JUHÁSZ PÁL (SZDSZ): Zavarban vagyok, pedig én nem egyszerûen reflektálni akartam, nem szemléletet elõadó hozzászólást próbáltam produkálni a költségvetéshez. Ugyanis arról van szó, hogy kénytelen egy közgazdász nagyon empatikus lenni mindig a költségvetést készítõ kormánnyal. Be kell vallani, bármennyire ellensége voltam a Németh- kormánynak, annak a költségvetésével is nagyon empatikus voltam bármennyire ellenzéke voltam az Antall-kormánynak, annak különösen az elsõ két és fél költségvetésével nagyon empatikus voltam, tehát amíg föl nem tartották a kezüket, hanem próbálták becsületesen csinálni a költségvetést, velük is nagyon empatikus voltam és empatikus vagyok a mostani kormánnyal is - már csak azért is, mert kormánypárti vagyok.
De mi az ördögtõl nehéz ezt a költségvetést úgy megcsinálni, hogy ne váltson ki közfelháborodást? Nem csak azért, azon trivialitás miatt, ami itt sokszor elhangzott, hogy végül is az államnak nincs pénze, az állam azt osztja ki, amit az adófizetõ befizet, egy tönkrement gazdaságban, egy, az állam kikerülésébõl sportot ûzõ társadalomban az állam ennyihez tud hozzájutni, ennyit tud elosztani. Itt másféle nehézségek is vannak. Legfõképpen az a nehézség, hogy mit kell szolgálnia az államnak, mikor ezt a pénzt elosztja.
Itt egymással szemben küzd két felfogás. Az egyik, amit az egyszerûség kedvéért nevezhetünk szocialistának - bár nevezhetjük nemzeti konzervatívnak vagy fasisztának is - és a másik, amit az egyszerûség kedvéért nevezzünk konzervatívnak - bár ugye, ezt szokták liberálisnak nevezni a közgazdászok. (Derültség a bal oldalon.) A szocialista megközelítés és a nemzeti keresztény pártok által ma elõnyben részesített megközelítés azt gondolja, hogy az állam dolga, hogy mindaz, ami egy társadalom fejlõdése szempontjából fontos, ami a jövõ miatt kell, ami a biztonságérzet miatt kell, ami az emberi élet miatt kell, azt õ szedje össze, költse el, szervezze meg, tartsa kézben, mert akkor fog az jól menni.
(15.30)
A konzervatív megközelítés azt mondja, hogy az állam csak annyi szerepet vállaljon magára, amennyit muszáj, mert a társadalom normál együttmûködését nem tudják biztosítani. Nos, amikor egy olyan helyzetben vagyunk, amikor nagyjából a '70-es évek végén összeomlott a szocialista nemzeti keresztény megközelítés, és technikai kényszerré is vált, hogy konzervatívvá váljon a költségvetés - nem a hitbõl fakadt, hanem technikai kényszerbõl jött -, érthetõ, hogy ebbõl a konzervatív megközelítésbõl ki-ki elemeket ragadott ki, együtt érezve vele, és gyakorlatilag attól függõen, hogy hol áll a világban, milyen konkrét szorításai vannak, egyrészt elvállalta, másrészt nem vállalta el, és teljesen zavaros társadalmi magyarázatok alakultak ki.
A dolgot iszonyúan bonyolítja az, hogy rengeteg mese-közgazdaságtan segít közben a szerencsétlen közvéleménynek és szerencsétlen szakmai értelmiségnek abban, hogy költségvetést csináljon. Ezek a mese- közgazdaságtanok többnyire úgy épülnek föl, hogy a növekedési elméletek ismert dolgait hitvány prakticizmusra fordítják. Itt ma két területen láthattuk ezt állandóan.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a human capital, tehát az embertõke fejlõdése, gazdagsága, az emberi kultúra rugalmassága és árnyaltsága meghatározó termelési tényezõvé válik. Ebbõl le lehet vonni azt a következtetést, hogy az államnak úgy kell a szolgáltatásait csinálni, hogy minél inkább ösztönözve legyen ez az embertõke, de azt is le lehet vonni, hogy az állam dolga, hogy létrehozza ezt az embertõkét. Itt nagyon furcsa dolgokkal kerülünk szembe.
