DR. VARGA ISTVÁN (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Kedves Államtitkár Úr! E késõi órán kénytelen vagyok rövidíteni mondandómat, különös tekintettel arra, hogy most egy nagy ívû hozzászólást hallgattunk, amely széles spektrumát ölelte fel az ingatlan-nyilvántartásnak és az ingatlan-nyilvántartással kapcsolatos jogelméleti és gyakorlati fejtegetéseknek. Megmondom önöknek õszintén, hogy 1853-mal, az elsõ miniszteri rendelettel szerettem volna kezdeni, amely a telekkönyvet szabályozta, de ettõl megóvom képviselõtársaimat.
Tisztelt Országgyûlés! A Magyar Demokrata Fórumnak ugyanaz az álláspontja, mint amit már kifejtett az igazságszolgáltatási reform során, s amelyet megerõsített Salamon László képviselõtársam is. Ebben a törvényhozási kampányban nem biztos, hogy feltétlenül szükség volt vagy szükség van egy ilyen átfogó új törvény megalkotására. Természetesen szólnak emellett érvek, de nekem az a véleményem, s ezt szeretném majd a késõbbiekben konkrétan is megerõsíteni, hogy komoly alkotmányossági kifogások és aggályok merültek fel e kicsit elkapkodott, végrehajtási rendelet nélküli, de nagyon fontos törvény megalkotásakor.
A Magyar Demokrata Fórumnak az az álláspontja, hogy az ingatlan- nyilvántartást, telekkönyvet valóban rövid idõn belül meg kellene szabadítani azoktól a sallangoktól, amelyek a polgárokat évek, mondhatjuk úgy, hogy évtizedek óta irritálják. Ma itt az Országgyûlésben Sepsey Tamás képviselõtársam nagy hatású interpellációban próbált rámutatni arra, hogy Budapesten, amely egyébként egészen kivételes helyet foglal el az ingatlan- nyilvántartást és a telekkönyvi állapotokat illetõen, semmilyen komoly változás nem történt. Szeretném azt is megjegyezni, hogy az országban vannak megyék és vannak olyan telekkönyvek - például Békés megyében is -, ahol nincs különösebb gond és probléma, ahol lehet azt mondani, hogy majdnem naprakészek az ingatlan-nyilvántartási bejegyzések, harminc napon belül elintéznek mindent.
Zárójelben azért hadd jegyezzem meg, hogy nem növeli a forgalom biztonságát és az állampolgárok telekkönyvbe vetett hitét, hogy ezer forintért kell egészen furcsa procedúrák mellett telekkönyvi szemlét vagy hiteles tulajdoni lap másolatot beszerezni. Én bízom abban, hogyha meglesz az egységes számítógéprendszer, akkor ez a probléma is megoldódik.
Végül, de nem utolsósorban, hogy nehogy félreértés essék: nekem az a véleményem, a személyes tapasztalatom, hogy akármilyen mostoha körülmények is vannak mostanában a telekkönyvben... - még egyszer mondom: nem Budapestrõl beszélek, mert az egy egészen külön világ. Én egy vidéki képviselõ vagyok. Egyszer voltam a fõvárosi földhivatalban, kellett egy telekkönyv, és megmondom õszintén (Dr. Salamon László közbeszól.), hogy többet nem is fogok oda elmenni, kedves Salamon László képviselõtársam. Ott néhányan infarktust kaptak, kutyás emberek, rendõrök voltak ott, akik próbálták megakadályozni, hogy bemenjenek. Ez az én vidéki, falusi ügyvédi létemhez elképzelhetetlen, nem is gondoltam, hogy ilyen van.
(19.50)
Tehát többet nem fogok odamenni.
Szeretném hangsúlyozni, hogy vidéken az áldatlan állapotok ellenére tisztességesen dolgoznak, potom fizetésért a telekkönyvi dolgozók, készségesek. Ha meg tudták csinálni az elmúlt években azt a sziszifuszi munkát, amely a kárpótlással kapcsolatban keletkezett, én úgy gondolom, hogy le a kalappal elõttük. A kormánytól én azt kérném, ha lehetséges, próbálja az anyagi eszközöket fizetés, gépek, számítógépek formájában valamennyire összpontosítani, és akkor én azt hiszem, hogy a vidéki Magyarországon az ingatlan-nyilvántartással kapcsolatos fenntartások a polgárokban eloszlanak.
