DR. BÁNK ATTILA (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! A költségvetési vita felén túl, úgy gondolom, nagy általánosságban igazán új dolgokat nem lehet már elmondani. A pártok kifejtették álláspontjukat. Szerepükhöz híven az ellenzéki pártok különbözõ szempontok alapján bírálták, a kormánypártok képviselõi védték a költségvetést.
A Független Kisgazdapárt vezérszónoka, illetve második szónoka részletesen szólt a költségvetésrõl, részletesen elemezte annak hibáit is. Nyilvánvaló, hogy a kialakult vitában pro és kontra hangzottak el vélemények, az ellenzéki pártok bírálataira - mint ahogy az elõbb mondtam - a kormánypártok válaszoltak. Még az általánosságnál tartva, azért megemlítem, hogy ezek a bírálatok már csak azért sem tûnnek feltétlenül megalapozatlanoknak, mert például a The Economist címû szaklap a költségvetés 1998-ra prognosztizált - a GDP-re vetítve 5 százalék fölötti - deficitjét veszélyesnek tartotta. Összehasonlításában - úgy emlékszem, a legutóbbi számában - Ukrajnával és Szlovákiával helyezte egy sorba Magyarországot ebben a vonatkozásban, és arra is hivatkozott, hogy '96-ban ez a hiány még csak 3,2 százalékos volt.
Mindezek elõrebocsátásával, és nem menve bele - természetesen - az általános vita és a vezérszónoklat körébe tartozó általános értékelésbe, egyetlen részterülettel szeretnék foglalkozni. Ez a részterület pedig az ország kettészakadása vagy kettéválása, amelyet több képviselõtársam érintett az elhangzott a vitában. Érintette ezt Schamschula György, emlékezetem szerint Torgyán József, és érintette Veres János képviselõtársam is.
Úgy gondolom, hogy egy költségvetésben, a 2800 milliárd forint felhasználási módjában bizonyos prioritásoknak kell jelentkezniük, és a prioritásokon belül egy ország, illetve egy kormányzat gazdaságpolitikája fõbb vonalainak kell megnyilvánulniuk. Akkor, amikor a képviselõtársaim zöme - akár ellenzéki, akár kormányzati oldalon áll - bevallja azt, hogy valóban élõ és egyre nagyobb problémát jelent Magyarország gazdasági kettészakadása - értve ezt az északkeleti vidék, illetve a dunántúli rész között -, úgy érzem, hogy egy ilyen helyzetben a költségvetésnek igenis jobban kellene preferálnia az északkelet-magyarországi megyéket.
Mire gondolok itt elsõsorban? Nagyobb állami pénzekre, nagyobb állami beruházásokra volna szükség az elmaradott térségek fejlesztésére. Ebben az évben tavasszal - éppen a Told kapcsán kialakult helyzetben - a Földmûvelésügyi Minisztérium politikai államtitkára napirend elõtti felvetésemre válaszolva azt mondta, hogy: segíteni fogunk az elmaradott vidéken, ismerjük e vidék adottságait, mindennel megpróbálkozunk, többet között adócsökkentéssel, sõt adómentességgel is. Már akkor is utaltam rá, tisztelt Ház, hogy ez eléggé nehézkes, már csak azért is, mert az ezen a vidéken élõ emberek a legkevesebb adót fizetõk közé tartoznak, vannak olyan területek, ahol adót szinte nem is fizetnek. Ott, akkor abban a vitában néhány települést - Körösszakált, Körösszegapátit, Mezõpeterdet - említettem, de ez a helyzet nemcsak a bihari, észak-magyarországi részre jellemzõ, hanem talán az egész Tiszántúlra. Ha pedig ez igaz - márpedig úgy hiszem, ezt senki nem vonja kétségbe -, akkor igenis elvárható egy kormányzattól a költségvetés készítésekor, hogy az ilyen, halmozottan hátrányban lévõ térséget állami beruházásokkal, költségvetési pénzek célzott támogatásával erõsítse.