Vagy vegyünk egy másik területet, ahol nincsenek végiggondolva a dolgok. Állandóan azt mondjuk, hogy az önkormányzat legyen felelõsebb, önállóbb, másik oldalról azt mondjuk, hogy de ez iszonyatos igazságtalanságokhoz vezet, hiszen a gazdasági adottságai mások az önkormányzatoknak - tehát az újraelosztást növeljük benne.
Nyilvánvaló, hogy a két elv egyesíthetõ, összemérhetõ, de csak akkor, ha végiggondoljuk, és minden olyan lecke, amit az értelmiség nem végzett el, nem dolgozott föl, rászakad arra a költségvetésre, hogy õ a pillanatnyi szûkülése szerint valahogy beálljon a le nem folytatott értelmiségi viták, a primitív közgondolkodás miatt lévõ helyzetbe, mert õ kénytelen feketén fehéren állást foglalni az összes gondolati zûrben, ami az emberek fejében van.
Még el szerettem volna néhány konkrét gondolati zûrt is, hogy azt miért így vagy úgy foglalta össze a költségvetés. Két dolgot emelnék ki ebbõl: egyrészt a Bokros-csomag értékelésével kapcsolatos dolgokat, másrészt pedig az állam által fizetett szolgáltatások és az ott élõ emberek helyzetét.
A Bokros-csomag egy elég nagy cirkusszal eljátszott játék volt arra vonatkozóan, hogy igenis Magyarország végre õszintén szembe néz azzal a dologgal, hogy kiadásai többek, mint amit az állampolgárok mint adó- és járulékfizetõk hajlandók elfogadni. Ezért nem húzza maga elõtt a '77-78 elõtt húzott leckét, hogy úgy költ, mintha az állampolgárok megengedték volna az államnak vagy támogatnák ebben a költésben, és bizony a Bokros-program keretében - de nyilvánvalóan ennél sokkal szélesebben - '94-tõl mostanáig jó 10 százalékkal lecsökkentettük reálértékben azt, amit az állam költ el. Ez egy óriási dolog, és megérdemelte a cirkuszt, mert ez tette hitelessé az országot a nagyvilágban, hogy mi komolyan vesszük magunkat, és nem akarunk hitvány prostituáltként utazni a Nyugat felé, mert azt õk nem szeretik, ha hitvány prostituáltként utazunk a Nyugat felé.
Ebbe a dologba azonban muszáj szimbolikus elemeket is belevinni. Nem lehet csak úgy eljátszani ezt a játékot, hogy én lecsökkentem, hanem önkéntelenül implicite állást kell foglalni, elébe futva egy csomó vitának azokban a kérdésekben, hogy mit tekintek állami szerepnek, és milyen formában tartom helyesnek, hogy az állam eljátssza ezt a szerepet. Ezekben a szerepvállalásokban két dologban nagyon határozott volt a Bokros-program: igenis az államnak kevesebb embert kell közvetlenül eltartania, másrészt pedig családpolitikában és a szociálpolitika egyéb területein nem általában a rendszert kell fizetnie, hanem azoknak kell jövedelem-kiegészítést adnia vagy a költségeiket átvállalni, akik azt egyébként nem tudnák elvállalni, tehát az állampolgári jogból szegénységpolitika felé lépett. Ez a két mozzanat van.