Ami pedig a kételyeimet és mondandóm lényegét illeti, tisztelt Országgyûlés, az ingatlan-nyilvántartás két legfontosabb alapjának egyike a forgalom biztonságának megteremtése és folyamatos biztosítása. E feladatának az ingatlan-nyilvántartásban foglalt közhitelesség alapelv kibontása tesz eleget, azonban ez a jogszabályi hierarchia miatt nem elegendõ. Az ingatlan-nyilvántartás ugyanis csak törvényerejû rendelet volt, és nem ellenkezhetett a benne foglalt rendelkezés a törvénnyel. A polgári törvénykönyv törvényi szintû szabályozásában ezért volt szükség az ingatlan-nyilvántartás közhitelességi alapelvét átvezetni.
A közhitelesség lényegét legjobban a bizalomban ragadhatjuk meg, bár az egész polgári jog valójában errõl szól. Különösen fontos, hogy a forgalom biztonságát jelentõsen befolyásoló jogszabályokban, így az ingatlan-nyilvántartásban is különösen hangsúlyozottá váljék a bizalom. A jogkeresõnek meg kell bíznia a kapott információk valóságában, mert csak akkor jár el ezen információk alapján. A fél azonban csak akkor bízik meg az ingatlan-nyilvántartásban, ha tudja, hogy az ott közölt adatok valósak vagy valósnak kell tekinteni. Ha tehát õ bízik az ingatlan-nyilvántartásban, akkor a törvénynek ezt a bizalmat védelmeznie kell.
A javaslat továbbra is fenntartja az eddigi ingatlan-nyilvántartási alapelveket, ám azok tartalmában mégis változást okoznak az egyes tervezett részletszabályok. Azt is mondhatnám, hogy a tradíciók védelmezésének szép ígérete mögött valójában az egyes alapelvek erõs változtatása rejtõzik. Jelesül a nyilvánosság és az elõbbiekben hangsúlyozott közhitelesség az, ami az érintett, burkolt változtatási törekvésekben van. A nyilvánosság elve volt a megvalósítója a gyakorlatban a közhitelesség elvének és a közbizalmi célnak. A jogkeresõ polgár az ingatlan-nyilvántartás megismerése miatt bízott abban, mert hozzáfért az egyébként közhiteles adatokhoz. A nyilvánosság háború elõtti értelmezése szerint mindenre kiterjedt a jogkeresõk betekintési kötelezettsége. Ezalatt tehát nemcsak a jelenlegi szóhasználattal élve tulajdoni lapot kell érteni, hanem minden jog, tény, adatbejegyzés alapjául szolgáló okiratot is.
Ezzel szemben a javaslat az okirattár tartalmának megismerésénél több korlátozást is bevezetett. A leginkább érthetõ személyazonosítók megismerésének a meggátolása. Ezzel kapcsolatosan mindössze az az aggályom, hogy a javaslatból elsõ olvasatra nem, csak hosszadalmas jogi értelmezés után derül ki, hogy az anyja neve és a lakcím nem a személyazonosítók körébe vont, ezért hozzá kell férni. Ha nem lehetne, akkor a forgalmi élet biztonsága jelentõsen csorbulna a gyakori neveknél, gondolok itt a saját nevemre vagy mondjuk, a Kissre, hiszen itt például egy zálogjog jogosítottjaként bárki könnyedén felléphetne.
Komolyabb aggályokat vet fel azonban a 4. § (3) bekezdés d) pontja. A tulajdonosok jegyzéke a javaslat szerint csak akkor nyilvános, ha a jogosult ehhez hozzájárul. Ez véleményem szerint abszurd szabály. Éppen azt a célt szolgálja a tulajdonosi lista megtekintése, hogy megismerhessük a telek tulajdonosait. Akkor viszont nem tudjuk a hozzájárulásukat is hozni egyben, arról nem is szólva, hogy így a hitelezõ sem tudná ellenõrizni egy tulajdoni lapon az adatokat addig, ameddig a hozzájárulást nem adják meg. Ennek megadása pedig bármire hivatkozással ügyesen elhúzható, tippeket adni itt - Szász Domokos már adott - nem kívánok.
Nevetséges, hogy az ingatlan-nyilvántartás egyik legfontosabb elemét gyakorlatilag kiemelik a minisztérium szakemberei, ezzel a leglényegesebb eszköztõl megfosztva a jogkeresõ állampolgárt.
