DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök asszony. Kedves Képviselõtársaim! Tisztelt Államtitkár Urak! Egy ilyen elég száraz vitában általában élni szoktam azzal a szónoki fogással, amivel az ember a figyelmet megpróbálja megragadni: valami mosolyra fakasztót mondok. Akárhogy törtem a fejem, a mostani költségvetési vitához illõ, mosolyra fakasztó tényt nem sikerült találnom; még a nyulat a sapkájával is elvette tõlem Kertész képviselõtársam. (Gaál Gyula: De Sándorffy Ottó mosolyra fakasztott bennünket!) De nem én voltam Sándorffy Ottó - ha mondhatom...
Nos, nyilván nem ér senkit váratlanul, ha én az állami, a központi költségvetés és a társadalombiztosítási alapok költségvetése közti kapcsolatokról beszélnék, hiszen évente visszatérõ gond az, hogy elõbb fogadjuk el az állami költségvetést, és utána a már ezáltal determinált társadalombiztosítási költségvetést. Tehát az egész államháztartás rendszerének ez a két oldala nagyon szorosan egymáshoz kapcsolódik, és hiába sikerül szépre csinálni az egyiket, ha a másik, például a társadalombiztosítási költségvetések évrõl évre jelentõs deficiteket mutatnak; akkor az államháztartási egyensúlyra az állami költségvetésbõl levonható adatok semmiképpen nem megalapozottak. Ezzel együtt idén is pótköltségvetése van a tb-alapnak; ez volt, lesz várhatóan jövõre is. És én nem tudom, erre miért van szükség, hiszen most már a Világbank sem nagyon veszi komolyan, hogy a tb- költségvetések megalapozottak - együtt látja az egész államháztartást, és együtt is kéri számon.
Akkor tehát, amikor a Pénzügyminisztérium magához vonta a társadalombiztosítási alapok költségvetésének megalkotását - hiszen az õ elõterjesztésében fogjuk tárgyalni -, akkor ezzel egy nagy felelõsséget is magára vállalt. Kiadta a kezébõl azt az érvelési lehetõséget, hogy a társadalombiztosítási alapokra és önkormányzatokra mutasson. Tehát kénytelen az ember most már egy személyen számon kérni - akár van rajta sapka, akár nincs rajta sapka. Mindenesetre, ha sapkája nincs is, de két felelõssége van az egy helyett.
A társadalombiztosítási alap és a központi költségvetés egymáshoz való viszonyát nagyon jól tükrözi, hogy a társadalombiztosítási önkormányzatok által benyújtott tb-költségvetés és az elénk került tb- költségvetés között mik a különbségek, melyek a vitatott pontok.
Az elsõ ilyen vitatható pont az, hogy a nyugdíjreform következtében a magánnyugdíjpénztárakba kerülõ pénzek becslése - amit 20,1 milliárddal a központi költségvetés megtérít a Nyugdíjbiztosítási Alapnak - véleményem szerint alultervezett, hiszen ez pontosan nem számolható ki. A következõ évre, '99-re ez már 60 milliárd - nyilván a közben átlépõk miatt háromszorosára nõ egy év alatt. De ki tudja megmondani, hogy januárban a fiatal új belépõk, elsõ munkát vállalók és kötelezõen belépõk mellett hányan fognak átjelentkezni? Hány fõvel, tehát hány forinttal csökken a társadalombiztosítás nyugdíjalapjának bevétele?
Nos, tehát ez egy olyan bizonytalansági tényezõ, ami talán egy kicsit bõvebbre szabott zakót vagy valamivel nagyobb tartalékot tenne célszerûvé, azért, hogy ne kelljen megint társadalombiztosítási pótköltségvetést készíteni. Különösen akkor, ha a nyugdíjak emelése a törvényesen elõírt mértékben, a tavalyi magas nettó átlagkereset növekedésének mértékében történik meg, mert ebbõl még egy dolog következik: a nyugdíjszerû, de nem a társadalombiztosítási alapból fizetett járadékok - amelyeket mindig a nyugdíjemelés után, általában két kormányrendelettel hozzáigazítanak a saját jogon öregségi nyugdíjra jogosultak nyugdíjemeléséhez - a népjóléti miniszter szerint is közel 4 milliárd vagy 4 milliárd körüli összegbe kerülnek, és ennek bizony nincs nyoma az állami költségvetésben.
A másik, a még nagyobb gond az Egészségbiztosítási Alap költségvetésénél van, ahol nem egy ilyen 20-30 vagy 4-5 milliárd forint vitatott, hanem 50 milliárd 644 millió forint. Mi ez a tétel? Kérem szépen, a társadalombiztosítás alanyi jogon ellát biztosítási díjat nem fizetõket is, akiknek két nagyon nagy csoportját a nyugdíjasok, illetve a fiatalkorúak, gyerekek adják.