Ez van még az egyetemi tandíj mögött is, aminél valóban elmondható, hogy a költségvetési jelentõsége nagyobb. Mert gondoljuk meg, mi történik a felsõoktatással: a család tõkéje iszonyúan megnövekszik. Magyarországon annak ellenére, hogy a közalkalmazotti, köztisztviselõi keresetek be vannak fagyasztva vagy le vannak fékezve az adófizetõk által - mert õk nem hajlandók több adót fizetni, tehát ezáltal le vannak fékezve -, a diplomások átlagosan kétszer annyit keresnek, mint a szakmunkások. Ilyen értelemben nyilvánvaló... (Közbeszólás: Csak!) - csak. Egyébként még többet keresnének, szabadabb viszonyok között, és a piaci részén lévõ háromszor-négyszer annyit keres. Tehát ha ebbõl kihagyjuk az állami alkalmazottakat, akkor nagyobbak is ezek a különbségek. Ilyen értelemben tehát nyilvánvaló, hogy az a humántõke- befektetés, ami az egyetemre járásban és az ahhoz szükséges tevékenységekben, kapcsolatépítésben és kultúrafejlesztésben megvalósul, elsõsorban a család vagyonát növeli meg iszonyatosan. Vajon az-e a helyes, hogy a jövendõ családi elõnyszerzés költségeit teljes egészében az állam fizeti, avagy az-e a helyes, ha, mivel a családnak van belõle haszna, a család vállalja ezért az áldozatokat?
Nyilvánvalóan a válasz mindig középúton van, mert van a dolognak egy másik oldala is, amit az esélyegyenlõségek oldaláról szoktunk mondani, hogy ha valakinek a fölhalmozóképessége attól függ, hogy a családja tud-e vagy hajlandó-e áldozatot vállalni, akkor ott nyilvánvalóan nagy esélykülönbségek jönnek. De azért vigyázzunk: ha mezõgazdasági földbirtokról, üzletrõl, mûhelyrõl beszélünk, akkor természetesnek tartjuk, hogy valakinek vagy segít a családja összehozni azt a mûhelyt, vagy nincs mûhelye. Miért ne tartanánk ezt természetesnek a felsõoktatásban is, tehát a normán túli különleges kulturális jellegû képzésben? Tehát itt is nyugodtan elképzelhetõ, hogy egyrészt valójában azt a technikát kell keresnünk, hogy azoknak adjunk más gyûjtési lehetõséget, akik képtelenek a családból ezt kihúzni - ez lenne az a hitel, amit nem lehetett akkor kialakítani -, másrészt pedig ne vegye át olyan mértékig a család, ne kényszerítsük olyan mértékig a családra a költségeket, hogy az úgynevezett externális hatásokat is a családoknak kelljen megfizetniük, tehát a magasabb kultúrába tartozó externális hatásokat.
Félreértés ne essék, a Bokros-program 2000 forintja és az, hogy reálértékben picit csökkentek a támogatások - abszolút értékben nagyon nõttek, hiszen a fõiskolára járók tömege rohamosan nõtt ezen idõszakban, de az egy fõre esõ támogatások csökkentek reálértékben -, közel sem döntötte el a kérdést, és nem vitte el, csak annyit jelentett, hogy végre föltette a kérdést, hogy hova akarja a társadalom beállítani az arányokat. A társadalom persze ahelyett, hogy gondolkodott volna rajta, prüszkölt, mert jóval olcsóbb sírni, mint gondolkozni.
A másik nagyon fontos terület itt az, hogy az állam által eltartott alkalmazottak száma - nyilvánvalóan az oktatás és az egészségügy kérdései mögött ez is jelentõsen ott van. Magyarország a '80-as években azok között az országok között volt, amelyeknek a pedagógussûrûsége és orvossûrûsége élen járó a világon. Az egészségügyi helyzetünkön meg az oktatottsági helyzetünkön nem biztos, hogy ez látszik, bár az oktatottsági helyzetünkrõl egyáltalán nem vagyok rossz véleménnyel - ezt határozottan mondanom kell -, mint ahogy a nyafogó emberek szoktak, mert nyilván lehetne minden sokkal jobb, de lehetne sajnos sokkal rosszabb is, és az oktatási rendszerünket tényleg alapvetõen helytállónak tekintem, tehát a feladattal megbirkózni tudónak. Mindenesetre az biztos, hogy azt már a '80-as évek élményei világossá tették, hogy valahogy itt a minõség és a darabszám kérdése két különbözõ kérdés. Még élesebben igaz ez az egészségügy kérdésére, de a felsõoktatás kérdésére is mondható, ahol az oktatók száma és minõsége igen laza kapcsolatban áll.
