DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Szabad György képviselõtársunk történészként már utalt arra, hogy a mai vita tulajdonképpen a jövõnkrõl szól, s ha tetszik, akkor a jövõnk értelmérõl szól. Ha a történészek megpróbálják egy adott korszak teljesítményét megítélni, azt megítélni, hogy egy fejlõdõ társadalmat vagy egy hanyatló társadalmat tudtak-e produkálni, akkor a gazdasági mutatók alakulásán kívül legalább ilyen súllyal veszik figyelembe a népességszám alakulását, születés-halálozás egymáshoz való viszonyát, hiszen ez a legáltalánosabb mutatója egy társadalom életképességének vagy életképtelenségének.
Ha mélyebben elemzik egy társadalom fejlõdését mozgató erõket, akkor már az adórendszer az a Szent István, Szent László óta minden általános iskolai történelemkönyvben rendrõl rendre vizsgált terület, amely azzal foglalkozik, hogy mennyire igazságosan próbálta az adott társadalom a gazdasági és a demográfiai viszonyok közepette elõállított javait felhasználni. Nos, én azt hiszem, hogy az elmúlt 40- 50 évben ez az ország - a történészek mindhárom szempontú vizsgálata alapján - nem történelmünk fényes korszakaként fog megjelenni egészen napjainkig, és reméljük, hogy holnapra, holnaputánra, egy generáció múlva ez a kép megváltozik.
Nem akarom elvenni a kedvét senkinek a szüléstõl, illetve attól, hogy gyereket vállaljon, ez úgyse sikerülne, de azért, hogy a helyzet nem annyira rózsás, mint Lukovics Évától hallottuk az elõbb, ahhoz néhány, szintén összefoglaló adatot kéne mondani.
Ugye, az egyik a népességszám alakulásának kérdése. Ez két összetevõtõl függ: hányan születünk, és hányan, hány éves korunkban halunk meg. Most a halandósági mutatók terén a világban a 92. helyen állunk, és ha az ENSZ államait végiggondoljuk, a 92. hely azért bizony valahol Afrika közepén helyezkedik el.
A népességfogyás másik oka az alacsony születésszám. Amióta Magyarországon statisztika van, nem volt oly kevés élveszülés, mint tavaly: 115 000 élveszülésre ugyanakkor 75 000 abortusz jutott már, ami igen egészségtelen aránynak tûnik.
A házasságkötések gyakorisága 1960-tól '95-ig 1000 férfira számítva 62 házasságról '95-re 33 házasságra csökkent, tehát majdnem felére esett vissza. Ezer nõlakosra 54 százalékról 25 százalékra, tehát több mint felére esett vissza. A válások gyakorisága 1000 házasságra 6,5- rõl 10,5-re emelkedett. Magyarul: 15 éve több házasság szûnik meg válás, illetve megözvegyülés következtében, mint ahányat kötnek. Tehát a házasságok száma, az érvényes házasságok száma fogy.
Az egyfõs csonka család 19 százalékról 23 százalékra nõtt az összes családok között. A családon kívül születettek száma - mint hallottuk - 25 százalék. Ha tehát a családon kívül és a csonka családban felnövekvõ gyerekek száma fele a 115 000 gyereknek, akkor minden ideológia nélkül, én nem állítom azt, hogy kívánatos az egyedül élõ nõ, mert szabadságát kiteljesítheti, azt sem állítom, hogy a házasság valamiféle magasztosabb értéket képvisel, csak egyszerûen orvosként, biológusként azt kell mondjam, hogy a gyerek felnevelésének legalkalmasabb területe a család. Tehát a komplett család, ahol apa is van, anya is van, mert a gyerek mint felnõttkövetõ, a személyiség kialakulása során modelleket követ. Egyszerûen a célszerûség diktálja, hogy valami módon mégiscsak preferáljuk a teljes családot - és lehetõleg éppen azért, hogy ne csökkenjen a leendõ munkaerõ száma -, a teljes és önmagát reprodukálni képes családot, ami bizony nem egygyerekes, egykés családot jelent.
