DONÁTH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Képviselõtársaim! Hallgatva az általános vita menetét, igazából egyetlenegy kérdést tartok fontosnak. Azt a kérdést, hogy az elõttünk lévõ 6+1-es törvénycsomag megfelel-e annak a célnak, hogy végre Magyarországon látható, érzékelhetõ módon biztosítsuk az egyházak gazdasági függetlenségét, vagy nem felel meg. Minden egyéb kérdés, részlet módosító indítványokkal javítható, átalakítható. Ez a kérdés azonban a legsúlyosabb.
Már a bizottsági indokolás esetén is utaltam rá, hogy ebben nem volt vita. Annak idején a bizottság egyértelmûen állást foglalt. Mi magunk, akik 1995 októbere óta Bauer Tamással, Gellért Kis Gáborral, Mészáros Istvánnal, másokkal együtt ezen kérdések fölött gyakorta töprengtünk, sokfajta ötletet, javaslatot megírtunk attól az egyetlen gondolattól vezérelve, hogy megalkossuk, lehetõvé tegyük a tisztelt Ház számára az egyházak mûködésének gazdasági függetlenségét biztosító törvényt.
Röviden válaszolok is: megítélésem szerint mind a kormány által beterjesztett javaslat, mind az SZDSZ által beterjesztett javaslat alkalmas ezen cél elérésére. Azért kell így fogalmaznom, mert bár a két javaslat eltérõ egymástól, lényegét tekintve alkalmas erre. Az egy más kérdés, hogy mind a két törvényjavaslat elkészítéséhez a kiindulást egy olyan megállapodás adta, amelynek megítélésében csatlakozni szeretnék mind Hajdú Zoltán, mind István József református lelkész urak, képviselõ urak véleményéhez. Problematikusnak tartom én is.
Az egész hátterében történelmi probléma húzódik, és innentõl fogva válik az ügy nehézzé és érthetõvé, hogy miért is halasztódott ezen gazdasági törvény - egyszerû módon kifejezve - meghozatala ilyen sokáig. Én visszakérdeznék. Mindazokhoz intézem a kérdést, akik egységesen kívánják látni a magyar történelmet: hogyan tudják emlékezetükben közös nevezõre hozni a gályarab prédikátorokat azon labancokkal, akit Magyarországot németté, koldussá és katolikussá próbálták tenni. Nem lehet egyszerre igent mondani mind a kettõre. Dsida Jenõ szavával: "Krisztusnak és Pilátusnak egyformán szolgálni nem lehet."
Tiszteletben tartva a szentszéki megállapodást, mégis azt kell mondanom, ha értéket választok, én a magyar ezer évbõl annak utolsó 500 évére mondok tiszta szívvel igent. Ez nem liberális megoldás. Ez értékválasztás. És mivel értékválasztás húzódik meg az egész törvény mögött, úgy érzem, ezzel szembe kell néznünk, függetlenül a törvényalkotás lehetõségeitõl. Úgy, ahogy említettem tehát: ezt a szempontot nagyon figyelemre méltónak tartom nemcsak tárgyalástechnikai megfontolásokból, hanem abból is, hogy valóban mit jelent a következõ évtizedek, évszázadok számára esetleg az egész egyház-finanszírozási rendszer.
Egy mondattal összefoglalva: olyan törvényalkotásra lenne szükség, úgy gondolom, minden, Magyarországon élõ, vallását szabadon gyakorolni kívánó állampolgár számára, amely rossz érzést, bûntudatot, kisebbrendûségi érzést, megszomorítást nem rejt magában. Ha erre alkalmatos a mostani elõterjesztõk által idehozott törvénycsomag, erre akkor is rá kell bólintani, ha az ember szája valamitõl, történelmi reminiszcenciáktól mégiscsak megkeseredik. Tehát Fodor Gábornak válaszolva: a vatikáni szentszéki alapszerzõdés ki volt vagy ki van dolgozva. Nem úgy áll a helyzet, hogy nincs kidolgozva.
A másik kifejezés, amit fontosnak tartok, a visszaállamosítás veszélye. Kétezer éve létezik a kereszténység. Jól tudjuk: aki keresztény egyháznak pénzt adott valaha, mindig busásan, kamatos kamattal kérte vissza. Rettenetesen meggondolandó a szekularizált társadalomban az ezredforduló elõtt Magyarországon mûködõ egyházak számára, hogy milyen lélekkel, milyen gondolatokkal és tartással fogadják az állam által fölkínált javakat. Ennek egy algondolata a részleges kárpótlás. Én annak idején sem értettem ezzel egyet, most sem értek egyet. Lévén hogy a kárpótlás mögött morális megfontolások húzódnak, amennyiben a moralitást ebbõl kiszedjük, és pusztán formai módon, törvénnyel - azzal is csak részlegesen - próbáljuk rendbe tenni a múltat, változatlanul megadjuk a lehetõséget arra, hogy újratermelõdjenek neheztelések, avagy ki nem mondott dolgok, meg nem fogalmazott igények fönnmaradhassanak.
Zárójelben meg kell említenem: egyetlenegy szó nem esett ebben a megállapodásban és nem esik az elõttünk lévõ gazdasági természetû törvényekben, a volt egyházi nagybirtokról, amit én hiányolok. Jó lett volna errõl is kimondani azt, amit a két fél gondol.
A járadék problémájáról is egy szót, hiszen ehhez kapcsolódik: a járadék nem más, mint az egykor államosított egyházi javak részlegesen visszaadandó összege. Nem hiszem, hogy ez adomány lenne, nem gondolom azt, hogy ez végsõképpen - Mészáros István szavát idézve - bebetonozná az egyházakat az állam finanszírozási rendszerébe -, hanem azt gondolom, hogy az egyházaknak mûködniük kell, valamibõl fönn kell tartaniuk magukat. És itt nem egyszerûen arról van szó, hogy a templomok, a hitélet gyakorlása, az ezzel kapcsolatos intézmények mûködtetése terhelhetné az államot, hanem arról van szó, hogy létezik egy valóság, amelyik itt van és amelynek élnie kell. Abban az esetben, ha ennél jobb lehetõséget lát, vagy lát az SZDSZ, akkor meg kell fogalmazni.
Mindazonáltal a járadék is ugyanarra utal vissza, amit az elején mondtam, a gazdasági megoldásra a tekintetben, hogy az állam, amelyik meglátásom szerint, ellentétben Sasvári Szilárd szavával, szükségszerûen és mindig ateista, és nem lehet feladata sem az egyházat definiálni, sem az egyházhoz tartozó emberek életébe instrumentális módon belenyúlni, ennek az államnak valamilyen módon ezt a létezõ valóságot gondoznia kell.
Mindezek alapján úgy ítélem meg, a kérdésre újfent és végsõképp válaszolva, hogy az elõttünk lévõ javaslat némi módosítással elfogadható, támogatható.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)