KÕSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Örülök, hogy ellenzéki képviselõtársam annyira elégedett a menedékjogi törvényjavaslattal; sok tekintetben én is elégedett vagyok, de talán azért nem vagyok annyira elégedett, mint õ.
Õ említette a portugál menedékjogi törvény új változatát. Módomban volt - bár sajnos nem olvasok portugálul, de elkészült ennek egy magyar fordítása - elolvasni, és ebben a portugál törvényben is azt tapasztaltam, amit egyébként a német vagy a legújabb osztrák menedékjogi törvényben, bizonyos fokig szemben a magyar törvényjavaslattal, ugyanis ez a menedékjogi törvény egy nemzetközi egyezménynek az alkalmazása a magyar jogban. Nem abban az értelemben, ahogy nemzetközi egyezményeket magyar törvénnyel ki szoktunk hirdetni, hiszen a genfi egyezmény vonatkozásában ez már régen megtörtént, hanem abban a vonatkozásban, hogy az összes kapcsolódó eljárási szabályt tartalmazzák azok a törvények, amelyek a menedékjogról szólva megjelennek a különbözõ országok hazai jogalkotásában.
Három törvény alapján - osztrák, német, portugál -, amelyeket módomban volt elolvasni, ezeknek közös jellemzõjük, hogy nem próbálják megfejelni a genfi egyezményt, tehát nem tesznek hozzá olyan jogalkotási elemeket, amelyek az egyezményben nincsenek benne. Mondjuk az osztrák törvényre hivatkozva - de hasonló a portugál is - a genfi egyezmény meghatározza, hogy ki a menekült, és meghatározza azt is, hogy milyen esetekben tagadható meg a menekült státusz a menedéket kérõtõl, illetve milyen rendkívüli esetekben vonható az meg valakitõl. Ehhez képest, amikor a magyar törvény olyasmirõl beszél, hogy nem adható meg a menekült státusz annak, akit korábban kiutasítottak az országból, ez egy teljesen önkényes hozzátétel. Úgy látom - és ez optimizmussal tölt el -, hogy az elõterjesztõ hajlik arra, hogy olyan módosító indítványokat fogadjon be, amelyek ezeket az anomáliákat kiküszöbölik. Nagyon remélem, hogy ebben a tekintetben a törvényszöveg jelentõsen javulni fog.
Ugyanakkor azonban az is teljesen nyilvánvaló, hogy koncepcionális változások már nem fognak történni, tehát a parlament koncepcionálisan azt a törvényt fogja elfogadni vagy nem elfogadni, amely a Ház elé került. Akkor, amikor vezérszónokként beszédet mondtam, nagyon pozitívan beszéltem arról, hogy nemzetközi vonatkozásban is úttörõ dolog, hogy a magyar jogalkotás megpróbálta háromfokúvá tenni a nemzetközi védelmet - a menekültek mellett szól menedékesekrõl és befogadottakról. Továbbra is azt mondom, hogy jó volna, ha így volna és azt gondolom, hogy tudomásul véve azokat a realitásokat, amelyek 1951 óta, tehát a genfi egyezmény megszületése óta, illetve 1967 óta, a New York-i jegyzõkönyv elfogadása óta történtek, tudomásul véve a világ menekülthelyzetének jelenlegi realitásait, tudomásul véve azt, hogy a világban nem kisszámú menekült van, akik olyan országból menekültek, amelynek az elnyomó társadalmi rendszere a belátható jövõben nem fog megváltozni, tehát a végleges letelepítésükre, integrálásukra kell törekedni.
(18.00)
Jelenleg olyan helyzet van, olyan helyzet jött létre, amikor nagy tömegû menekült keletkezik szerte a világban, ugyanakkor azonban megvan a remény és az esély arra, hogy a menekültek elõbb-utóbb visszatérhetnek a hazájukba, mint ahogy a délszláv menekültek Magyarországról nagyrészt visszatértek vagy továbbmentek, vagy másképpen rendezõdött a helyzetük. Kívánatos és remélhetõ, hogy más nyugati országokban is vagy letelepednek, vagy visszatérhetnek azokba a délszláv országokba, ahonnan elmenekültek.