Ugyanakkor, mivel tömegesen csökkent a foglalkoztatás a '90-es évek elsõ felében - több mint egymillióval csökkent a versenyszférában a foglalkoztatás -, ez a nagyon magas államialkalmazott-sûrûség egyszerûen otrombán nagy arányúvá vált a foglalkoztatottakon belül, úgy is mondhatnám, hogy a versenyszférának túl nagy terhelést jelentett az ilyen nagy foglalkoztatási arány biztosítása.
Magyarországon 9 százalék fölé nõtt például az oktatásban foglalkoztatottak aránya. Félreértés ne essék, nem azért, mert túl sok, hanem mert túl gyorsan csökkent a versenyszférában, tehát ettõl nõtt ekkorára az oktatásban foglalkoztatottak aránya. Ekkora arány csak az USA-ban van, mert az USA-ban úgy döntöttek, hogy az iskola egy teljes gyereknevelõ intézmény reggeltõl estig: reggel begyûjtöm a gyerekeket, este hazaviszem a gyerekeket, aztán ott mindenfélét kitalálok nekik, tehát egy teljes átszocializáló intézményrendszer.
(15.40)
Európában ehhez mérhetõ arány sehol nincs.
Itt akkor fölmerül egy iszonyatosan kegyetlen kérdés, aminek az egyik felét nagyon világosan adta elõ Szöllõsiné képviselõtársam, az az iszonyú kegyetlen kérdés, hogy ha tudom, hogy ezt minõségileg strukturálni kellene, minõségi teljesítményre kellene ösztönöznöm, de nem tehetem meg ennek a nagy, ebbõl élõ népesség jövedelembiztonságának a rovására - hiszen már így is a béka feneke alatt van sok csoportja ennek a rétegnek -, akkor mi a fenét lehet csinálni? Õ azt mondja, hogy a minisztérium tévesen gondolkodik, amikor másféle differenciálással akarja bevinni a minõségi szempontot nem másféle differenciálással kell, hanem ennek legalább azt a minimális biztonságát kell meghagyni, amit a közoktatási törvény ad, és hozzá hozni plusz forrást. Ez egy álláspont, és azt sem tudom, hogy igaz vagy nem igaz, félreértés ne essék, mindenesetre nyilvánvaló, hogy egy olyan álláspont, ami közvetlenül nagyon nehezen teljesíthetõ addig, amíg az adófizetõ nem hajlandó többet fizetni, és nem hajlandó nagyobb államot eltartani.
Minden körben belefutunk ezekbe a konfliktusokba, és nem akarom szaporítani a szót, mert teljesen mindegy, hogy mennyit mondok el ebbõl. Mindez csak azt illusztrálja, hogy amikor mi államháztartási reformról beszélünk, azokat a dolgokat még csak meg tudjuk oldani, ami egyszerû számtan: tudunk nyugdíjreformot csinálni, tudunk kincstárat csinálni, tudunk közbeszerzési törvényt csinálni a Közös Piactól örökölt technikákkal tudjuk egy kicsit szûrni, hogy a beruházási és a fejlesztési támogatásokhoz való hozzájutás nyíltabb piacon legyen, áttekinthetõbb piacon legyen, kevésbé bennfentesség-alapon menjen, szóval sok mindent meg tudunk csinálni. Ott azonban, ahol azzal kell szembenézni, hogy mit is tekintünk igaziból az állam feladatának és amíg ezt nem döntjük el, addig igaziból a költségvetési kérdésre sem tudunk jó választ adni, hanem csak az van, hogy szidjuk az ügyeletes kormányt. Ez egy kellemes idõtöltés, de az egész magyar értelmiség lelki restségére nem ad mentséget.
Köszönöm. (Szórványos taps a kormánypártok soraiban.)