DR. RASKÓ GYÖRGY (MDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! Az 1998. évi költségvetési elõirányzat tipikus választási költségvetés, amelyrõl már más képviselõtársaim korábban elég részletesen beszéltek. Szekeres Imrével ellentétben, akinek írtak egy nagyon jó anyagot, a tegnapi Népszabadság leközölte, pontosan ezt a választási költségvetést kívánja benne Szekeres Imre megcáfolni, és ezáltal önmagát cáfolja meg, rövidesen rátérek erre a cáfolatra. Azt gondolom azonban, hogy ez a téma, hogy választási költségvetés '98-ban, nemcsak Magyarországon szokásos dolog, nyugat- európai országokban is - utánanéztem ezzel foglalkozó szakirodalomnak - eléggé gyakori, bevett dolog. Kár tagadni: minden kormány, pontosabban a koalíciós pártok igyekeznek természetesen maga számára ezzel is jobb pozíciót szerezni a következõ évben, tehát a választás évében. Ezt csinálják nyugati demokráciákban is. Az a trükk azonban, amit a Horn-kormány az elmúlt három évben eljátszott ezen a területen, mindenképpen megérdemli azt, hogy rávilágítva a problémák valódi gyökerére, foglalkozzunk ezzel a kérdéssel kiemelten is.
A múlt héten képviselõtársam és frakciótársam, Bogár László nagyon szemléletesen bizonyította azt, hogy az elmúlt három év gazdaságpolitikája milyen eredményeket milyen áron hozott Magyarországnak, a magyar társadalomnak. Ennek a költségvetési vitában való hozzászólásnak a lényege az volt, hogy a kormányt elbûvölik a makrogazdasági mutatók, amelyek valóban egyre szebb képet mutatnak a magyar gazdaság állapotáról, ezt így értékelik külföldi befektetõk is, különbözõ nemzetközi minõsítõ intézetek, pénzintézetek, Világbankot, Valutaalapot és egyéb más szervezeteket is beleértve.
A makrogazdasági mutatók mögött azonban súlyos társadalmi problémák húzódnak, társadalmi egyenlõtlenségek, amelyekrõl Bogár László nagyon határozottan és nagyon bizonyítóan beszélt. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a Bokros-csomagnak, melyet 1995 márciusában a kormány életbe léptetett, a lényege az volt, hogy a kormány kiütéses gyõzelmet aratott a gyenge alkuerejû társadalmi rétegek fölött. Ez még önmagában véve egy gazdaságfilozófiába átmenetileg bele is illeszthetõ, az azonban semmiképp sem, hogy a kormány a család- és háztartásgazdaságra is kiütéses vereséget mért, vagyis a munkaerõ újratermelését egyszerû fogyasztásnak tekintette, és mind a mai napig egyszerû fogyasztásnak tekinti. Ez a '98. évre vonatkozó költségvetési irányelvekben is egyértelmûen tükrözõdik.
Arra szeretném a kormány jelen lévõ képviselõinek figyelmét fölhívni, hogy a munkaerõ az nem egyértelmûen fogyasztási kategória, mármint abból a szempontból, hogy a munkaerõt újra kell termelni. Ennek finanszírozását vállalhatja magára az állam, és történhet az, ami az elmúlt három évben történt: az állam kivonul folyamatosan ennek a finanszírozásából, ez áthárul a családokra, vagyis gyakorlatilag a családoknál fogyasztásként feltüntetett kiadások valójában társadalmi felhalmozásként foghatók föl, ugyanis a munkaerõt megfelelõ színvonalon, megfelelõ szakképzettséget biztosítva kell újratermelni ahhoz, hogy az ország versenyképes legyen.
Ma emberfeletti áldozatvállalás mellett teszik ezt azok a családok, amelyek teszik, de az õ számuk is egyre kevesebb, és nem véletlen, hogy a költségvetési irányelvek indoklásában olvasható az a mondat, hogy hát jövõre szerencsére már 50 ezer gyermekkel kevesebb lesz, aki családi pótlékra jogosult, hát ezzel is milyen komoly megtakarítást lehet elérni. Ha ez így folytatódik tovább, akkor megint 50 ezerrel, aztán 100 ezerrel lesz kevesebb azon gyermekek száma, akiket az államnak családi pótlék útján finanszíroznia kell. Kérdés, hogy hova vezet ez. A magyar társadalom hosszú távú életképessége szempontjából, vajon helyes-e ez a gondolkozás, ez a filozófia, amit a kormány ezen a területen napról napra, újra és újra megfogalmaz.
