CSÉPE BÉLA (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A jövõ évi költségvetés vitájában, úgy látom, az eddigieknél is kiemeltebb szerepet kap a gazdaságpolitika, az iparpolitika. Ez, azt hiszem, hogy érthetõ, hiszen a ciklusnak utolsó költségvetési vitájában vagyunk, és ez alkalmat ad visszatekintésre, nemcsak a ciklusra, hanem az elõzõ ciklusra is. Ilyen módon a gazdaságpolitikából, annak problémáiból vezethetõ le tulajdonképpen a jelenlegi állapot, azaz az a beszorítottság, amirõl itt az elõttem szólók is beszéltek, és ami miatt akár ellenzéki, akár kormánypárti oldalról nagyon nehéz a jogos lobbyérdekeket képviselve áttörni ennek a kialakult költségvetési helyzetnek a páncélját, tehát egyes területeknek az igenis nagyon indokolt fejlesztésére pénzt teremteni. Ez rendkívül nehéz. Mindez a gazdaságpolitikából vezethetõ le, ezért most ebben a hozzászólásomban egy kicsit a múltra is visszatekintve próbálom a helyzetet érzékeltetni és természetesen a mostani költségvetésre is rámutatni, hogy mik a fõ problémák.
A '80-as évek végén, a '90-es évek elején az ipar fejlõdésére alapvetõ hatással volt a hazánkban gyártott termékek közel 70 százalékának a felvevõpiacát jelentõ KGST összeomlása és a fejlett országok többségét sújtó recesszió. A szakértõket éppen ezért nem lepte meg, hogy mindezek hatására az ipari termelés jelentõsen visszaesett, megjelent a munkanélküliség, és zavarok jelentkeztek a nagy ellátórendszerek mûködésében is.
A '70-80-as években kialakult pazarló, rossz struktúrájú, kedvezõtlen iparszerkezet egy részét mára sikerült az európai piacokon többé-kevésbé versenyképessé tenni, de termékeinknek még mindig nagy hányada versenyképtelen.
Az ipari termelés elõször 1993-ban nõtt, köszönhetõen annak, hogy az Antall-kormány az 1991-92-ben kidolgozott válságkezelõ stratégia és az 1993 januárjában jóváhagyott iparpolitika alapján megkezdte a veszteséges ipari nagyvállalatok válságkezelését, átalakítását, azok privatizációját, bizonyos forrásokat nyújtva az önkormányzatoknak már 1990 õszétõl - elsõsorban a helyi víz-, csatorna-, gázhálózat, közigazgatási határon belüli úthálózat kiépítésére és hosszú távon kiszámítható befektetési kedvezményeket biztosítva a hazánkban befektetni szándékozó külföldi tõke számára.
Az önkormányzati beruházások, a privatizált vállalatok és a külföldi tõke beruházásai együttesen lendítették fel az ipari termelést, ami 1993-ban 4 százalékkal, 1994-ben már 10 százalékkal növekedett. Mindez, szakértõi vélemények szerint, 1995-tõl biztos 5 százalék körüli GDP-növekedést eredményezett volna, ha a 1994-ben hatalomra kerül kormány nem téves diagnózist állított volna fel az adott növekedéssel párhuzamosan kialakuló egyensúlytalanság okaira.
Még nagyobb hiba volt, hogy a téves diagnózist hibás terápia követte, a kormányváltás utáni bizonytalankodások és fõleg a 1995-ben bevezetett Bokros-csomag lehûtötte a gazdaságot, visszavetette az ipari termelés növekedését.
Ezért, úgy gondolom, részünkrõl jogos hipotézis az, hogy itt tulajdonképpen egy elmaradt GDP-növekedésrõl, elmaradt gazdasági növekedésrõl beszélünk most utólag visszatekintve.
A gazdaságpolitikában 1994-95-ben bekövetkezett változás szerencsétlen volta egyértelmûen megmutatkozott a gazdálkodó szervezetek számának csökkenésében és a foglalkoztatottak arányában is. 1995-ben 26 százalékkal csökkent a 15 fõnél kevesebbet foglalkoztató ipari kisvállalkozások száma és 13 százalékkal a 300 fõnél többet foglalkoztató vállalkozások száma. Mindez döntõ befolyással volt a munkaerõpiacra is.
A gazdasági társaságok árbevétele és a foglalkoztatottak száma drasztikusan csökkent. Sajnos, a folyamat 1995-ben és 1996-ban is hasonlóan alakult.
Az ipar az elmúlt hét évben számos vonatkozásában erõteljes strukturális átalakuláson ment keresztül. A gazdasági társaságokról, a vállalati átalakulásról, a külföldiek magyarországi befektetésérõl szóló törvények és a különbözõ privatizációs programok végrehajtása nyomán alapvetõen megváltozott a tulajdon szerkezete is.
