BRETTER ZOLTÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! A modern embernek minden bizonnyal van két alapvetõ élménye. Az egyik ilyen élmény még a vallásháborúk korából származik - ezeknek a vallásháborúknak mind a mai napig tartó talán, iszonyú véres látványa. A másik ilyen élmény egy ennél modernebb élmény, és az ember egyéni hitének szabadságát, lelkiismeretének szabadságát illeti. Meg vagyunk gyõzõdve mindannyian arról, hogy lelkiismeretünk szabad, azt hiszünk, amit akarunk és szeretnénk, hogy a hitünket megtarthassuk, senki semmilyen formában ezt ne befolyásolja.
Ebbõl a két élménybõl - e véres látványból, amit a vallásháborúk okoznak, és az egyén lelkiismereti szabadságának élményébõl - fakad aztán az, amit állam és egyház szétválasztásának nevezünk, és ami egyáltalában nem valamiféle elvont, misztikus valami, valamiféle játszadozás államelméleti problémákkal, hanem éppen azoknak a garanciáknak a beépítése, ami e két élményt - egyiket negatívan, másikat pozitívan - valamiképpen rendezi.
(12.10)
Tehát egyfelõl jelenti az állam és egyház szétválasztása az egyén lelkiismereti szabadságát és azt, hogy az állam ezt messzemenõen tiszteletben tartja. De jelenti az egyházak szabadságát is, jelenti azt, hogy az egyházak szabadon alakíthatják a maguk hitéletét.
Azt hiszem, hogy a két kritérium révén meghatározható az állam és egyház szétválasztása. A felvilágosodás filozófusa, Immanuel Kant azt mondja egy helyen, hogy olyan alkotmányt kell vagy érdemes létrehoznunk, amelyben az ördögök is jól érzik magukat, és megférnek egymással abban az esetben, ha ésszerûen gondolkoznak. Azt hiszem, hogy valóban ilyen alkotmányt kell létrehoznunk, és ennek az alkotmánynak állam és egyház szétválasztása az egyik talpköve. Hiszen azt tudjuk, hogy az én hitem a másik számára sokszor ördögi, a másik hite az én számomra sokszor ördögi, mégis olyan ésszerû alkotmányt kell létrehoznunk, ahol ezek a hitek megférnek egymással.
Kérdezem: vajon az Apostoli Szentszék és a magyar állam között megkötött szerzõdés kiállja-e Immanuel Kant ördögpróbáját. Vajon biztosítja-e azt az ésszerû berendezkedést, amelyben az egyén és az egyház szabad? Szeretném megelõlegezni válaszomat: úgy gondolom, hogy ez a szerzõdés nem alkalmas arra, hogy állam és egyház szétválasztásának ezt a próbáját kiállja. Nekem sokkal inkább az a benyomásom, hogy ez a szerzõdés egyfajta sajátos államközpontú, klerikális, szindikalista szemlélet, amelyben legfõképpen az állam dominálja magát az egyházat. Abban gondolkozik ez a megállapodás - és elnézést, hogy ilyen egyszerûen fejezem ki magam -, hogy minél többet finanszíroz az állam, annál jobb lesz az intézményeknek. És nagyon kevés energiát fordít e szerzõdés arra, hogy megnézze: vajon jó-e mindez a polgároknak. Vajon jó-e nekik, és vajon jó-e a szabadságszeretõ - és mindenekelõtt a szabadságszeretõ - polgárnak?
Azt hiszem, hogy ez a megállapodás az oktatási vonatkozásaiban kitûnõen példázza azt, hogy mennyire nem felel meg a fent fölsorolt elveknek. Engedjék meg, hogy egy kicsit részletesebben elemezzem az iskolák vonatkozásában mindazt, amit eddig általánosan elmondtam.
Mint mindannyian tudjuk, az önkormányzati iskolák, általában az iskolák fenntartása ma Magyarországon egy tulajdonképpen egyszerû modellen nyugszik. Ebben a modellben az állam elismeri az iskolák szerepét a tankötelezettség teljesítésében, a közoktatás fenntartásában, ezt a normatív juttatások révén ismeri el.