A Magyar Demokrata Néppártnak egészen más a véleménye errõl a kérdésrõl. Mi úgy gondoljuk, hogy az a humántõke-kivonás, ami az elmúlt három évben történt - és ez folytatódik a '98. évi költségvetés irányelvei szerint jövõre is -, megengedhetetlen bûn, és a magyar társadalom leépülését, a magyar gazdaság hosszú távú versenyképességének elvesztését jelentheti.
Nem igaz az az állítás, amit egyébként a 212. oldalon a kormány indoklásában megfogalmaz. Egyrészt azt mondja, hogy komparatív elõnyök származnak a jól képzett olcsó munkaerõbõl. Ez lehet, hogy igaz - átmenetileg. Utána hozzáteszi az indoklásban az író azt, hogy a bérköltség aránya a hozzáadott értéken belül örvendetesen tovább csökkent, vagyis javult a munka-költség alapú versenyképesség. Általában ez így szokott lenni a fejlõdõ országokban is. De még egyetlen fejlõdõ országot sem láttunk vagy látunk a valóban versenyképes államok között. Versenyképes gazdaság ott képzelhetõ el, nem ahol olcsó a munkaerõ, hanem ahol az egységre vetített munkatermelékenység, hatékonyság megfelelõen magas. Ez lehetséges nagyon magas munkaerõköltség mellett is, mert egy jól képzett, kreatív munkaerõ esetleg többszörös teljesítményre képes még akkor is, hogyha ez egy jelentõs, jóval magasabb munkabérköltség mellett történik.
(11.50)
Ha megnézzük az OECD-országok erre a területre fordított kiadásait, egyértelmûen látszik, hogy a munkaerõ-utánpótlásra, a munkaerõ szakképzettségének minél magasabb színvonalra való emelésére - beleértve a családok segítését, az oktatást, a szakképzést, az átképzést és természetesen a kutatást is - sokkal nagyobb összeget fordítanak, és sokkal nagyobb arányú a bruttó nemzeti termékhez viszonyított ráfordítás ezeken a területeken. A Horn-kormány az elmúlt három évben ennek pontosan az ellenkezõjét tette, ezért lehet, hogy átmenetileg valóban látványos javuláson ment keresztül a magyar gazdaság az olcsó munkaerõ révén elért versenyképességbõl adódóan, de az a filozófia, amit a költségvetési kiadási sorok pontosan tükröznek - miszerint a humántõke újrapótlására egyre kevesebb összeget fordítunk -, mindenképpen káros, közép- és hosszú távon pedig egyértelmûen hátrányos lehet a magyar társadalom, Magyarország számára.
1994-ben a bruttó nemzeti termékbõl a családi támogatások aránya 3,3 százalék volt, ami 1997-re 1,7 százalékra csökkent, 1998-ban pedig 1,6 százalék lesz. A trend teljesen egyértelmû: 1995-tõl, a Bokros- csomag bevezetése óta 2,5 százalékról csökkent 1,6 százalékra. Ha ehhez hozzáteszem azt, hogy az oktatásra és kutatásra fordított pénzek összege a bruttó nemzeti termékhez viszonyítva szintén hasonló ütemben csökken, akkor ez egyértelmûen alátámasztja azt a vádat - nyugodtan nevezhetem vádnak -, hogy a kormány a makrogazdasági egyensúly helyreállítása és túlzott fõ célként való megfogalmazása miatt lemond Magyarország hosszú távú versenyképességének a biztosításáról.
Ez a támogatási filozófia egyébként a költségvetés arányszámait nézve is egyértelmûen érvényesül. 1994-ben 8,5 százalékot fordított a költségvetés ilyen célokra, 1998-ban ez 5,4 százalék lesz. A Magyar Demokrata Néppárt határozottan azon a véleményen van, hogy nem a fejlõdõ országok és az örökké fejlõdõ ország státuszában maradó országok filozófiáját kell követni, és nem azokat a tanácsokat, amelyeket ezen országoknak adnak. Nekünk - lévén hogy Európához tartozunk, és egy fejlett régió, gazdasági közösség tagjává kívánunk válni - az ottani filozófiát kellene követni, és a kormány költségvetési tervezetének is illene már ebben az irányban kézzelfogható jeleket, bizonyítékokat felmutatni.
