POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 1825. november 3-án az Országgyûlés ülésén, amikor a követek újra a Tudományos Akadémia szükségességérõl beszéltek - és csak beszéltek -, felállt egy 34 éves fõrangú huszártiszt, és birtokai egy évi tiszta jövedelmét ajánlotta fel az Akadémia felállítására. Ezt a fiatalembert gróf Széchenyi Istvánnak hívták. Széchenyi a magyar polgárosodás elkötelezett híve, a Batthyány-kormány késõbbi minisztere egy új szemlélet, egy új generáció képviselõje volt. E nemzedék tetteivel bizonyította, hogy számára nem üres szólam a közjó, nem puszta jelszó a szabadság és a jólét. Érdemes elgondolkodnunk azon: vajon mit szólt volna Széchenyi vagy Eötvös, Wesselényi vagy Deák az olyan kormányzati kijelentésekhez, hogy Magyarországon túl sok a filozófus, túl sok az egyetemi oktató, vagy netán túl sok a pedagógus. E kijelentések közül alighanem egy is túl sok lett volna nekik.
A mai nap arra is jó alkalmat kínál, hogy eljátsszunk a gondolattal: a magyar tudósok felfedezései nélkül vajon hol tartana ma a távközlés, a motorizáció, az elektronika, az atomenergia vagy akár a számítástechnika, az informatika vagy a nyelvészet? A magyar tudósok eredményei ezredfordulónk civilizációjának legtermészetesebb részeivé váltak. A magyar tudomány öröksége tehát egyetemes. Mindez méltóképp jelöli ki nemzeti kultúránk helyét, értékét és jelentõségét a globalizálódó világban.
Tisztelt Képviselõtársaim! A kutatás olyan terület, ahol az esetleges rossz folyamatok csak évtizedes erõfeszítések árán fordíthatók meg. Ezért minden országnak alapvetõ érdeke, hogy fejlessze és segítse a tudomány mûhelyeit. Ezzel szemben a kutatás- fejlesztés területén megfigyelhetõ magyarországi tendenciák komoly aggodalomra adnak okot. A kutatóhelyek száma 1990-hez képest mára közel a felére csökkent: 59,3 százalékkal. A tudományos kutatók aránya az aktív népességhez képest 40 százalékkal maradt el az Európai Unió országainak átlagától. A ráfordítások reálértéke ma a '90-es évinek alig több mint egyharmadát éri csak el. Magyarországon az elmúlt években tucatnyi ipari kutatóintézet szûnt meg, veszélybe került ma már az akadémiai intézetek finanszírozása is. Ma a nemzeti össztermék alig 7 ezrelékét fordítjuk kutatás-fejlesztésre, míg Európában ennek két-háromszorosa az átlag. Európában a kutatás-fejlesztésre egy fõre vetített ráfordítási átlag 350 dollár, Magyarországon ennek csak egytizedét költjük erre a területre.
Ilyen viszonyok közepette érthetõ és megdöbbentõ az a tény, hogy jelenleg több magyar kutató és egyetemi tanár dolgozik külföldön, mint idehaza. Ez nemcsak büszkeségünket, hanem érdekeinket is sérti, mert kutatási eredményeiket is külföldön fogják érvényesíteni. Sajnálatos módon az e területen elindult kezdeményezések - a Széchenyi- professzúra, a felsõoktatási pályázatok és a továbbiak - a kihívás nagyságához, a gondok súlyához mérten csak üveggyöngyöknek tûnnek, vagy finomabban szólva fontos, de csak közérzetjavító intézkedésnek látszanak.
Tisztelt Képviselõtársaim! Egyes tudománytörténészek szerint ma annyi tudós dolgozik a világon, mint az elmúlt két évezredben összesen.
(16.20)
Ebbõl sokan azt a következtetést vonják le, hogy a XXI. évszázad már nem az ipari termelés, hanem a tudománytermelés évszázada lesz.
Mindennek fényében még kevésbé érthetõ az a politika, amely ahelyett, hogy a korszellemnek megfelelõen fejlesztené, inkább elsorvasztja a még létezõ tudományos mûhelyeket. A tudomány ügye a legkevésbé sem csak a tudósok ügye. A tudomány ügye közügy, hiszen magas színvonalú kutatás és fejlesztés nélkül elképzelhetetlen a jövõ évezred polgárosodása. Ezért olyan kormányzati politikára van szükség, amely nemcsak beszél, hanem tesz is a hazai tudományért; olyan politikára, amely nemcsak az államhatalom eurokonform díszletének tekinti a kutatás és fejlesztés intézményeit. Széchenyi nemes tettével épített és nem rombolt.
Az állam felelõssége mellett beszélnünk kell a tudomány felelõsségérõl is. A tudomány ugyanis nem lebeghet ezoterikus swifti szigetként a világ fölött, hiszen ahogy nincs polgári felemelkedés tudomány nélkül, a tudomány sem létezhet erõs társadalmi háttér és kormányzati támogatás nélkül. A racionalizálás címén ma rombolás folyik. Pedig minden egyes tudománytól ma elvont forintért (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõkeret leteltét.) a holnap polgárainak hamarosan sokszoros árat kell fizetniük.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Fidesz padsoraiból.)