DR. FODOR GÁBOR (SZDSZ): Elnöknõ! Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy ezzel a nagyon fontos törvényjavaslat- csomaggal kapcsolatban a beszédemet általánosabb elvekkel kezdjem. Azért tartom szükségesnek, hogy ezekrõl is beszéljünk itt a Házban, hiszen azok a törvényjavaslatok, amelyek expozéját itt meghallgathattuk és amelyekrõl most elkezdünk közösen gondolkodni, egy olyan fontos területhez kapcsolódónak, amelyeknek nagyon fontos és nagyon lényeges tradíciói vannak a magyar közgondolkodásban, amely területeknek - az egyházak támogatásának, az állam és az egyház elválasztásának - nemcsak a hazai politikai és közgondolkodásban, hanem a nemzetközi gyakorlatban is nagyon komoly szellemi háttere, ha úgy tetszik, irodalma van.
Azt hiszem, amikor - ahogyan az elõbb is említettem - elkezdünk közösen gondolkodni ezekrõl a javaslatokról, akkor mindenekelõtt ezeket az alapelveket kell tisztáznunk, hogy mi a nézõpontunk, honnan közelítjük meg ezeket a kérdéseket. Azért is szeretném arra kérni képviselõtársaimat, hogy közösen induljunk el ezen az úton, mert úgy érzem, ráadásul a terület olyan, amely alkalmat ad arra, hogy az érzelmeink elragadjanak minket, hogy gyakran egy olyan érzelmi szemüveget tegyünk magunkra, amely akadályozhat minket a tisztánlátásban, amely netán megakadályozhat minket abban, hogy racionálisan, józanul, higgadt fejjel gondolkodjunk errõl a témáról.
Azért is gondolok minderre, hiszen emlékszem még nagyon jól 1991- re, amikor az egyházak támogatásáról, az ingatlantörvényrõl vitatkoztunk itt a Házban, és bizony akkor is elõfordult az, ami természetesen máskor is a politikában, hogy gyakran az érzelmeink, a politikai beállítottságainak valamilyen módon korlátot jelentettek a közös gondolkodás útjában. Azt szeretném, ha lehetõség szerint ezeket most mellõzni tudnánk, hiszen a terület oly fontos, oly lényeges, és olyan hosszú távú irányt fog most szabni az egyház és állam viszonyának Magyarországon, hogy ezt csak elõítéletektõl mentesen lehet jól és okosan rendezni.
Azzal szeretném kezdeni tehát ennek a néhány alapgondolatnak a felvázolását, hogy valószínûleg mindannyian tisztában vagyunk itt a Házban azzal, hazánk rendkívül sokat köszönhet a zsidó-keresztény kultúrának, hiszen Magyarország történelme, kultúrája, Európához való tartozása elválaszthatatlan ettõl a kultúrkörtõl.
Keresztények és zsidók, valamennyi történelmi egyház nagyon sokat tett azért Magyarországon, hogy kultúránk, mûvészetünk, irodalmunk, nyelvünk, tudományos teljesítményeink olyan magas színvonalon szülessenek meg, ahogy megszülettek.
Minden történelmi egyház és maguk az egyházak is rendkívül sokat tettek azért, hogy Magyarországon a kultúra, az irodalom és a mûvészet egyáltalán megmaradjon.
(9.30)
Hiszen az egyházak voltak az oktatás letéteményesei, rajtuk keresztül, az õ segítségükkel, az õ közvetítésükkel évszázadokon keresztül tanultak, majd nõttek fel magyar generációk, hazánk legjobbjai. Ezért úgy gondolom, innen is el kell mondanunk, hogy hála és köszönet illeti ezért a történelmi egyházakat, hogy segítettek az országnak ebben a nagyon-nagyon fontos folyamatban, hogy valóban azok legyünk, akikre ma büszkék lehetünk, Magyarország polgárai. Ez hát a múlt, és valamilyen módon ez a jelen.