Hiába fogjuk mi a bölcsõdék normatív támogatását emelni, nem a jó megoldás véleményem szerint, illetve a szociálpszichológusok egybehangzó véleménye szerint. Ahol igen sok pénzt tudtak bölcsõdékre fordítani, például a kibuc bölcsõdékre, ahol közösen nevelték, fantasztikus jó nevelési körülmények között a gyerekeket - három gyerekre jutott egy szakképzett pedagógus, oktató, védõnõ, nevelõ, nem tudom, minek hívjam -, és mégis kiderült, hogy az ezekben az intézetekben kiscsoportokban felnövekvõ felnõttek között kétszer annyi a deviancia, az alkoholizmus, a kábítószer-élvezés, kétszer annyi félresiklott életpálya alakul ki.
Miért? Azért, mert alaptétel, hogy az élet elsõ három évében alakul ki az ember alapvetõ reakciója a világra, akkor tanulja meg, hogy neki mi jó, mi rossz, mi a kellemes, mi a kellemetlen. Az érzelmi életében akkor társulnak a benyomásaihoz, az információkhoz azok az alapvetõ döntések, hogy kívánja vagy nem kívánja. Ez hároméves korra befejezõdik! Kérem, attól kezdve már csak okosodunk - már aki -, többet tudunk, de érzelmi reakcióink alapvetõen már nem fognak megváltozni. Én például nem szeretem az édes ízt, mert anyám súlyos diabétesze miatt nem tartottunk otthon cukrot, tehát én kisgyerekkoromban, csecsemõkorom óta nem ettem édességet, s nekem az édesség most sem ízlik. Én szeretem viszont a paprikát, mert véletlenül egyszer beleeresztették a tejbegrízembe a paprikát, és attól kezdve csak paprikás tejbegrízt voltam hajlandó enni. (Derültség.) Így nõttem fel. Higgyék el tehát, hogy alapvetõen az ember hároméves koráig tanulja meg a világ dolgaira való reagálást!
Ezért a teljes családban, ahol a késõbbiekben az apaszerepre, anyaszerepre fel lehet készülni, a teljes családban felnövekvés nem egyszerûen valami konzervatív érték és ezért támogatjuk, hanem a teljes értékû emberré válás, az emberi lét teljességének az igazi alapja.
Azonkívül a család, hogyha gyerektelen, akkor az tulajdonképpen nem család, hanem legfeljebb egy szexuális-gazdasági kft. Azért kft., mert annyira korlátlan felelõsségû, hogy a válások száma ily nagyra tudott emelkedni. Tehát végül is a család azonkívül, hogy valamitõl az emberiség életében azért létrejött, és van gazdasági szerepe is - én nem tagadom Marx elemzését a család kialakulásáról -, de nem ez az elsõdleges szerep. Az elsõdleges szerepe a következõ generációk felnevelése, és ez bizony valóban azt jelenti, hogy szeretetben és egymás megbecsülésében kellene élni.
Látjuk, nem így van, a családok száma csökken. A család szerepe, a modell szerepe csökken, ennek következtében a számuk is csökken, a gyerekek száma is csökken. Hát azért ezt mégiscsak be kell látni, hogy ez így nem jó! Nem jó, nem egészséges. Egy ilyen társadalom nem lehet igazán fejlõdõképes, nem lehet záloga a jövõnek egy olyan fogyó létszámú családmodell, amely egyre inkább azt az illúziót kelti az emberekben, hogy nincs is szükség családra, egyedül könnyebb boldogulni.
(11.20)
Ehhez járul a jelenlegi személyi adórendszer torzulása, ehhez járulnak az áfa-, illeték- és egyéb rendszernek az egyáltalán nem gyerekbarát megoldásai. Én nem azt mondom, hogy akár az adórendszer, a családi adózás, az egy fõre esõ tényleges jövedelmet alapul vevõ adózás bármilyen formája, amely nem ment csõdbe - csak különbözõ országokban másként, másként módosították. Franciaországban a családi conficiensen alapuló adózást tartják ma a legigazságosabbnak, mert nagyon sokféle megoldás van. Ugyanilyen lehetõség a családi pótlék és a gyed két, más-más rétegeket megcélzó funkciójának egyesítése, hiszen a jövedelemhatárhoz kötött gyes az az alacsony jövedelmûekhez jut el, a gyed, tehát a keresetarányos támogatás viszont a magasabb jövedelmûek számára kedvezõ.