Hasonlóképpen a törölt bejegyzések listája is csak a jogosított engedélyével hozzáférhetõ, ám hogy egy törölt, tehát sehol nem szereplõ bejegyzésnek hogyan járhatok utána, és hogy annak jogosítottjától engedélyt kapva az ingatlan-nyilvántartást is megtekintsem, ezt a javaslat nem tartalmazza. Egyébként ez esetben semmi szükség sem lenne az ingatlan-nyilvántartásra, az akkor már nem dologi jogi célokat és kereskedelmi jogi célokat szolgálna, hanem valójában az FM egy közigazgatási nyúlványává válna, és csak a földadó éves kivetésének alapját szolgálná a jövõben.
Ehhez képest az a megállapítás, amely minden okiratot ily módon "titkosít", már csak a hab a tortán. Elképzelni sem tudom, hogy egy bejegyzés törlése iránti pert miként tudnék megindítani, ha a legilletékesebb forrásból, az okirattárban elhelyezett okiratból, mondjuk, egy adásvételi szerzõdésbõl, nem tudok meggyõzõdni arról, hogy az adott szerzõdés érvénytelen. Tartalmát nem ismerhetem meg, mert kell a jogosított hozzájárulása, aki velem szemben ez esetben érdekellentétben áll. Ez utóbbi eset alapján állítom, hogy megsérül az alkotmány több rendelkezése, ezért alkotmányellenesség miatt ezt a szakaszt bármikor meg lehet támadni.
Támogat nézetemben a 15/1995-ös alkotmánybírósági határozat, amely részletesen foglalkozik az ingatlan-nyilvántartás nyilvánosság alapelvével, kifejtve, hogy ennek az alapelvnek töretlen érvényesítése miért alkotmányos követelmény. Nem akarom itt citálni, mindenki elõtt ismeretes az Alkotmánybíróságnak idevonatkozó rendelkezése.
Jól látható, tisztelt Országgyûlés, hogy csak a kényszerítõ szükség indokolhatja a közérdekû információk ilyen irányú korlátozását, akkor is csak más alkotmányos alapjog kényszerítõ szükségszerû érvényesülése. Mivel ez a helyzet a tulajdonosi lista és a szerzõdések esetén sem áll fenn, ezért a javaslat ezen pontja alkotmányellenes és megtámadható.
A fenti szabályokon túlmenõen nem enyhít az a gumirendelkezés sem, hogy a jogosult hozzájárulásának bemutatása alól mentesül az, akinek a betekintéshez jogi érdeke fûzõdik. Ugyanis a jogi érdek fogalma sehol sincs a javaslatban meghatározva, márpedig enélkül két lehetõség marad: a miniszteri végrehajtási rendeletben definiált, vagy a földhivatal ügyintézõje a hozott közigazgatási egyedi aktussal állapítja meg az érdek fennforgását vagy fenn nem forgását. Mindkét lehetõség beleütközik az alkotmányba, ahogy azt az Alkotmánybíróság a fenti döntésében egyszer már kimondta. Ekkor ugyanis a contrario történik az alkotmányos alapjog korlátozása, azaz mindazok, akik nem jogosultak a miniszteri definíció szerint az okirattár megismerésére, mert nincs jogi érdekük, illetve mindazok, akiket elutasítottak határozatilag a földhivatalnál, alkotmányos alapjogaik gyakorlásában váltak korlátozottá. Alkotmányos alapjogot csak törvény korlátozhat, de lényeges tartalmát még törvény sem, mondja ki a Magyar Köztársaság alkotmánya. Minden megoldás alkotmányellenes tehát ebben az esetben, ami nem a törvényben megfogalmazott definícióból tûnik ki.
Olyan apróságokkal már nem is kívánok foglalkozni, tisztelt Országgyûlés, hogy miért közjegyzõi okirat fogalmat használt a jogalkotó a közokirat fogalma helyett a javaslatban ennél a pontnál, mikor több ponton is a polgári perrendtartást megemlíti háttérjogszabályként. Ott ezek a kérdések egyértelmûen szabályozottak, és egyértelmûen másképp szabályozottak. Különleges szabályként azonban értelme sincs a javaslatnak - gondoljunk arra, hogy miért vannak például az ügyvédek kizárva a nyilatkozat hitelesítésébõl.