De úgy gondolom, nekünk jövõnk is van, és elõre is kell néznünk. Nemcsak azt kell megnéznünk, ami mögöttünk van - amiért, még egyszer mondom, hálával és köszönettel tartozunk -, hanem arra is figyelnünk kell, melyik az az irány, amelyben elindulunk most egy nagyon fontos úton, a XXI. század küszöbén. És ha már a XXI. századról beszélek, nem szabad elfelejtenünk, mi az, ami modern megoldás ma Magyarországon, mi az, ami elõdeink hagyományaiból következik, mi az, ami kapcsolódik természetesen a legjobb és legfontosabb, a számunkra most mindenképpen célként kitûzött nyugati civilizáció hagyományaiból is.
Azt hiszem, nem csodálkoznak képviselõtársaim, ha elsõként az állam és az egyház szétválasztásának elvét említem, hiszen ez az a gondolat, amely a legjobb elméket, a legjobb elmék gondolkodását évszázadok óta átitatta. Én magam 1991-ben már hivatkoztam itt a vitában Thomas Jeffersonra, az Amerikai Egyesült Államok elnökére, aki például zsarnokinak tekintett minden olyan kormányzatot, amely arra kényszeríti vagy arra kötelezi polgárait, hogy pénzzel járuljanak hozzá olyan elvek, eszmék, ha úgy tetszik, vallás fenntartásához, amelyet nem vallanak. De akár idézhetnék magyar gondolkodóinktól, nagyjainktól is a múlt századból, Deák Ferenctõl, aki azt mondta, hogy "az állam ne, vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és csak annyiban, amennyiben a státusz, tehát az állam fönntartása, a beavatkozás szükségessé teszi. De ha ezt egyszerre el nem érhetem, a célt mindig szem elõtt tartom, és minden lépést, amely afelé vezet, pártolok, de nem pártolok semmi olyan lépést, amely attól eltávolít." Tehát mind a XVII-XVIII. század fordulóján, mind a XIX. században magyar és külföldi gondolkodók egyaránt rendkívül fontosnak tekintették a modern állam megteremtésében ezt a gondolatot. Nekünk is ezt kell magunk elé tûznünk célként most, amikor a XXI. század felé, Európa felé, a nyugati civilizációhoz való szoros tartozás irányába megyünk.
Azt hiszem, Magyarországon nem megengedhetõ, hogy az állam bármilyen szempontból állást foglaljon egyházak között, legyenek jobb egyházak, kevésbé jobb egyházak, kiemelt egyházak, kevésbé kiemelt egyházak, diszkriminált egyházak akár pozitívan, akár negatívan. Az államnak semlegesnek kell lennie. A semlegesség persze nem jelent közömbösséget, mert az államnak mindig el kell ismernie azokat a komoly teljesítményeket, amelyek az egyházak oldaláról megjelennek. De semlegességet jelent abból a szempontból, hogy nem etikus az az állami magatartás, amely bármilyen szempontból egy egyházat egy másik egyház elé helyez. Nem etikus az a magatartás, amely - ahogy az elõbb utaltam Jeffersonra is - az állam és egyház szétválasztásában polgárokat arra kényszerít, vagy olyan helyzetet hoz létre, hogy olyan vallásokat kell támogatniuk, amelyeket nem vallanak a magukénak. Egyúttal azért sem helyes ez az állami gyakorlat, mert beavatkozik a vallások önfejlõdésébe, hiszen a vallásoknak önfejlõdése is van.
Nos, akkor nézzük meg, megfelelnek-e ezeknek az elveknek az elõterjesztésekben fellelhetõ elvek, amelyekrõl idáig beszéltünk és hallottunk, ahogy mondtam elõbb, a különbözõ elõterjesztésekben, expozékban. Az általános válaszom az, hogy nem, sajnos nem felelnek meg ezeknek az elveknek az elõttünk fekvõ elõterjesztések. Miért nem? Két nagyon fontos kérdést szeretnék kiemelni példaként.
