európaisága. Ha nem, akkor figyeljünk Kölcsey gondolataira: "Kinek szívében a haza nem él, az számûzöttnek tekintheti magát mindenhol, a lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt."
Köszönöm, elnök úr. (Szórványos taps.)