IVANICS ISTVÁN (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselõtársaim! A költségvetési vitákban gyakran elveszünk a részletekben, eltévelyedésünket elõsegíti a költségvetés adott szerkezete, mondhatnánk úgy is, hogy kuszasága. Most szeretnék elvonatkoztatni ettõl a szerkezettõl, sõt, azt kritika alá vonni, hozzászólásomban a területfejlesztést, általános értelemben a fejlõdést biztosító eszközrendszert vizsgálom. Megközelítésem fókusza az életminõség, az életminõség direkt vagy indirekt növelése.
A vizsgálódáskor mindjárt az a hiányosság mutatkozik, hogy a jelenlegi szerkezetben és tartalomban a költségvetés - fiskális természeténél fogva - egyoldalúan veszi számba az erõforrásokat, jóllehet vannak vagy kialakíthatók alkalmas mérõszámok a minõségi tényezõk bemutatására, összehasonlítására, és ezek pénzben kifejezhetõk.
A világban végbement fejlõdési irányok szerint sokkal nagyobb jelentõsége lesz a humán erõforrásnak, a környezet állapotának a mûködõ pénztõkéhez viszonyítva, mint napjainkban, vagy mondhatjuk, hogy már jelenleg is döntõbb, mint a pénzforrás sima bevitele. A humán erõforrás színvonala és a környezet szélesen vett állapota, a természeti és infrastrukturális feltételek együttesen nagyrészt meghatározza az életminõséget. Ma már ezzel kell mérni egy adott társadalom színvonalát. Természetesen nehéz pénzügyileg számba venni a szolgáltatások elérhetõségét, a szervezettség színvonalát, vagy hogy jól mûködik-e az országközösség, van-e nemzeti felelõsség, régióöntudat és sok egyéb mechanizmus, melyek a globális verseny megvívásában nélkülözhetetlenek. Ezeket a tulajdonságokat tudatosan kell építeni, és legfõképpen nem lehet a társadalom jövedelem- újraelosztását oly mértékben hagyni eltorzulni, eltorzítani, hogy az a mûködés gátjává váljon. Ma megvan ez a veszély.
Az egyes tárcákat megvizsgálva világosan látható, hogy különbözõ koncepciók szerint különbözõ színvonalon foglalkoznak a fejlesztéssel. Például kevés jele mutatkozik az egységes, átgondolt régiófejlesztésnek, a szisztematikus országépítésnek. Az ilyen törekvéseket eleve szétszabdalja az újra burjánzó kliensrendszer, a tárcák közötti ellentét, az inkompatíbilitás, a fiskális szemlélet, hiába épülnek ki a gazdaság olyan elemei, mint a közbeszerzés, közraktározás, kockázati tõketársaságok, kockázati tõkealapok, régiófejlesztési részvénytársaságok és a többi. Ezek mûködése nem piacszerû, mert úgy nyúlnak a köz zsebébe, hogy az mellékessé teszi tényleges céljaikat, elvesztik célra orientált szerepüket.
Nincs összehangolás az alrendszerek között, ezért az infrastruktúra kiépítése is fogyatékos, sokszor féloldalas - igaz, sok mindent rá lehet fogni az idõ- és forrásigényre. Azonban az ÁSZ-jelentés is kiemeli, hogy az éves és a hároméves idõszakra vonatkozó elõrejelzések kialakításánál a kormányzati szervek között érdemi koordináció, együttmûködés nem valósult meg. Elgondolkodtató, és mindannyiunk nevében mondhatom, hogy nem is tartható ez az állapot.
Az életminõség figyelembevétele csak olyan újszerû környezeti értékeléssel jöhet létre, ahol az energiaellátás, a hulladékgazdálkodás, az egészségügyi, a rendfenntartó, a képviseleti ellátórendszer és legfõképp az oktatás, a szolgáltató infrastruktúra számba van véve, paramétereivel jellemezve. Ebbõl kiindulva lehet a prognózisokat kialakítani, megfelelõ erõforrás-allokációt létrehozni. Ebbe a folyamatba a kliensrendszer nem fér bele, de az adott területen élõk tényleges együttmûködése nélkülözhetetlen hozzá.
Az ÁSZ-vizsgálat a felhalmozási kiadásoknál megemlíti, hogy egyes esetekben az elõirányzatokat nem alapozták meg a szükségletek felmérésével. Ebben a vizsgált esetben egy költségvetés által finanszírozott intézményrõl van szó. De vajon hogy néz ki ez a kérdés egy adott régió fejlesztése esetén?