Az elsõ példa a járadék problémája. A járadék, amely a most elõttünk fekvõ egyház-finanszírozási javaslatnak központi, kulcseleme. A járadék, sajnos, azt kell hogy mondjam, egy múltba forduló finanszírozási forma. Nem a jövõre figyel, nem a XXI. századra. A járadék ugyanis úgy hoz létre egy viszonylag stabil egyházi pénzügyi támogatási rendszert, hogy az 1948-as állapotokhoz nyúlik vissza, azokat az ingatlanállapotokat veszi alapul, és azokat az egyházi, vagyoni rendszereket próbálja konzerválni, amelyek immár 50 évvel ezelõtt léteztek Magyarországon. Nem modern felfogás ez, nem a jövõbe nézõ, nem a mostani polgárok akaratára építõ felfogás, hanem egy múltba nézõ. Múltba nézõ, és ezáltal sajnos diszkriminatív is.
Hiszen tudjuk jól, hogy az elmúlt 50 évben sok egyház jelent meg Magyarországon. Most körülbelül 60 felekezet van Magyarországon bejegyezve, és bizony ez a javaslat csak azokra koncentrál, azokra az egyházakra, amelyek már 50-60-70-80-100 évvel ezelõtt is meghatározó tényezõk voltak Magyarország szellemi és kulturális életében. Ez sajnos diszkriminatív. Ez nem felel meg azoknak az elveknek, amelyekrõl az elõbb beszéltem. Nem felel meg a vallások egyenlõként való kezelésének alapelvének, amely pedig több mint 200 éves gondolat, és amely, úgy gondolom, nagyon fontos, hogy Magyarországon is érvényesüljön most, amikor a jövõnkre tekintünk.
Másfelõl: nem is igazságos igazából ez az elképzelés, hiszen a járadék ilyen formátumú bevezetése, amit a törvényjavaslat megcéloz, óhatatlanul is értelemszerûen a legnagyobb igénybejelentõnek kedvez, és azok az egyházak, amelyek nem rendelkeztek olyan nagy ingatlan vagyonnal, vagy netán azok az egyházak, tételezzük fel, amelyek valóban önkorlátozással éltek az elmúlt években - megint csak hadd utaljak az 1991-es vitára, ahol többen kértük, hogy a funkcionalitás elvébõl kiindulva az egyházak gondolják át, hogy valóban milyen ingatlanokra van szükségük -, amelyek esetleg ezen az úton elindultak, azok most rosszul fognak járni. Hiszen a mostani megoldás azoknak kedvez, akik szinte mindenféle korlátozás, önkorlátozás vagy mindenféle kontroll nélkül jelentették be az ingatlanigényeiket, hiszen a járadék annál nagyobb lesz. Tehát nem helyes, nem is igazságos ez a megoldás.
Említettem, hogy itt a járadékot komoly problémának tekintem. Meg kell hogy mondjam, hogy a járadékfizetéssel kapcsolatban arról is beszélnem kell, hogy ráadásul ez a módszer - azon túl, amit idáig kritikaként elmondtam - még egy nagyon fontos problémát felvet. Nevezetesen azt, hogy ez a merev szisztéma eltávolítja az egyházak támogatási rendszerét a polgárok akaratától. És ez egy nagyon fontos elem. Egy modern megoldásnak a polgárok akaratához kell elsõsorban kapcsolódnia, nem pedig - ahogy az elõbb már utaltam erre - közel fél évszázaddal ezelõtt létezõ és megmaradt ingatlantömeghez. Errõl majd még szeretnék szólni, hogy pontosan mit értek azon, hogy a polgárok akaratát hogyan lehet kiteljesíteni, megvalósítani az egyház- finanszírozási rendszerben.
Egy másik olyan fontos problémát hadd emeljek ki az egész csomagból, ahol ugyancsak gondot látok az általam elõbb felvázolt alapelvek érvényesülésében: ez az állami oktatás és az egyházi oktatás viszonya. Képviselõtársaim fognak majd még errõl részletesen beszélni, de azt hiszem, mindenképpen meg kell említenünk, hogy ez a forma, amely a mostani törvényjavaslatokból kitetszik, ugyancsak diszkriminatív elemeket tartalmaz, hiszen ez a forma hátrányos helyzetbe fogja hozni a magánoktatást, amelynek része egyébként az egyházi oktatás is, de az alapítványi iskolák és más magániskolák nem fogják élvezni azokat a kedvezményeket, amelyeket most az egyházi iskolák viszont élveznek. Ezért mi úgy gondoljuk, hogy ha az egyházi oktatás segítésérõl gondolkodunk - amely valóban fontos feladat -, csak olyan megoldásokat szabad találnunk, amelyek szektorsemlegesek, amelyek minden iskola számára egyenlõ feltételeket biztosítanak.