A humántõke-kivonás - mely, mint mondottam, az elmúlt három évre egyértelmûen jellemzõ - tovább folytatódik. S itt jön az a rész, amit nyugodtan nevezhetünk választási költségvetésnek, ugyanis 1997-ig a humántõke-kivonás mellett a lakosság más rétegeit is keményen sújtotta a Bokros-csomag. Nem volt kivétel, ezt szeretném hangsúlyozni. Az Egészségbiztosítási Alap költségvetése 1997-ben 7 százalékkal növekszik nominálértékben, ami reálértékben óriási csökkenést jelent, de a nyugdíjalapé is 7 százalékkal növekszik a jelenlegi állás szerint. Az 1998-as költségvetési javaslatban a Nyugdíjbiztosítási Alap kiadási oldala 25,7 százalékkal nõ.
A kormány vezetõ politikusai és Szekeres Imre is természetesen hevesen cáfolják, hogy itt bármiféle választási trükkrõl lenne szó. Idézem is Szekeres Imre ebbéli nyilatkozatát. Azt mondja, hogy a 21,8 százalékos nyugdíjemelés 1998-ban egy humánus lépése a kormánynak, és egyben szociológiai kényszer is. Való igaz, hogy szociológiai kényszer is, mert a nyugdíjak az elmúlt három évben - Medgyessy Pétert idézem - reálértékben 25 százalékkal csökkentek. Tehát való igaz, hogy itt egy szociológiai kényszer is mozog, ami miatt ezt a nagymértékû emelést meg kell tennie a kormánynak. Nem hiszem, hogy bármelyik ellenzéki képviselõtársam olyan javaslatot fog elõterjeszteni, hogy a nyugdíjak emelésének javasolt mértékét fogjuk vissza.
De felteszem a kérdést, hogy ez a szociológiai kényszerfelismerés vajon miért 1997 õszén, hét-nyolc hónappal a választások elõtt történt a kormány részérõl. Azoknak a nyugdíjasoknak mondom, akik hallgatnak bennünket vagy néznek minket, hogy ez természetesen csak 1998-ra vonatkozik. Ha valaki vette a fáradságot és alaposan végigolvasta a Pénzügyminisztérium által készített középtávú prognózist, számait végigelemezte, az rájöhetett arra, hogy ez egy egyszeri, 1998-ra vonatkozó attrakció. 1999-tõl kezdve már szó sincs ilyen humánus lépések megtételérõl és semmiféle szociológiai kényszerrõl. Egyébként a 21,8 százalékos nyugdíjemeléssel a kormány igen kis mértékben kompenzálja az eddigi 25 százalékos reálnyugdíj-csökkenést. Aztán majd - gondolván, hogy ezzel a választási fogással 1998 után is hatalmon lehet maradni - lesz újabb három esztendõ arra, hogy amit a kormány pluszban 7-8 százalékkal kifizet a nyugdíjasoknak, azt szépen lassan újra visszaveszi.
Szekeres Imre azt mondta, hogy semmiféle újraelosztásról, felesleges pótelosztásról nincs szó, és a kormánynak soha nem az volt a szándéka, hogy az elsõdleges kiadások olyan mértékben növekedjenek, ami túlköltekezést jelenthet. Kérdezem én: miért van az, hogy az egészségügy 1998-ban is ilyen mostohán kezelt? Az Egészségbiztosítási Alap költségvetési kiadásai 12,5 százalékkal fognak növekedni, vagyis még az infláció mértékével sem. A kormány 13,5 százalékos átlagos inflációnövekedést jósol 1998-ra, ehhez viszonyítva az egészségügyre tehát reálértékben még kevesebb fordítható majd. Az egészségügy en bloc valószínûleg nem túl lényeges választási szempont a szavazatszerzések tekintetében.
Az egészségügy fejezetének indoklása egészen komikus mondatokkal történik. Kettõt idéznék belõle. Az egyik: "Az egészségügyben javítani kell a költség hatékonyságát, korlátozni kell az állami feladatvállalást. Az egészségügyi kapacitások további szûkítése lehetõvé teszi a reálértéktartás követelményeinek érvényesítését." 208. oldal. Lefordítom, hogy a kormány szerint mit jelent ez a javaslat. Elnézést kérek képviselõtársaimtól, hogy személyes problémával untatom önöket, de az állatorvosi ló esete jut az ember eszébe arról, ami ezen a nyáron történt.