Másik oldalon viszont szabadságot ad a fenntartónak, az önkormányzatoknak arra, hogy maguk alakítsák az iskolarendszert. Miért van szükség vajon e kettõsségre? Miért nem mondjuk azt, hogy az állam 100 százalékosan finanszírozzon iskolákat? - ne törõdjünk azzal a résszel, ami egyébként az önkormányzatok számára sokszor valóban igen megterhelõ anyagilag. Miért van a rendszerünkben egy olyan elem - egy szabadságszeretõ elem, ha tetszik -, amely lehetõséget biztosít, és egyben teher is az önkormányzatok számára? Mi ennek az indoka?
Éppen az, hogy az önkormányzatok maguk alakíthassák iskolarendszerüket, mert polgárközeliek, mert tudják, hogy az állampolgárnak mire van szüksége, és ebben a Házban talán mindannyian sejtjük - hiszen a rendszerváltás egyik alapvetõ ténye -, hogy jobban tudják, mint az állam maga.
Azért van az önkormányzatoknak szabadságuk, hogy programokat fogadhassanak el, hogy egyik iskola más legyen, mint a másik, egyik ember más iskolába járhasson, mint a másik - ha akar. Ez az iskolaválasztás szabadsága. Ebben mindannyian egyetértettünk. Egyetértettünk ezelõtt néhány évvel - kezdem azt gyanítani, hogy kevéssé értünk egyet ma.
Tehát az önkormányzati iskolák finanszírozásában van szabadságszeretõ rész. Erre a modellre kívántuk fölépíteni - a Szabad Demokraták Szövetsége - azt a modellt is vagy azt a finanszírozási formát, amelyben az egyházak hasonló módon tudják finanszírozni a saját iskoláikat. Azt gondoltuk, hogy ha az önkormányzatok számára megadatik az, hogy egyfelõl az állami hozzájárulás, normatív hozzájárulás révén, másfelõl a saját rész hozzátételével fönntarthassák iskoláikat, akkor miért ne adnánk meg ugyanezt a szabadságot az egyházak számára is. Miért vonjuk el tõlük a szabadságot, kifizetve õket, pénzt adva nekik?
Mi ennek a modellnek az ellentéte, amelyrõl mind ez idáig beszéltem? Természetesen az, amit eddig is államközpontú, klerikális szindikalizmusnak neveztem. (Hegyi Gyula: Komolyan gondolod? - Derültség.) Hegyi Gyula képviselõtársamnak válaszolva: igen, komolyan gondolom.
Azt hiszem tehát, hogy ez a modell, amit az Apostoli Szentszékkel kötött szerzõdés tartalmaz, ez a modell, és ez egy újraállamosítási modell. Azt gondolom, hogy nagyon sok szakszervezeti vezetõ követelte ebben az országban az elmúlt néhány évben - pontosan az önkormányzati törvény megszületésétõl fogva -, hogy államosítsuk az önkormányzati iskolákat, ha lehet. Központilag finanszírozzuk teljes mértékben, központi alkalmazásban legyenek a pedagógusok, lehetõleg azonnal folyósítson pénzt a minisztérium, hogyha egy iskola teteje beszakad.
Engedjék meg, hogy elmondjam: vannak ilyen országok. Ez nem volna egy olyan modell, ami nem létezik ebben a világban, sõt, a szomszédunkban is vannak ilyen országok. Nemrégiben jártam egy ilyen országban, és megkérdeztem, hogy valóban mi történik akkor, amikor beszakad egy iskola teteje. Hiszen a központi finanszírozási modellben, az államközpontú finanszírozási modellben erre igen kevés válasz adható. Azt mondták - derûsen -, hogy nézik a csillagos eget.
Ez persze anekdotikusan hangzik, de az, hogy mit nyerünk egy önkormányzati finanszírozással, és mit veszítünk egy államközpontú finanszírozással, érdemes ebben a vonatkozásban megvizsgálni.
Azt gondolom tehát, hogy az önkormányzati modellben finanszírozott iskolák tulajdonképpen az államtól való közvetlen függés felszámolását szolgálják. Nagyon nem tudom támogatni azt az elképzelést, amely lényegében fölvásárolja ezen iskolák fönntartásában azt a szabadságrészt, amelyet pillanatnyilag még birtokolnak. Ez most az önkormányzati iskolákra is vonatkozik, és véleményem szerint vonatkozik az egyházi iskolákra is.
Van itt természetesen még egy veszély, amit gyorsan meg kell említenem, éspedig az, hogy ebben a felvásárlásban természetesen, kénytelen-kelletlen módon az önkormányzatok lehet, hogy partnerek lesznek vagy partnerek volnának, hiszen valóban tehertõl, felelõsségtõl szabadulnak meg, miközben megmarad számukra egyéb tevékenység finanszírozása. Nem szeretnénk, ha az önkormányzatok hanyatt-homlok eladnák iskoláikat.