Mindez az adózással összehangolva egyszer talán megvalósul nálunk, amihez bizony nagyon komoly munkát kellene a Pénzügyminisztériumnak végezni, hogy mindezek együttes hatását lehessen vizsgálni, együttes hatását a társadalom által megtermelt jövedelmek érvényesülésére a családok egyes tagjainál. De erre tényleg nem látok még csak törekvést sem, azzal intézik el, hogy nem lehet, túl bonyolult. Kérem, az élet bonyolult, és ma már a számítástechnika fejlettsége mellett ezek nem megoldhatatlan feladatok, véleményem szerint legalábbis meg kellene próbálni a Pénzügyminisztériumnak komplexen nézni az embert: úgy, mint termelõt, úgy, mint adózót és úgy, mint a jövõt újratermelõ és ezért a gyerekek formájában beruházást vállaló egyént. Mert ez nem jótékonyság, ha én a családokat támogatom. Egyszerûen a gyermek felnõtté nevelése pénzbe kerül, ráfordítást igényel, a haszna pedig az, hogy ezáltal újabb adózókat fogok megjeleníteni. Tehát a költség- haszon elemzés végeredményben alapvetõen szintén megoldható lenne, ha nem egy költségvetési évben gondolkoznánk.
Egy fogyó aktív korú, egy elöregedõ és egy nem kellõen iskolázott népességgel nagyon nehéz dolgunk lesz az egységes Európában. Valóban csak alacsony szintû és kis számú munkaerõt tudunk akkor produkálni az Európai Közösség gazdasága számára.
(Az elnöki széket G. Nagyné dr. Maczó Ágnes, az Országgyûlés
alelnöke foglalja el.)
Tehát véleményem szerint a helyzet egyáltalán nem olyan rózsás, mint hallottuk, az, hogy tragikus, talán túlzás lenne, de mindenesetre aggasztó és figyelmet igénylõ.
Már csak egyrõl kellene gondolkozni, hogy miért is alakult ki ez a helyzet. Az nyilvánvaló, hogy nem négy év, nem hét év eredménye, hiszen a várható élettartam csökkenése 1965-ben kezdõdött el, és gyakorlatilag folyamatosan tart - bár az utóbbi egy-két évben némi javulás tapasztalható, 1995-ben még mindig rosszabb, mint '65-ben volt. A népességszám-csökkenés 1981-ben kezdõdött el, és azóta folyamatosan tart, sõt gyorsul az évenkénti üteme.
Mi történt itt 1965-tõl a mai napig ebben az országban? Mi volt '65- 80 táján az országban, ami ehhez a folyamathoz vezetett? Akkor zárul le az extenzív iparfejlesztésbe bevonható munkaerõpiac, már mindenkit betereltek a téeszekbõl az iparba, akit lehetett, már majdnem minden nõ dolgozott, aki dolgozhatott, és a katonai, illetve az erõltetett iparosítási feladatok további munkaerõ-bevonást igényeltek volna éppen azért, mert extenzív termelés volt.
Nem volt más lehetõség, mint hogy a nyolcórás munkaidõt valami módon megnöveljék, amire egyetlen egy módszer látszott, hogy felébresztettek egy fogyasztási igényt, és némileg lehetõvé tették azt, hogy ennek az igénynek a kielégítése érdekében hozzájusson a Trabantjához vagy a víkendházához az állampolgár. Ekkor ment fel a napi átlagos munkaóraszám 11-12 órára. Csakhogy az ország éppen a más irányba elköltött pénzek miatt nem tudott valódi, elegendõ mennyiségû értéket elõállítani, tehát gyereket is nevelni, meg Trabantot venni, meg víkendházat is venni egyszerre nem ment. Ezért az emberek elhalasztották a gyerekszülést - akkor volt a "kicsit vagy kocsit" idõszak -, aztán újra halasztották a víkendház miatt. Tehát kialakult egy olyan fogyasztói szemlélet, amely átmenetileg beáldozta a gyereket, illetve a családot. Azt hittük, hogy ez átmeneti lesz, és majd ha a gazdaság nekilódul, akkor a népesség vagy a társadalom pótolni tudja ezt a hiányt, az emberi deficitet.