Ha azonban a törvényalkotás a múltra vonatkozik, tehát hogyha a törvényalkotás most megoldja azt a helyzetet, ami 1991-ben a délszláv háború kezdetekor keletkezett - akkor tulajdonképpen jogállás nélkül jött létre nagy tömegû menekült -, megoldja ezt a helyzetet most, amikor tulajdonképpen ez a helyzet már nem áll fenn, amikor ezek az egykori menedékesek 90 százalékban visszatértek a hazájukba vagy elkerültek valahová - tehát tulajdonképpen a magyar törvényhozásnak, a magyar kormányzatnak nincs sok foglalkoznivalója velük -, akkor ez a menedékes státusz csak akkor volna igazán elõrelépés, hogyha ez volna a menekültjog, a menekültellátás központi kategóriája. Ugyanis most az a helyzet, hogy a törvény alapján a menekülteknek olyan státuszt biztosít a magyar törvény, amilyet voltaképpen a genfi egyezmény nem ír elõ. A genfi egyezményben nincs olyan, hogy az állampolgárokkal egyenlõ státuszba, egyenlõ jogállásba kell kerülnie a menekültként elismertnek. A genfi egyezmény felsorolja az élet különbözõ területeit, és ezekkel kapcsolatban részben azt mondja, hogy olyan státuszba, olyan jogállásba kell kerülniük, amely a külföldiek számára biztosított lehetõségek közül a legjobb, és egyes területeken azt mondja, hogy meg kell kapniuk olyan szociális, társadalombiztosítási és a többi, munkavállalási lehetõségeket, amelyek hasonlóak az állampolgárokéhoz.
Én nem sajnálnám a menekültektõl az állampolgárokat megilletõ jogokat és az állampolgárokéhoz hasonló jogállást, csak az a baj, azért vagyok mégis aggodalmas ezzel a nagyvonalúsággal szemben, mert ez azt az aggodalmat kelti bennem, hogy szinte nem lesznek menekültek. Tehát igen kevés olyan személy lesz, akit menekültként ismer el a magyar hatóság. Nem is beszélve arról, hogy beletekintve, mondjuk, az osztrák törvénybe, a menekült státuszt maga a helyzet hozza létre. Tehát az osztrák törvényalkotó úgy gondolkodik, hogy menekült az, aki a genfi konvenció szerint menekült, és az osztrák törvény erejénél fogva, amely adoptálja a genfi konvenciót, menekültté válik. A hatósági eljárás tulajdonképpen arra vonatkozik, hogy megfelel-e az illetõ a genfi konvenció szerinti helyzetnek. Tehát nem arról van szó, hogy a hatóság eldönti, hogy valaki menekült-e vagy sem, hanem a hatóság csak azt dönti el, hogy az illetõ olyan helyzetben van-e, ami a genfi konvenció szerint õt menekültté minõsíti. Tehát ez is csak egy jele annak, hogy a magyar törvény igen erõsen hatóságközpontú.
De mondom, ez nem volna olyan nagy baj, hogyha lehetséges volna, hogy menedékesként ismerjék el azokat, akik a genfi konvenció szerinti okokból menekültek, vagy pedig azért menekültek, mert a hazájukban háború, polgárháború, súlyos etnikai összecsapás, az emberi jogok tömeges megsértése miatt nem élhetnek, és onnan menekülni kénytelenek, és elsõsorban abban a tekintetben különböznek a genfi konvenció szerinti menekültektõl, hogy azt gondoljuk, hogy õk ideiglenes védelemre szorulnak, mert az a reményünk, hogy elõbb-utóbb majd visszatérhetnek a hazájukba. Tehát az integrációjuk annyira kívánatos és szükséges, amennyire az itt-tartózkodásuk ideje alatt szükséges. Szükséges az, hogy minél inkább önellátókká váljanak, tehát ne csüggjenek a menekültügyi ellátás rendszerén. Másrészt azonban a reményünk és a törekvésünk az, hogy õk visszatérjenek a hazájukba. No de hát a helyzet nem ez!