A másik alapvetõ tévedése a javaslatnak ismét alkotmányossági problémát vet fel, és ismételten az ingatlan-nyilvántartás alapelveivel kapcsolatosan. A már hivatkozott 15/1995. számú alkotmánybírósági határozat útmutatásának mond ellent, a közhitelesség elve az ingatlan-nyilvántartásnak ugyanis alapja. Mint láttuk, ezen alapelv érvényesüléséhez van mindenképpen szükség nyilvánosságra.
E fontosságból több megállapítás is következik. Maga a javaslat a korábbi ingatlan-nyilvántartás azon rendelkezését változatlanul emelte át, mely felállítja a vélelmet, miszerint az ingatlan-nyilvántartásba foglalt adatok nem ismerésére hivatkozni nem lehet, az abban foglalt adatok ismerete a kereskedelmi forgalomban vélelmezett. Vélelmezett továbbá az ingatlan-nyilvántartásba foglalt adatok valósága, amely vélelem a forgalom biztonságát szolgálja, és a fennebb már boncolgatott polgári törvénykönyvben, ingatlan-nyilvántartásban bízó, ellenérték fejében jóhiszemûen szerzõ harmadik személy doktrínáját alapozza meg.
Ennek a vélelemnek a gyengítése bármely eszközzel jelentõs károkat okozhat, és az ingatlan-nyilvántartási rendszert magát alapjaiban is megrengetheti. Ilyen gyengítésre példa a 2. § (3) bekezdése, ahol az eljárásokban nem valósnak, csak irányadónak kell tekinteni az adatokat. Hasonlóképp az 5. § (1) bekezdése kimondja, hogy ellenkezõ bizonyításig közhiteles a nyilvántartás. Álláspontom szerint itt értelmezésbeli tévedés van. Az ingatlan-nyilvántartás mindig közhiteles, és ha bebizonyosodik egy benne foglalt tény valótlansága, azt törölni kell. Ezért nem látom indokoltnak a bizalomcsökkentõ fél mondat betételét a közhitel meghatározásában.
Az 5. § (2) bekezdése ijesztõen fogalmaz, amikor megjegyzi, hogy ha e törvény másként nem rendelkezik, akkor közhitelesek az adatok.
A javaslat azon gyakorlata, hogy rengeteg felhatalmazást és utalást tartalmaz, már erõsen kifogásolható, mert a törvényszerkesztési minimumelvárásoknak sem felel meg, azzal pedig, hogy saját magának ad felhatalmazást, egyenesen jogalkotási gyöngyszemnek számít. De a helyzet ennél is súlyosabb.
(20.00)
Itt megint hivatkozhatnék az Alkotmánybíróság idevonatkozó határozatára. Tehát mindkét alapelv egyaránt történõ töretlen érvényesülése a vélelem megalapozója, ugyanis pusztán egy nyilvános nyilvántartás még nem elegendõ egy ilyen súlyú vélelem felállításához, hiszen például fel lehetne állítani azt a vélelmet is, mely szerint vélelmezett, hogy mindenki ismeri a Mol mérlegfõösszegét, ezért senki sem hivatkozhat arra, hogy errõl nincs tudomása. A vélelem alapja pedig a HVG hetilap által évente közzétett vállalati lista lenne, ami nem lenne közhitelû, csak nyilvános. Ezen gondolatmenet alapján a közhitel ilyen mértékû korlátozása meglátásom szerint, tisztelt Országgyûlés, alkotmányellenes.
További hibákat is érzünk a javaslatban, amelyek két okra vezethetõk vissza. Egyrészt a jogalkotó mindenhol a közigazgatási-jogi szemléletet igyekezett érvényesíteni, ezzel ennek a szép dologi jogi intézménynek nagy károkat okozott. Ezen törekvésében odáig ment, hogy polgári jogi viszonyokat is újraszabályozott, eltérõen a polgári törvénykönyvtõl. Így például a legszörnyûbb tett a vételi jog, az elõvásárlási és visszavásárlási jog szabályozása az ingatlan- nyilvántartásban.