Például nyugodtan vehetünk két jellemzõ esetet, a kiskunsági homokhátság vízellátásának a projektjét és a jelenleg sikerre ítélt nyugat-dunántúli fejlesztést, amely a Phare-program részévé vált. Az egyik esetben eleve nem találkozott a kormányzati szándékkal ez a fejlesztési kérdés a kiskunsági homokhátság vízellátásánál, ezért éveken, majdhogynem mondhatjuk, hogy most már évtizedeken át csak a jelentésgyártás, a különbözõ vizsgálatok és egyéb melléktevékenységek töltötték ki az idõt.
A Nyugat-Dunántúl esetében, mivel részben európai uniós pénzeket lehetett igénybe venni, így a magyar állam sem tántorodott el attól a szándéktól, hogy milliárdos nagyságrendben tudjon áldozni egy olyan régiónak a fejlesztésére, amely mindenki által köztudottan sokkal elõrébb, sokkal jobb helyzetben van az ország többi részénél. Természetesen örülünk neki, hogy sikerül egy ilyen projektet megvalósítani a Nyugat-Dunántúlon, de elgondolkodtató, hogy ennek a felével vagy esetleg a harmadával is el lehetett volna érni, hogy egy egész országrész életminõsége, hosszú távú lehetõségei gyökeresen jobbra forduljanak a Kiskunság esetében. Azért is elgondolkodtató ez, mert egy lehetõséget veszítünk el azzal, hogyha nem próbáljuk megelõzni az Európai Unióba való csatlakozásunknál azokat a piacszabályozási kritériumokat, amelyek ránk fognak zúdulni, vagyis az olyan elõnyöket, amelyek már késõbb nem hozhatók be.
(19.40)
Ha a homokhátságon a vízellátást meg tudjuk valósítani, akkor még idõben tudjuk kiépíteni azt az infrastruktúrát, amely hosszú távon biztosítja a komparatív elõnyöket Európában a gyümölcs- és zöldségtermesztéshez. Budapestet - és mondhatni azt, hogy Magyarország nagyvárosait - errõl a területrõl kifogástalan minõségû, magasan értékelt gyümölccsel és zöldséggel lehet ellátni. Ehhez még csak járulékos az a haszon, amely az európai piacra jutás fokozott szerepét vagy fokozott elõnyét, a komparatív elõnyöket valójában biztosítani tudja.
Viszont ennek hiányában ennek a térségnek az eltartóképessége nem marad fenn. Tehát nem elõnybe és nem jó piaci pozícióba kerül a térség, hanem visszazuhan, és olyan hátrányokat szenved, amelyek az ökológiai károk mellett a vidék elnéptelenedéséhez, a tanyarendszer megszûnéséhez is vezethetnek.
A KTM és a szaktárcák eddigi koncepciói és a róla szóló fejezet nem tárja föl - valószínû, nem is teheti -, hogy valójában hogy néz ki ma Magyarországon a fejlesztés finanszírozása. Ahhoz, hogy a fejlesztési irányzatok kidolgozásában, a beruházási célprogramok megvalósításában, az önkormányzati alrendszer támogatásában harmóniát lehessen megkísérelni, valószínûleg más miniszterelnökre vagy egy fejlesztési minisztériumra lenne szükség. A lépés megtételéhez - magától értetõdõen - valódi államháztartási reform szükséges, ahhoz pedig egyértelmû, nemzeti alapokon nyugvó világkép a célok meghatározásához. Remélhetõleg a célok világos meghatározása a végrehajtás mechanizmusait is segítené, és nem kellene az Állami Számvevõszéknek összegzésképpen megállapítani, hogy a központi költségvetés elõirányzatainak minden szempontból megalapozott kimunkálását a jelenlegi tervezési rendszer nem teszi lehetõvé; ezért sürgetõ feladat annak - az államháztartás reformjának részeként - új alapokra helyezése.
Az életminõség elõtérbe helyezése egyértelmûvé teszi az oktatás elsõdlegességét, hiszen az adott társadalom tényleges erejét teremti meg, és a családot, ahol egyedül és kizárólagosan jöhet létre az egészséges társadalom megújulása. Ezért a magam és a Fidesz-Magyar Polgári Párt részérõl a területfejlesztéssel foglalkozó részt már csak azért sem tudjuk így elfogadni, mivel ennek összehangolása az Állami Számvevõszék véleményeinek alátámasztása alapján nem történt meg a költségvetésben, nem jelölhetõk ki a világos, mindenki által elfogadható célok, ezért ez valójában a költségvetésnek egy nem világos, elnagyolt részét képezi, amely nem válik a kormányzat dicsõségére. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a Fidesz padsoraiban.)