(12.00)
Lányom leesett a kerítésrõl, térde súlyosan megsérült, el kellett vinni azonnal a közeli SZTK-ba, ahol az orvos megállapította, hogy súlyos térdficam. Helyre tette, és javasolta, hogy azonnal röntgenezzük meg, és utána majd eldönti, mi legyen a következõ lépés. Röntgenezésre nem került sor, mert délután négy órakor az aznapra kiadagolt röntgenpapír már elfogyott a Fehérvári úti SZTK-ban. Ezért a röntgenre nem került sor. Ezek után azt mondták, hogy akkor azonnal át kell vinni a kislányt a traumatológiai intézetbe. Elvittük, ott nem volt az aznapra kiadagolt sterilizált olló. Ami egészen komikus volt, hogy egyetlenegy darab sterilizált ragtapasz volt, amin a fõnõvér és az orvos elkezdett vitatkozni, hogy vajon erre a sebre szabad-e fölhasználni - ez délután hat órakor volt -, mert lehet, hogy késõbb jön be olyan súlyos sérült, akinek sokkal nagyobb szüksége lesz ilyen sebtapaszra, de a mai napra ez az egy darab maradt. Ez az Országos Traumatológiai Intézet. Az orvos rám néz, és szégyenkezik, és én szégyelltem leginkább magam mint országgyûlési képviselõ, hogy mi sorra, ha az ellenzék nem is szavazta meg, de a kormánypárti képviselõk igen azt a költségvetést, ami lehetetlenné teszi azt, hogy a kórházak megfelelõ egészségügyi, gyógyászati eszközökkel rendelkezzenek még olyan helyen is, ahol kiemelten fontos gyógyászati kezelés történik.
Azért említettem meg ezt a személyes és engem, családomat érintõ esetet, mert valószínûleg eléggé általános és másokkal is elõfordul. Ezek után az a költségvetési javaslat, mely az egészségügyben a dologi kiadások mindössze 10 százalékos növekedését gondolja lehetõvé tenni, egészen elképesztõen alacsony mértékû, és reálértékben jelentõs újabb csökkenés. Ezzel utalok arra, hogy 1998-ban a kormány olyan bátran és szabadon kezeli az állítólagos többlet forrásokat, annak elosztását, amely mindenképpen eléggé sanda választási szándékokat és célokat tükröz.
Ha továbbmegyünk, ez természetesen más ágazatoknál is nagyon is nyomon követhetõ. Elég, ha csak a költségvetés kiadási elõirányzatait sorra vesszük. Az egyik a gazdálkodó szervezetek támogatása. A kormány restriktív gazdaságfilozófiájával nehezen összeegyeztethetõ az, hogy a gazdálkodó szervezetek támogatása 1998-ban az inflációt jelentõs mértékben meghaladóan növekszik, 16,7 százalékkal. Ez egy 130 milliárd forintos tétel. Úgy gondolom, hogy a kormány magának mond ellent, gazdaságfilozófiájának mond ellent az, hogy a gazdálkodó szervezetek közvetlen támogatását fönntartja, sõt, reálértékben az erre fordított összeget jelentõsen emeli.
A másik ilyen tétel az agrárgazdaság ügye. Halljuk azt, hogy '98- ban százféle ok is van, hogy miért kell a mezõgazdasági támogatásokat reálértékben növelni. Egyébként ez 17 százalékos nominálnövekedést jelent. Való igaz, ha 15 százalék alatt marad az infláció, akkor itt reálértékben a mezõgazdaságnak nyújtott támogatások növekednek. Kérdés, hogy ez a mérték - ami egyébként a GDP arányában mindössze 0,8 százalék - vajon elegendõ-e arra, amit a mezõgazdaságra kellene tényleg fordítani. Nem elsõsorban termelési költséget csökkentõ támogatásokat kellene adni, nem elsõsorban ésszerûtlen piaci beavatkozásokat kellene finanszíroznia (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõ leteltét.) a kormánynak ebbõl az összegbõl, hanem az életképes birtokok fejlesztésére kellene a támogatást adni a magyar mezõgazdaság hosszú távú versenyképességének megszerzése, megõrzése szempontjából. (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõ leteltét.)
Befejezésül: a Magyar Demokrata Néppárt a költségvetés irányelveit választási jellegûnek tartja, abban olyan tételeket talál, amelyek egyértelmûen erre utalnak, és ellentmond egyébként a korábbi gazdaságfilozófiájának is.
Köszönöm. (Sasvári Szilárd közbeszól: Taps.)