(20.20)
Erre fizetni kell az egészségügyi ellátásért a társadalombiztosításnak, és megszûnt az a lehetõség, hogy ezt a nyugdíjalap a nyugdíjasok nevében átutalja az Egészségbiztosítási Alapnak. Ebbõl logikusan következik, hogy ezt a kiesõ 50 milliárdot a költségvetésnek kellene állnia, hiszen a nyugdíjreform vitájában azt mondták, hogy minden ezzel kapcsolatban felmerülõ költséget állni fognak. Ezt bizony nagyon keményen lehet vitatni és vitatják is az önkormányzatok.
A másik szokásos gond a társadalombiztosítás Egészségbiztosítási Alapjának a költségvetésével, hogy a bevételeket meglehetõsen nagyvonalúan szoktuk tervezni - azért mondom a "szoktuk"-at, mert ez már évek óta így zajlik. Itt az Egészségbiztosítási Önkormányzat 13,34 milliárdot vitat, amellyel szerinte túltervezte a Pénzügyminisztérium a költségvetését. Ehhez egy kis adalék, de nagyon jellemzõ, hogy akkor, amikor az egészségbiztosítási járulékot bevezették... - itt már a többes számot kell használnom, illetve ebbõl már igyekszem kimaradni, mert annak idején eleget küzdöttem ellene, mondván, hogy ez nem fog akkora bevételt hozni, hiszen ezt igyekeznek megkerülni az állampolgárok. Nos, nem is hozott akkorát. S most mégis úgy tesznek azzal, hogy 1800-ról 2100 forintra emelik az összegét, hogy habozás nélkül betervezik az 5,5 milliárdnál nagyobb bevételnövekedést. Ez tehát egy olyan tétel, amely valószínûleg túltervezett, tehát a végén az egyensúlyt fel fogja borítani.
De vannak egészen furcsa dolgok is: például ezek a regionális egészségügyi programpályázatok, amelyek olyan 8 milliárd forintnyi összeget jelentenének. Lehet rá mondani, hogy világbanki kölcsönbõl megvalósíthatók, de a mûködési költségét annak a csodálatos egészségügyi intézménynek, amelyet a kiválasztott régióban fognak megvalósítani, azt a társadalombiztosításnak kell állnia, és sajnálatos módon be kell fogadni. Tehát csak azt lehet beruházásként megvalósítani, amire a társadalombiztosítás finanszírozási vállalást tesz. No, ennek sincs nyoma!
Ezért én elég aggályosnak tartom a társadalombiztosítási alapokat, éppen azért, mert a költségvetés bizony sok esetben nem áll helyt azokért a várható kiadásokért, illetve a Pénzügyminisztérium túltervezi a bevételeket, és alultervezi a kiadásokat.
Ennek a következménye az az általam mindig is kárhoztatott gyakorlat, amely a vagyonfelélést, a vagyoneladást kötelezõen elõírja az önkormányzatoknak. Kérem szépen, ezt a vagyont, amelyet - most ne vitassuk, hogy mekkora összegben, de - a társadalombiztosítás megkapott vissztehermentesen, kvázi kárpótlásként kapta az egykor államosított, tavalyelõtti értéken 500 milliárdnyi biztosítóintézeti vagyon fejében, illetve annak fejében, hogy évtizedek alatt nem halmozták fel, nem tõkésítették a befizetéseit a biztosítottaknak... Tehát ez az elõdeink pénze, ez az örökségünk, éppen ezért ezt a vagyont azzal a feltételezéssel adtuk oda - ez már megint többes szám - a társadalombiztosításnak, hogy ennek csak a hozamát, a nyereségét lehet folyó kiadásokra fordítani, mert az apáink pénzét nem ehetjük el a gyerekeink elõl.
Tehát én ezt tisztességtelennek tartom, mert még egyszer egy ilyen vagyonjuttatásra nyilván nem kerül sor. Ehhez nem kell különös jósnak lenni, egyszerûen már csak azért sem, mert nem lesz mit adni. Tehát ha egyszer ezt a felhalmozott, elõdeink által felhalmozott pénzt mi most elköltetjük a társadalombiztosítással, azzal bizony becsapjuk saját magunkat, mert egyszer lehet csak elkölteni, és ami nagyobb baj: becsapjuk a gyerekeinket, utódainkat. Márpedig ezt a világot nem a szüleinktõl örököltük, hanem a gyerekeinktõl kaptuk kölcsön, és annak megfelelõen kellene bánni vele.