A helyzet az, hogy menedékes akkor lehet valaki, hogyha a kormány egy ilyen döntést hoz, hogy most be fog fogadni innen vagy onnan menedékeseket, vagyis abban az esetben, hogyha az történik, ami remélhetõleg nem fog történni, hogy megismétlõdik valahol a közelünkben egy, a délszláv válsághoz hasonló válság. Magyarán, menekültek nem lesznek azért, mert olyan jogállást kellene nekik biztosítani, amelyet szerintem tömegesen nem lehet biztosítani. Menedékesek nem lesznek, mert nem lesz olyan kormánydöntés, ami menedékeseket hoz létre.
Akkor kik lesznek? Befogadottak lesznek. Csakhogy a befogadottak a magyar törvényjavaslat szerint valahol félúton vannak az idegenrendészeti eset és a menedékjogi eset között. Például, hogyha azt mondjuk, hogy õk azért vannak itt és azért lehetnek itt, mert nemzetközi szerzõdés alapján, mondjuk, nem a genfi egyezmény alapján, hanem az emberi jogok európai egyezménye alapján, vagy a kínzás elleni egyezmény alapján védelemben részesülnek - és voltaképpen õk az átlagos, a tipikus menekültek -, akkor nagyon kérdéses az, hogy elõ lehet-e írni nekik olyan magatartási szabályokat, amelyek az illegális külföldiekre jellemzõen lehetségesek. Mondjuk, azt mondani, hogy csak a menekültügyi hatóság által elfogadott, elismert szálláson lakhatnak, tehát vagy valamilyen kijelölt közösségi szálláson, vagy pedig más olyan szálláson, amelyet a menekültügyi hatóság megfelelõ szállásként elismert. Ez azért is nagyon problematikus, mert ha azt mondjuk, hogy az NGO-knak, a nem kormányzati szervezeteknek nagyobb szerepe kell legyen a menekültellátás, egyáltalán, a védelmezettek ellátásában - mint ahogy azt a törvény mondja is, nagyon helyesen, és úgy tûnik, hogy ebben a tekintetben az elõterjesztõ rugalmas, és hajlandó ezt a kört még inkább bõvíteni, ahol a nem kormányzati szerveknek is tevékenységi lehetõségeik vannak -, akkor ez azt jelenti, hogy annak a nem kormányzati szervnek, amelyik a menekültek számára szállást kíván fenntartani, akkor van erre joga, hogyha õt a menekültügyi hatóság mint rendészeti szerv, elfogadja megfelelõ szállást adónak.
Én nem állítom ezt, éppen a mai hírek mutatják azt, hogy nem alaptalan egy olyan aggodalom, hogy esetleg valamilyen szervezet, emberi jogi vagy szállásadó szervezetnek mutatva magát, netán bûncselekményekhez ad szállást vagy terepet, vagy bûncselekményeket fedez. Ilyen elõfordulhat, ilyen megeshet. De akkor ez egy rendõri kérdés! Az viszont nagyon kérdéses, hogy egy nem kormányzati szerv, amennyiben szállást kíván fenntartani a menekültek számára, és tegyük fel, hogy valami különös megszállottság következtében nem kíván ehhez pénzt kérni a kormánytól, ne tarthasson fenn szállást olyanoknak, akik nem illegális külföldiek, hanem védelemben részesülõk.
Nagyon sok szó esik arról, hogy az európai gyakorlat egyre szigorodik, egyre kevesebb menekültet fogadnak be. Ez igaz. Csakhogy, azt hiszem, már a korábbi vezérszónoki beszédemben is említettem, azért érdemes szemügyre venni a számokat. '96-ban a német menekültügyi szervezet, részben a genfi konvenció, részben a visszaküldés tilalma alapján 26 ezer embernek adott védelmet. Az osztrák, amelynek a szigorúságáról különösen sokat szoktunk beszélni, ugyanebben az idõben 800-nak adott védelmet; a magyar - persze, ott csak az európai származású menekültek jöttek szóba - 66-nak. Szóval azért ahhoz, hogy olyan szigorúak legyünk, mint mondjuk, jelenleg az osztrákok, még nagyon sokat kell enyhítenünk a jelenlegi gyakorlaton.