Szeretnék mondani még egy példát is, ezzel talán jobban meg tudom világítani azt, hogy mit jelent ilyen tekintetben a lelkiismeret szabadsága. Itt több elõttem fölszólalóra is szeretnék utalni, akik valahogy nem értették a felsõoktatási törvény módosításának egy adott passzusát, amiben arról van szó, hogy a módosítás szeretné kizárni azt, hogy valamiféle felekezeti hovatartozás is szerepet játszhasson mondjuk a felvételiknél.
Arról van szó ugyanis, hogy ismerünk olyan példát ebben az országban, ahol egyházi intézmény azonos felvételi pontszámok esetén a felekezeti hovatartozást részesítette elõnyben.
(12.20)
Magyarán: megnézte azt, hogy kinek mi a hite, és ennek alapján tudott valaki bejutni egy iskolába vagy nem bejutni egy iskolába. (Gellért Kis Gábor: Világi szakra.) Kérdezem: vajon egy ilyen rendszer senkinek nem bántja a szemét? Vajon egy ilyen rendszer, amelyben felekezeteket vizsgálunk meg, vajon annak az állampolgárnak a szempontjából, aki felvételizni küldte a gyermekét, nem bántó, nem sértõ, netalántán nem alkotmánysértõ? (Sasvári Szilárd: Mirõl beszélsz, hol van ilyen? - Németh Zsolt: Példát!) Azt hiszem, hogy olyan finanszírozási rendszerre van szükség, amelyben ilyen esetek nem fordulhatnak elõ, ahol egyfelõl az egyház szabadon alakíthatja felvételi politikáját, másfelõl az állampolgárnak garanciája van az említett esetek ellen.
Hadd helyezzem erre a hangsúlyt: az egyház szabadon alakíthassa a felvételi politikáját, mert abban az esetben, ha nem közvetlenül az állam finanszírozza ezeket az akármilyen szakokat, akkor lehetõsége lehet az egyháznak arra, hogy valóban bizonyos sajátos kritériumokat szabjon, de csak abban az esetben. Ha egyfelõl követeljük azt, hogy teljes körû állami finanszírozás, másfelõl követeljük azt, hogy az egyház legyen szabad, a két dolog valahol nem fog összeilleni. Összefoglalóan annyit szeretnék errõl a kérdésrõl megemlíteni, elmondani, hogy az önkormányzati finanszírozás modellje az, amit követendõnek tekintünk.
A másik képviselõtársam, István József azt nehezményezte egy adott pillanatban - és többen is szóvá tették -, hogy az állam beleszól az intézmények - az oktatási, közoktatási és felsõoktatási intézmények - ügyeibe. Valóban van egy ilyen vonatkozása ennek a szerzõdésnek, illetve a belõle fakadó módosításoknak. Miért? Természetesen - hiszen közpénzekrõl van szó - nem lehet azt kifogásolni, hogy a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium törvényességi felügyeletet gyakorol az egész oktatási rendszer fölött, az állam finanszírozza ezeket az intézményeket - de mégiscsak hogy jön ahhoz a miniszter, hogy törvényességi felügyeletet gyakoroljon? Nem fér meg egy mondatban ez a két állítás, valamit el kellene tudni dönteni ebben a kérdésben. Azt hiszem, hogy az Apostoli Szentszékkel kötött megállapodás és ennek oktatási része nem dönti el ezeket, pontosabban eldönti - egy államközpontú finanszírozás tekintetében.
Azt szeretném javasolni, hogy miközben pénzrõl, tulajdonról, egyebekrõl beszélünk, ami rendkívül fontos dolog, ezenközben próbáljuk felvetni újra a lelkiismereti szabadság kérdéseit. Azt hiszem, hogy manapság abban a helyzetben vagyunk, amikor a Szabad Demokraták Szövetsége az egyedüli olyan politikai erõ, amelyik ezt a kérdést hajlandó következetesen végiggondolni. Azt hiszem, az a módosításcsomag, amit az asztalra tett a Szabad Demokraták Szövetsége (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõkeret leteltét.), alkalmas a lelkiismereti szabadság újragondolására és új konszenzusok megtalálására.
Köszönöm. (Taps a kormánypártok soraiban.)