Veres János képviselõtársam a vitában hozzászólva büszkén említette - és erre egyébként joggal lehetett büszke -, hogy Szabolcs-Szatmár megyében immár egymilliárd forint feletti beruházásokat kezdtek el megvalósítani. Nemcsak az alapkövet rakták le, hanem már nyilvánvalóan befejezett beruházásokról is szó van. Ez egyébként mind szép, de nyilvánvaló, hogy itt nem egy hazai, az állami oldalról történõ beruházás és ilyen szempontból tekintve beavatkozás történik, hanem multinacionális vállalatok odatelepülése, amelyek vonatkozásában valóban meglehet, hogy az adótörvényekben megjelenõ adókedvezmények ezt a bizonyos fajta odatelepülést segítik, az országrész problémáját azonban nem oldják meg.
Még egyetlen dolog, amely ugyancsak - és ezzel kapcsolatosan - többször felmerült a költségvetési vita elmúlt négy napja során: nevezetesen a térség, ennek az elõbb említett térségnek a megközelíthetõsége, hogy egyáltalán milyen módon és hogyan lehet ezt megközelíteni.
A Független Kisgazdapárt frakcióvezetõje felszólalásában megemlítette - ugyan más összefüggésben -, hogy az M3-as autópályára nyújtott 3,5 milliárdos állami támogatás nem tûnik túl nagynak. Ugyancsak - a már lassan klasszikussá váló és általam idézett - Veres János azt válaszolta erre a vitában, hogy a 3,5 milliárd azért megfelelõ, mert egyéb források lehetõséget biztosítanak a továbbépítésére. Azt is mondta még, hogy örömmel tölti el - hiszen mindennap ott jár -, hogy látványosan épül az M3-as. Én is ott járok el mindennap, valóban látványosan épül - sajnos. Inkább gyorsabban épülne, hogy minél hamarabb megvalósítsa az összeköttetést a keleti részek és Budapest között - és ezen belül az M1-essel csatlakozva - Európával.
Azt azért nem szabad elfelejteni, hogy ezen a területen mennek el olyan fontos utak, amelyek Lengyelországgal - Szlovákián keresztül -, Romániával, Ukrajnával, a régi Szovjetunió államaival kötik össze Magyarországot és ezen belül az európai úthálózatot. Úgy gondolom, hogy egy térség elzártságának megnyitása, egyáltalán az ott élõ emberek lehetõséghez juttatásának minél gyorsabban történõ megvalósítása csakis az úthálózat gyors kifejlesztésén és megvalósításán múlik.
Végezetül engedjék meg, hogy a múlt hét egyik újsághírére hivatkozzak. Örömmel olvastam, hogy Magyarország miniszterelnöke Ciorbea miniszterelnök úrral megbeszéléseket folytatott, és ebben felmerült a Budapest és Románia fõvárosa, Bukarest között megvalósuló autópálya lehetõsége is, és úgy tárgyaltak róla, mint már a közeljövõben lévõ lehetõségrõl. Annak örülnék igazából - ennek is nagyon -, ha elõször Északkelet-Magyarország nagyvárosaiba - Miskolcra, Nyíregyházára, Debrecenbe -, Békéscsabára és netalán Szegedre jutnának el ezek az autóutak, és ezt követõen lehet arról gondolkodni, hogy hogyan mehet ez az út tovább.
Összegezve tehát úgy gondolom, hogy az a nagy konszenzus, amely ellenzéki és kormánypárti képviselõk között megvan, amikor arról beszélünk, hogy valóban fejleszteni kellene a halmozottan hátrányos helyzetû Északkelet-Magyarországot, szavakban van csak meg, és ez nem látszik, a számok nem tükrözik a költségvetésrõl szóló törvényjavaslatban. Ezt hiányolom én, és ezért mertem szót kérni, ennek a problémának a talán szélesebb megvilágítása végett.
Köszönöm a türelmüket. (Taps.)