Érdemes talán megjegyezni, hogy ez a legújabb osztrák menekültügyi törvény, amely január 1-jén fog hatályba lépni, létrehozza a menekültügyi szenátust, vagyis egy olyan magas szintû államigazgatási szervet, amelynek a tagjait a köztársasági elnök nevezi ki a miniszterelnök javaslatára, és amely az elsõ fokú fellebbviteli hatóság az államigazgatási eljárásban.
(18.10)
Ez nem érinti egyébként a menekültnek azt a jogát, hogy elutasítás esetén a bírósághoz forduljon felülvizsgálati kérelemmel.
Végül pedig - ahogy már korábban is említettem, amikor errõl szólhattam - nagyon súlyos hiányossága a menekültügyi törvényalkotásnak, hogy nem kapcsolódott össze az idegenrendészeti törvény jelentõs módosításával. Néhány ponton módosult az idegenrendészeti törvény, de mélyreható reformra nem került sor, holott errõl számos alkalommal szó esett. Erre azt mondják, hogy majd az európai integráció vonulatában egy vagy két év múlva kerül erre sor.
Csak hogy arról beszéljek, ami közvetlenül összekapcsolódik a menedékjogi törvénnyel: a menedékjogi törvény arra is lehetõséget ad, hogy valakit megfosszanak a befogadotti jogállásától, tehát a legalacsonyabb védelemben részesülõ jogállástól. (Közbeszólás.) Jó, kétségtelenül bûncselekmény, mindenféle nemzetbiztonsági veszély esetén. Csak a kérdés az, hogy akkor mi lesz vele?! Ugyanis a befogadottak nagy része azért lesz befogadott, mert nem lehet visszaküldeni abba az országba, ahonnan elmenekült.
Vegyünk egy afgán menekülõt! Tegyük fel, hogy az az afgán menekülõ a szovjet megszállás idején esetleg együttmûködött a szovjet hatóságokkal, esetleg még háborús vagy emberiség elleni bûncselekményeket is elkövetett, ennek ellenére azt gondolom, hogy senki nem akarja kiadni õket a táliboknak, hogy megnyúzzák, még akkor sem, ha azt gondoljuk, hogy nem volt helyes az, amit õ Afganisztánban az állambiztonsági hatóság tisztjeként vagy városi párttitkárként mûvelt. Jelenleg is az a helyzet, hogy nincs jogállása, és azért nem lehet befogadott, mert hivatkozunk az emberiség ellenes bûncselekményeire - s akkor mi lesz?
Az idegenrendészeti törvény egyik nagy hiányossága, hogy jelenleg is az a helyzet, hogy azoknak sem ad jogállást, akik azért nem küldhetõk vissza a származási országukba, mert ott kínzás, embertelen, megalázó bánásmód, halálbüntetés s a többi fenyegeti õket. Éppen úgy nem ad státuszt ezeknek, mint ahogy azoknak sem ad státuszt, akik nem politikai vagy humanitárius okból nem küldhetõk vissza a hazájukba, hanem egyszerûen azért, mert nincs úti okmányuk, és az nem is szerezhetõ be. Már milliószor volt persze arról szó, hogy ez a jogállás-nélküliség ahhoz vezet, hogy emberek kerülnek meghatározatlan ideig börtönbe, idegenrendészeti õrizetbe, pusztán azért, mert mondjuk, koszovói albánok és nincs útlevelük, a jugoszláv nagykövetség pedig nem ad nekik útlevelet, mert azt gondolja, hogy tiszta haszon, ha kevesebb koszovói albán van Jugoszláviában. Ezek az emberek egy, most már újabban másfél évig vannak börtönben, pusztán azért, mert a jugoszláv nagykövetség nem hajlandó az ügyükkel foglalkozni.