Ezek az összefüggések tehát véleményem szerint a központi költségvetést elõbb-utóbb olyan garanciavállalásokra - vagy teljesítésére, mert vállalás nincs - kötelezi, amely az alkotmányból fakad, és ami egyszerûen - pláne választási évben - elkerülhetetlen lesz, hiszen a nyugdíjasok nagyon sokan vannak, és rendszerint elmennek szavazni. Tehát akkor viszont miért nem jelenítjük meg a költségvetésben jó elõre? - hiszen várhatóan szükség lesz rá, hogy felhasználjuk.
Ezek a kérdések, amelyekrõl beszéltem, a Népjóléti Minisztérium fejezetében jelennek meg jórészt, tehát kicsit akkor a Népjóléti Minisztérium fejezetérõl is szólni kell. Hiszen az egészségügy mûködése, az egészségügyi rendszer, beruházási, fejlesztési költségei, illetve a szociális ellátórendszer, a nyugdíjrendszer egy többszörösen vegyes finanszírozású és elég bonyolult finanszírozású, óriási rendszer.
A Népjóléti Minisztérium költségvetésében jelennek meg a beruházási, fejlesztési költségek elvileg, a társadalombiztosítás költségei között jelennek meg a mûködési költségek, és az önkormányzatok költségvetésében - amely tehát megint a központi költségvetés leosztott része - jelennek meg mind a két fajta kiadások.
Nagyon örültünk annak, amikor sorra-rendre hallottuk a különbözõ pénzügyminisztériumi szakemberektõl, politikusoktól, közgazdászoktól, hogy végre a gazdaság eljutott arra az állapotra, hogy most már további restrikciókra nem lesz szükség. Örömmel hallottuk, mert arra gondoltunk, hogy akkor a prioritások között az egyik legjobban sújtott terület - az egészségügy és szociálpolitika, a családpolitika, a gyerektámogatási rendszer - mindenképpen elsõ helyen jön szóba, nagyon sok ok miatt.
Talán a legfontosabb ok, hogy Magyarország egészségügyi mutatói, a gyerekszám alakulása, ha katasztrofálisnak nem is mondható, de mindenesetre igen aggályos, a világ rangsorában a halandóságban a 92. helyen állunk - ha végiggondolják a fejlõdõ országokat, azoknak is a végén. Tehát valahol Afrika közepén vagyunk, és ez a folyamat '65 óta így folyik. Tehát akkor, amikor egy kis fellélegzést reméltünk a gazdasági kényszer szorítása alól, biztosak voltunk abban, hogy prioritása lesz az egészségügynek, a szociál- és családpolitikának.
Azon kívül, hogy ilyen az egészségi helyzet, még egy tárcát, még egy szakterületet nem tudok, ahol olyan óriási változások zajlottak volna le, mint ezen a területen 1994 óta. A szabad orvosválasztás, az egész kórházi, illetve egészségügyi finanszírozási rendszer átalakítása, a kórház-struktúraváltás, a minimumkövetelmények elõírása, most legújabban a napokban tárgyalt egészségügyi törvénybõl fakadó hihetetlen nagy többletkiadások azt jelentik, hogy egyszerûen a szinten tartáshoz a reálértéket követõ növekedés sem lett volna elég, éppen azért, mert évek óta fokozatos kivonás történik, pénzügyi zsugorodás történik ezeken a területeken.
'94-ben 7 százalék körül volt a nemzeti össztermékbõl való részesedése az egészségügynek. Ez napjainkra körülbelül 5,5 százalék, és 2000 utánra remélik az adatsorok, hogy visszajutunk a 7 százalékhoz. Tehát egyszer egy nagyon rossz helyzetben, nagyon rossz egészségügyi helyzetben lévõ ország, másrészt egy óriási, dinamikus átalakításon átmenõ egészségügy, harmadszor az a tudományos-technikai forradalom, amely hatalmas árrobbanással jár, mindez azt a - most már tudom - hiú reményt keltette bennünk, hogy akkor az évek során felhalmozott lemaradást elkezdjük valami módon behozni.
(20.30)
Tehát nemcsak az, ahogy az elõterjesztés, a fejezeti indokolás fogalmaz, hogy sikerül megállítani a reálérték csökkenését, ami azt jelenti, hogy a bérekben 14,5 százalék növekedés, a dologi kiadásokban - évek óta elõször - a csökkenéshez képest 10 százalékos növekedés jelenik meg; ez azt jelentené, hogy sikerült megállítani a reálérték- csökkenést. Most az a kérdés, hogy mihez képest? Én vettem a fáradságot, és a tárca néhány fontosabb számadatát összevetettem: az utolsó, a tervezett '98. évi költségvetési számokat összevetettem az 1996-os, tehát az utolsó befejezett költségvetési év számaival.