A magánosítási folyamat elõrehaladása folytán az ipar jegyzett tõkéjén belül a magántulajdon aránya már 1995 végére mintegy 60 százalékra nõtt.
1995-ben az ipar által létrehozott bruttó hozzáadott érték 68 százalékát, a feldolgozóiparban 74 százalékát a hazai és külföldi többségi magántulajdonú vállalkozások adták, amin belül a hazai magánszektor aránya nagyobb volt, mint a külföldié. Ezt a kedvezõ folyamatot a Bokros-csomag fûnyírója összekaszabolta, de teljesen megállítani nem tudta.
A bruttó ipari termelés növekedési üteme csak csökkent 1995-ben és 1996-ban, de nem állt meg.
(13.40)
Ez a visszafogott, stagnáló fejlõdés azóta is tart, s a szakértõk nagy többsége egyetért abban, hogy mindez elsõsorban az 1990 és '94 között beindult folyamatoknak és az akkor kialakult szabályozásnak a következménye.
A kormány mostanában rengeteget hivatkozik a dinamikussá vált ipari növekedésre. Ez a növekedés természetesen örvendetes, természetesen valós, nem vonjuk kétségbe, de egyoldalú és erõsen területspecifikus. A hazánkban megtelepült multinacionális cégek a feldolgozóiparban fektettek be a legtöbbet. Ezen cégek elsõsorban a Nyugat-Dunántúlra és a fõváros környékére települtek. A külföldi tulajdonú társaságok elsõsorban az olcsó munkaerõ és a viszonylag fejlett helyi infrastruktúra miatt fektettek be. Az így megindult fejlõdés éppen ezért felemás és eddig még rossz szerkezetû. A hazai beszállítók aránya átlagban még ma sem éri el a 35 százalékot. Ha mindehhez még hozzátesszük, hogy a GDP-növekedés mintegy felét hét multinacionális cég ipari zöldmezõs beruházásainak többletteljesítménye hozta, és hogy a többi külföldi cég zöldmezõs ipari befektetése adja a növekedés további negyedét, akkor különösen fontos annak a hangsúlyozása, hogy mindenképpen támogatni, növelni kell, de leginkább kellett volna a hazai beszállítói részarányt.
Ezen a téren is sajnálattal kell tehát megállapítani, hogy a megindult felemás fejlõdés érdemileg nem bõvítette a hazai kis- és középvállalkozások lehetõségeit, sõt, azokat kimondottan hátrányosan érinti a közterhek és járulékok nyomasztóan magas volta.
Felelõsséggel kijelenthetõ az is, hogy a magyar vállalkozók legtöbbje ma tõkehiány miatt nem tudja állni a versenyt a nagy külföldi cégekkel. A központi költségvetésben biztosított források szûkösek, és amik rendelkezésre állnak, sem igazán mûködnek, mert vagy rendkívül bürokratikus a pályázati rendszer, vagy a folyósítási kormányrendelet jelenik meg késve, vagy az elérhetõ, megszerezhetõ információ kevés egy átlagos vállalkozó számára. Kimondottan hátrányt jelent, hogy a magas közterhek miatt a vállalkozások képtelenek beruházásokra megtakarítani, és az esetek többségében csak a napi túlélésre dolgoznak. A csekély számú ipari park még nem igazán vonzó a vállalkozások számára, mert a korlátozott támogatás nem nyújt megfelelõ védelmet, inkubáló környezetet az induláshoz.
Tisztelt Képviselõtársaim! Sajnos, mindezekhez egy általános társadalmi és szociális fékhatás, szorítás is társul, ami elsõsorban az egészségügy és a bûnözés területén végbement drámai romlás következménye. Ma már közhely számba megy, hogy katasztrofális az ország egészségi állapota, emberemlékezet óta nem volt olyan ütemû a népességfogyás, mint 1996-ban, de ma úgy tûnik, hogy az idei év még rosszabb lesz, hiszen csak az idei év elsõ felében 25 ezer fõvel csökkent a népesség. A Bokros-csomag minden költségvetési tétellel szembeszállt, amely a családokat támogatta, olyan intézkedéseket vezetett be, amelyek következtében most már visszamenõleg megállapítható, hogy a családi támogatás ebben az országban nagyon jelentõsen csökkent. Habár nem kifejezetten gazdaságpolitikai téma, de itt a költségvetésben is elõ kell hoznunk ezt, a demográfiai helyzet romlását, amelynek kapcsolata ezekkel az intézkedésekkel vitathatatlan. Megszüntették a gyermekgondozási díjat, korlátozták a gyermekgondozási segélyt, jövedelemlimithez kötötték a családi pótlékot, és megszüntették a várandóssági pótlékot.