Csak sajnos az történt, hogy ez a fogyasztási szemlélet önjáróvá, önmagát felpörgetõvé vált, és mára egy igen jelentõs presztízsfogyasztás mellett senki számára nem igazán fontos az, hogy a családot, illetve a gyereket ugyanolyan értéknek tekintse, mint mondjuk egy telepjárót vagy egy luxuslakást - már aki teheti -, illetve a másik réteg, a 25 százalék szegény viszont azért nem engedheti meg magának vagy nagyon felelõtlennek, meggondolatlannak kell lenni, mert egyszerûen nem telik rá. Tehát ez az öncélú, önérdekû, csak önmagával törõdõ ideológia és szemlélet igenis ideologikus kérdés, és ez a szemlélet nagyobb és nehezebben leküzdhetõ bajokat jelent, mint a gazdasági, az anyagi, az adózási vagy a családi- pótlékbeli gondjaink.
Tehát a közgondolkozás, az, hogy a családban megnyilvánuló szeretet egyúttal az öröm forrása a külsõdleges fogyasztás helyett, hogy belülrõl vezérelt emberként ezeknek az értékeknek tudjak örülni, ez az igazi kihívás a következõ évszázad magyar és európai társadalmának. Mert az engem nem vigasztal, hogy a németek ugyanezzel kínlódnak, csöppet sem vigasztal. Az emberiség, mármint a nyugati, a fehér ember kínlódik ezzel a kérdéssel. Valahogy eltévelyedtünk, valahol kívül keressük a boldogságot és nem önmagunkban, nem annak örvendünk, hogy szeretetet tudok adni, és ez az öröm forrása, hanem megpróbálom valamilyen más módon megteremteni az örömeimet.
Ahhoz, hogy ezen változtatni tudjunk, ahhoz kellene tényleg egy olyan komplex családpolitika, amely nemcsak ismét a pénzzel foglalkozik, nem ismét a javakkal, hanem a neveléstõl kezdve a közgondolkozás átalakításáig az értékek felmutatásáig rá kellene arra ébreszteni az emberiséget, hogy sem a kollektív célok, a kollektivizmus céljai, a nagy célok, a nagy internacionalista célok, sem az egyén önérvényesítése és atomként egyéni szabadsága mint cél nem jelent önmagában megoldást. Valahol a kettõ között, a más iránti felelõsség, a szeretet és az egymással való szolidaritás tudná csak kihúzni a világot abból a csávából, amibe sajnos - véleményem szerint legalábbis - egyre inkább elmerülni látszik.
Magyarországon ezt a problémát különösen fontossá teszi, ha arra gondolunk, hogy ugye szocialista ember nélkül nem lehetett szocializmust csinálni, akkor azt is be kell látnunk, hogy polgár nélkül nem lehet polgári társadalmat csinálni. Márpedig a polgár nem egyszerûen tulajdonos, termelõ és fogyasztó, a polgár beruházó, tõkefelhalmozó, és csak a jövõben gondolkozó ember, tulajdonos, termelõ tud polgárrá válni, a jövõbe csak a családban és a családja érdekében munkálkodó polgár hajlandó beruházni. Márpedig ha nem ruházunk be a jövõbe, ha nem tekintjük át céljainkat, akkor soha nem lesz polgárság, mert ahogy a gyerek nélküli család nem család, az egészséges család nélküli nemzet nem egészséges nemzet, úgy alapvetõ sorskérdése - most beszéljünk magunkról - ennek az országnak, de ha majd Európában leszünk, akkor az egész Európai Közösség nevében mondhatom, Európának is, hogy a családot és a mássággal, a másikkal való törõdést és az ebbõl eredõ örömet tegyük életünk céljává.
(11.30)
Ehhez kérném a nagyon hosszú és elmélyedt gondolkodást képviselõtársaimtól, és egy kicsit próbáljunk túlemelkedni az évi költségvetés és évi adók szintjén.
Köszönöm szépen. (Taps.)