A vatikáni megállapodásról is kell két szót szólnom azért, mert mindaz, amirõl idáig beszéltem, a vatikáni megállapodás tényébõl fakad, annak az aláírási kényszerébõl. Én azt hiszem, most már, ami mögöttünk van, ez néhány hónap a vatikáni megállapodás aláírása óta, sajnos, bizonyította azt az aggályunkat, amelyeket a Szabad Demokraták Szövetségének tagjai megfogalmaztak az aláíráskor, nevezetesen, hogy ez egy elsietett megállapodás, és sajnos nincs kidolgozva mögötte az a háttér, amely szükséges ahhoz, hogy a jövõben az egyházaknak egy stabilabb finanszírozása valóban jól megvalósuljon a mindennapok gyakorlatában.
Mit kellene tennünk? Az elõbb említettem, hogy az SZDSZ javaslatai elsõsorban a kormányprogramból kiindulva - és ezt nagyon szeretném hangsúlyozni, mert úgy gondolom, hogy a javaslataink, amelyeket megfogalmaztunk, alapvetõen a kormányprogramon alapulnak - arra koncentrálnak, hogy elõször is oktatási területen ne érvényesüljön ez a diszkrimináció, legyen lehetõség az adóból leírni számos oktatási költséget, és ez egyaránt érvényesüljön mindenféle magániskolára, alapítványi iskolára és egyházi iskolára.
(9.40)
Azonkívül nagyon fontos pontnak tekintem, hogy a polgárok akarata érvényesüljön a finanszírozásban. A mi elképzelésünk szerint azt az 1 százalékot, amely most megjelenik - és helyesen jelenik meg egyébként a törvényjavaslatban, ezt egyébként az elõttünk fekvõ javaslatok pozitívumaként szeretném kiemelni -, tehát amely az egyházak számára felajánlható, úgy kellene elosztani - az ebbõl befolyó összegeket -, hogy a polgárok akarata mindenképpen kiderüljön belõle, tehát az, hogy amennyi polgár felajánlotta az 1 százalékot, ez a késõbbiekben az egyházak támogatásánál egy mérce legyen, ebbõl induljon ki az egyes egyházak közötti elosztás.
De mi azt javasoljuk, hogy a mostani költségvetési támogatás maradjon meg, és csak az inflációval növelt érték egy része alakuljon az 1 százalék arányainak megfelelõen, és ezáltal egy hosszú, mondhatnám több évtizedes folyamat eredményeként fog kialakulni az az egyházi támogatási rendszer, egyház-finanszírozási rendszer, amely alapvetõen a polgárok akaratán nyugszik.
Azonkívül rendkívül lényegesnek tartjuk azt is, hogy a mostani lehetõségekhez képest nagyobb lehetõség legyen az ingatlanok pénzbeli megváltására, hiszen ne feledjük el, hogy van olyan hely, ahol úgy kérnek vissza ingatlant, hogy nincs már rá igény, és nagyon sok helyen - új lakótelepen és más helyeken - lenne igény arra, hogy az egyházak létrehozzanak intézményeket. (Az elnök a poharát megkocogtatva jelzi az idõ leteltét.)
Végezetül hadd emeljem ki azt - azt hiszem, hogy ez kiderült a szavaimból is -, hogy számunkra a törvényjavaslatok ebben a formában nem fogadhatók el, igen szavazatainkkal nem tudjuk támogatni. De arra kérem a tisztelt Házat, közösen gondolkodjunk azon, hogyan tudunk egy olyan modern megoldást találni, amely mindannyiunk számára elfogadható, és nem utolsósorban az állam és az egyház elválasztásának és a modern XXI. századi Magyarország-képnek megfelel.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)