Állítjuk, hogy az 1994 és '97 közötti jövedelemelvonási politika legnagyobb vesztesei társadalmi szempontból a családosok, a helyi önkormányzatok és a nyugdíjasok voltak. Természetesen ez nem ok nélküli, hiszen például a bruttó nemzeti terméken belül az elmúlt három évben a családi támogatások aránya 3,3 százalékról 1,7 százalékra, az önkormányzatok támogatásának mértéke pedig 6,8 százalékról 4,5 százalékra csökkent. A családok elleni intézkedésekkel egy idõben hasonló lépésekre került sor a lakásépítési támogatásoknál is. Csak 1995-ben egyharmadával csökkent a lakásépítkezések támogatása, megszüntették ugyanazon gyermek után a kedvezmény igénybevételét, az áfa visszaigényelhetõségét. A tavalyi 17 milliárd forint lakásépítési támogatás után, ami a '95. évi támogatásnak is csak a fele volt, '98-ban új lakás építésére alig többet mint 20 milliárd forintot terveznek.
A költségvetési vita kapcsán rengeteget hallhattunk arról, hogy jövõre végre az elmúlt évek szorítása után reálbéremelés következik. Természetesen ez így van, és ez örvendetes, de még ezen emelés után is a munkavállalók reálbére 10 százalékkal lesz alacsonyabb, mint 1994- ben volt.
Hasonló a helyzet a nyugdíjak esetében is. Errõl azért kell kiemelten szólni, mert a kormánypropaganda és a vitában már felszólalt több kormánypárti képviselõtársam beszélt arról, hogy milyen jó lesz jövõre a nyugdíjasoknak. Nos, tisztelt Ház, mi azokkal értünk egyet, akik szerint a jövõ évi nyugdíjemelésbõl végsõ soron nem lesz reálértéken számított növekedés. Nem lesz, mégpedig azért, mert a nyugdíjasháztartások kiadásaiban a legnagyobb részt az élelmiszerre és az energiára költött hányad teszi ki. A nyugdíjemelést tehát el fogja vinni ezeknek a kiadásoknak, elsõsorban az energia árának az emelkedése.
Itt jutottam el ahhoz a területhez, ahol vissza kell tekinteni az elmúlt évek elhibázott privatizációs gyakorlatára is, melynek során a kormány külföldieknek árusította ki az energetikai szektor többségi tulajdonát. Többségi tulajdonát! Hogyan látják mindezt az emberek, mit éreznek mindebbõl? Csak annyit látnak, hogy a szolgáltatások színvonala lényegében nem változott, ugyanúgy saját erõre van szükség, ha csatlakozni akarnak a hálózatra, mint régen, az energiaárak pedig, ha esik, ha fúj, most már negyedévente emelkednek, hiszen a kormány 8 százalékos nyereséget garantált kormányhatározatban megfogalmazottan.
Feltételezem, valamennyien egyetértünk abban, hogy a jövõ alapját a beruházások jelentik. Az 1995-96-ban 8 százalékkal visszaesõ beruházási volumen ez év végére éri majd el az 1994. évi szintet. Háromévi beruházási stagnálás számláját majd az elkövetkezõ években kell kiegyenlíteni. A költségvetés közvetlen felhalmozási kiadásainak aránya a GDP-ben az 1994. évi 1,9 százalékkal és az ez évi 1,8 százalékkal szemben a jövõ évben csak 1,7 százalék lesz a hazai infrastruktúra ma még mindig széles körû elmaradottsága ellenére. Elképesztõ, hogy a halmozottan hátrányos helyzetû borsod-abaúj- zempléni és szabolcs-szatmári régiók helyzetét javító M3-as autópálya továbbépítésére a központi költségvetés mindössze 3,5 milliárd forintot kíván biztosítani - kevesebbet, mint egy kormányzati intézmény számára.
Mindezeket figyelembe véve sajnálatosan kell megállapítani, hogy a kormány képtelen volt olyan ipar- és gazdaságpolitikát kialakítani, ami érdemileg támogatja a hazai kis- és középvállalkozókat, és képtelen volt olyan költségvetés-tervezetet benyújtani, ami tényleg támogatja a hazai gazdaságot.
(13.50)
Ezt a visszatekintést azért kellett elmondanom, mert itt a mai napon és általában a költségvetési vitában fõ hangsúlyt kap a gazdaságpolitika értékelése. Mi megértjük azt a hasonlatot, ami itt ma már elhangzott, hogy a kanyarban fékezni kell. Ezzel szembetettük már azt, hogy a kanyarban gázt is kell adni. Mert az is képtelenség, hogyha csak fékezés történik. Tulajdonképpen az a feladat, és azt hiszem, hogy ez még mindig, napjainkra is fennáll, hogy a kanyarban úgy fékezzünk, hogy közben a szükséges gázt is megadjuk, hiszen ha ez nem történik meg, akkor további leépülés is várható.
Tisztelt Képviselõtársaim! A mai napon a költségvetés általános vitájában ezekre kívántam fölhívni a figyelmet.
Köszönöm figyelmüket. (Szórványos taps a Fidesz padsoraiból.)