Ha megengedik, akármilyen száraz is, néhány gyors adatot fel kellene ez ügyben olvasnom: a Népjóléti Minisztérium igazgatási összes kiadása '96-ban 2 milliárd 811 millió volt; '98-ban 1 milliárd 405 millió - ez a fele, miközben 32 százalékos az átlaginfláció. Ez semmiképpen nem tekinthetõ reálértéken tartásnak. A dologi kiadások, amik állítólag 10 százalékkal nõnek, '96-ban 431 milliót jelentettek magánál a tárcánál; '98-ban 371 milliót - ez bizony nem 10 százalék növekedés, hanem 20 százalék csökkenés.
A hármas címben, szak- és továbbképzõ intézmények, könyvtárak: '96- ban 1 milliárd 328 millió az összes kiadás; '98-ban 1 milliárd 297 millió tervezett. A gyógyító-megelõzõ országos intézeteknél valóban van növekedés, 16 százalékos: 20 milliárd 853 millióról 24 milliárd 097-re - ez 16 százalékos növekedés. Mondom: az átlaginfláció a két év alatt, '97-ben és várhatóan '98-ban 32 százalék lesz.
Ami a családpolitikai vitában elhangzott, hogy egy komplex gyermek- és ifjúságvédelmi, családvédelmi rendszert alakítunk ki: itt sajnos mindössze 15 százalékos növekedés van a gyermek- és ifjúságvédelmi intézményeknél; a családvédelmi hálózatnál '96-ban még volt 40 millió, '98-ban már nem lesz semmi. A családsegítõ központoknál nem volt '96- ban ilyen kiadás, de '97-ben 350 millió volt; jövõre 300 milliót terveznek. A gyermekvédelmi intézetek fejlesztésére '97-ben 420 volt, jövõre 300-at terveznek. Tehát ezek semmiképpen nem azt mutatják, hogy nominálértékben egy olyan növekedés lett volna, ami a reálérték megtartását jelenti - ez bizony további elvonást, restrikciót jelent.
Különösen szomorú, hogy apró, pici tételeket, például az Autizmus Alapítvány 5 millióját, a Peter Czerny Alapítvány 5 millióját, a szabadidõre és diáksportra fordított 56 milliót is nullára redukálták. A családi pótlék 18 százalékkal nõtt '96-hoz képest. Ugye a 18 százalékos növekedés nem tekinthetõ 32 százalék infláció mellett reálértéken tartottnak!? De bizony ha a hajléktalanok ellátását, a drogambulanciákat vagy bármely részét nézem a fejezet részletes indoklásában, ezt az elégtétellel vagy elégedetten történõ megállapítást, hogy évek óta talán sikerül megállítani a hanyatlást, ezek ezt nem látszanak teljes mértékben igazolni. És ez azért szomorú, mert például az új egészségügyi törvénybõl fakadó számtalan többletfeladatot, gondot, munkát megint csak az egészségügyi dolgozók nyakába zúdítják, ahelyett, hogy ehhez megfelelõ anyagi feltételeket biztosítanának.
Ez nekem különösen fájó emlék, mert emlékszem, amikor 1961-ben, kéthetes diplomával kikerültem falusi körzeti orvosnak - mert akkora orvoshiány volt az '56-os disszidálások miatt -, akkor bizony a tsz- mozgalom hirtelen, robbanásszerû felfutásakor a tsz-be kényszerített parasztok számára az állam egyáltalán nem tudott mást adni, mint az ingyenes orvosi ellátást; addig a parasztságnak, mezõgazdaságiaknak nem volt ingyenes orvosi ellátásuk. Ez azt jelentette, hogy kéthetes diplomával 30 ezer embert kellett ellátnom: szörnyû felelõsség volt, szörnyû teher és szörnyû kockázat annak a 30 ezer embernek.
Tehát most ugyanezt a szituációt még egyszer megélni, hogy nagyon nagy mértékben megnövekednek az egészségügyi dolgozók terhei, éppen az egyébként nagyon szükséges egészségügyi törvény miatt, de ehhez nem rendeljük hozzá úgymond a forrásokat, akkor valószínû: a most kezdõ orvosoknak ugyanolyan rossz emlékeik lesznek a pályájuk elejérõl, mint nekem. Nekem már ráadásul a végérõl is nagyon rossz emlékeim vannak, úgyhogy csak reménykedni tudok - mert a remény hal meg utoljára -, hogy annyi ígéret után végre az emberi erõforrásokba történõ beruházást komolyan vesszük, és talán egyszer nem a maradékelv alapján részesül az egészségügy, a szociálpolitika, a gyermek- és ifjúságpolitika a költségvetés elosztásakor, hanem az ország állapotának meg az önbecslésünknek megfelelõ mértékben.
Adjon ehhez Isten erõt és türelmet, hogy megérjem! Köszönöm szépen, viszontlátásra! (Taps az ellenzéki pártok padsoraiból.)