A javaslat 16. §-a így fogalmaz: "Az ingatlan-nyilvántartásba a következõ jogok jegyezhetõk be", majd a)-tól k) pontig felsorolja, hogy melyek. A felsorolást össze kell vetnem a 3. §-sal, és ennek fényében kiderül, hogy a 3. § (1) bekezdésében is felsorolt egyes jogok csak akkor keletkeznek, ha bejegyzik õket. Ebbõl folyik, hogy az ott fel nem sorolt jogok enélkül keletkezhetnének, tehát nem érvényességi kellék a bejegyzés. De mi a helyzet a hatállyal, a hatályossággal?
A (4) bekezdés még elrettentõbb, amely szó szerint így hangzik: "E törvényben meghatározott, a hatósági határozat vagy jogszabály erejénél fogva keletkezõ jogok bejegyzésének elmaradása - ha e törvény eltérõen nem rendelkezik - a hozzájuk fûzõdõ joghatást nem érinti." Azaz a törvényen és hatósági aktuson alapuló és a 16. §-ban taxált jogok hatályossága is függhet a javaslat máshol megfogalmazott rendelkezésétõl. A 16. § szerinti jogok, ha szerzõdés alapján jönnek létre, akkor a contrario csak akkor érvényesek, ha bejegyzik õket.
A polgári törvénykönyv 1. §-a kimondja, hogy a polgári jogi jogviszonyokat szabályozó kérdéseket csak a polgári törvénykönyvre tekintettel lehet szabályozni. A Ptk. szabályozza a 16. §-ban taxált jogokat. Az idézett vételi jog, visszavásárlási és elõvásárlási jog szabályozása nem tartalmazza a szerzõdésen alapulás esetén érvényességi kellékként a bejegyzést, ahogy egyéb jogalap. Ezért ezt a kérdést így nem szabályozhatja. De ez az egyéb jogok esetén is igaz egyébként, melyeket most nem ragadtam ki.
Ugyanez a kollízió áll fenn a "jóhiszemû, ellenérték fejében, az ingatlan-nyilvántartásban bízva szerzõ" definíciója esetében is, emiatt ez sem alkalmazható az ingatlan-nyilvántartásban, ugyanis nem ellenkezõ bizonyításig kell vélelmezni a jóhiszemû szerzõ javára az adatok valóságát - az ilyen szerzõtõl ugyanis az ingatlant többet nem lehet elvenni. Ha pedig kimondanánk, hogy a vélelem vele szemben is megszûnt, akkor egyben azt is ki kellene mondanunk, hogy érvénytelen a szerzése. Tehát a Ptk.-val ellentétes, a tulajdonhoz való alkotmányos jog megsértésének határát súroló megállapítást tennénk.
Végül a polgári törvénykönyvbe ütközik az 5. § (5) bekezdése, amely szerint a fent nevezett szerzõ fél csak három év elteltével nem törölhetõ az ingatlan-nyilvántartásból mint tulajdonos, amikor a Ptk. szerint azonnal és visszavonhatatlanul szerezte meg a tulajdonát az ilyen szerzõ, tehát azt tõle többet elvenni nem lehet. A polgári jog megerõszakolása; az Alkotmánybíróság elõtt ezt is meg lehetne támadni.
Azt már vidám katonatréfának tartom a jogalkotók részérõl, hogy a 9. § tájékoztat arról engem, jogkeresõ polgárt, hogy az államigazgatási eljárás szerint a körzeti földhivatalok felettes szerve a megyei földhivatal. Jó, de mit keres ez a megállapítás itt a javaslatban?
Az már csak érdekességként említhetõ, hogy a 26. §-ban foglalt késedelem miatt kivetendõ bírság megfizetése nem tisztázott - ha ugyanis nem a jogosult, hanem az fordul a földhivatalhoz, akinek a jogát a bejegyzés érinti, akkor neki kell a jogosult késedelmébõl eredõ mulasztási bírságot kifizetnie? Álláspontom szerint ez a gondolatmenet nem tartható.
Hosszan lehetne még sorolni azokat a jogalkotási és apróbb hibákat, amelyek módosító javaslattal ugyan kiküszöbölhetõk lennének, mivel azonban koncepcionális kérdésekben is súlyos alkotmányossági kifogásaink vannak, legszívesebben azt mondanám, hogy... (Dr. Kis Zoltán: Vonjuk vissza!) Államtitkár úr, ezt így nem akartam kimondani, de az az álláspontom, hogy jobban és átgondoltabban kellett volna ezt az egyébként nagyon fontos törvényjavaslatot az Országgyûlés elé beterjeszteni.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki oldalon.)