De mondok valamit, ami talán újdonság, hogy nemcsak koszovói albánok vannak idegenrendészeti õrizetben, hanem vajdasági magyarok is. Olyan vajdasági magyarok, akik a háború alatt megszöktek a jugoszláv hadseregbõl, ahová behívták és bekényszerítették õket. Találkoztam egy idõs bácskai parasztemberrel, aki most már egy éve van idegenrendészeti õrizetben, méghozzá azért, mert elismerték ugyan, nem is tudom, hogy menedékesnek vagy menekültnek, de a bíróság egy kis súlyú bûncselekmény miatt, ami miatt felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte, mellékbüntetésként kiutasításra is ítélte, s a menedékes státusza ellenére ennek következtében illegális külföldivé vált, s ennek következtében most börtönben van, miközben a bíróság az alapügyben, amely jelentéktelen volt, megelégedett a felfüggesztett szabadságvesztéssel. Tehát ez a státusztalanság, amely az idegenrendészeti törvény módosítása következtében maradt fenn, bizonyos fokig kiterjed a menedéket élvezõkre is abban az esetben, hogyha a törvényalkotó olyanoknak, akik politikai okból kérnek menedéket, valami okból nem adja meg vagy elveszi a befogadotti státuszt is.
Végezetül csak arra szeretnék még utalni, hogy összefüggésben az idegenrendészeti törvény módosításának a hiányával, az is a baj mindezzel, hogy a menedékjogi törvény a menekülteket kivéve senkinek nem ad perspektívát, holott az nagyon is könnyen elképzelhetõ, hogy azzal a vélelemmel lesz valaki menedékes vagy befogadott, hogy elõbb- utóbb visszatérhet a származási országába, mert ott rendezõdnek a körülmények. Tudomásul kell vennünk, hogy nagyon sok olyan eset van, amikor ez nem fog bekövetkezni. Nem hiszem például azt, hogy a mi életünkben Afganisztánban kialakul a jogállam, és az afgán menedékeseket, befogadottakat vagy bármiféle védelemben részesülõket vissza lehet küldeni Afganisztánba. Márpedig akkor nemcsak hogy humanitárius okból az volna a bölcsebb, ha megvolna számukra a perspektívája annak, hogy bevándoroltakká legyenek, letelepedjenek itt, hanem ez volna az olcsóbb is. Ugyanis nincs drágább megoldás az idegenrendészetben vagy akár a menekültügyben, mint mondjuk, a határõrségi közösségi szállás, ahol hivatásos katonák vannak jelen ott, ahol idegenrendészeti, úgynevezett illegális migránsok vannak, de nem õrizhetik õket, mert erre az alkotmányos jogszabályok nem adnak lehetõséget. A helyzet jelenleg körülbelül az, hogy este hattól reggel nyolcig az illegálisan itt-tartózkodó külföldi a Határõrség õrizetében van és fogoly, reggel nyolctól délután hatig azonban nem az, tehát elmegy. Miután azonban senki nem szeret önként visszamenni a börtönbe, nem megy oda vissza, hanem átmegy a határon, és - mint ahogy ezt már említettem - voltaképpen a Határõrségnek is az az érdeke, hogy megszabaduljon tõle. Panaszkodni szoktak, hogy mennyien szöknek át a határon, de mindig meg lehet kérdezni, hogy és mi volna, ha nem szöknének át. Jelenleg körülbelül háromszáz ember van idegenrendészeti õrizetben, de ha senki nem tudott volna átszökni a határon, akkor ötezer vagy nyolcezer lenne - és akkor mit csinálna velük a magyar idegenrendészet és a magyar határõrség?
Tehát olyan törvényalkotásra volna szükség, mind a menekültek, mind a nemzetközi védelmet élvezõk ügyében, mind pedig az idegenrendészetben, amely azokban az esetekben, amikor a visszaküldés nem lehetséges - akár nemzetközi egyezmények miatt, akár technikai okból -, valamilyen módon, legalábbis hosszabb távon megnyílna a menedékesek és mindenféle külföldi számára a megnyugtató beilleszkedésnek, a letelepedésnek a lehetõsége, valami perspektívája lenne az életüknek. Egyébként ez közbiztonsági szempontból is a legjobb megoldás lenne, mert nyilvánvaló, hogy aki akar valamit, az jobban megfontolja, hogy ellopjon-e valamit, hogyha nem nagyon éhes, mint az, aki azt mondja, úgyis mindegy, mert úgysem lesz nekem jobb semmiképpen sem.
Köszönöm szépen. (Taps.)