DR. GYÕRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeirõl szóló törvényjavaslat tulajdonképpen négy összefüggõ javaslatot tartalmaz, amelyek kapcsán szeretnék néhány észrevételt tenni.
A T/4924. számú törvényjavaslat a kormánynak a Szentszékkel kötött megállapodásában rögzített, az egyházi támogatás bizonyos rendjét és módját ismerteti. Természetszerû, hogy ez a megállapodás csak akkor hajtható végre, ha a törvényi feltételei is megteremtõdnek, hiszen a kormánynak nem volt a feltételek megállapításához törvényes alapja. Az is természetes, hogy csak olyan törvénybe foglalt rendszer képzelhetõ el, amelyik valamennyi egyházra érvényes, hiszen nyilvánvaló, hogy bármilyen megkülönböztetés demokratikus körülmények között megengedhetetlen.
Mindezeknek megfelelõen az Országgyûlésnek kevés lehetõsége van arra, hogy valóban maga alakíthassa ki a finanszírozás rendszerét. A törvényjavaslat kidolgozói annyi fáradságot azért vehettek volna, hogy a megállapodás tömör szövegét az esetleges viták elkerülése érdekében pontosabban értelmezik.
A javaslat tartalmát elemezve számos problémával találkozhatunk. Az elsõ gond rögtön az egyházi ingatlanok helyzetének, illetve megváltásának kérdésével kezdõdik. Az 1991. évi XXIII. törvény 2. § (4) bekezdése értelmében az egyház által igényelt ingatlan helyett "az egyház részére kivételesen ingatlanvásárlásra, épületlétesítésre pénzbeni kártalanítást is lehet adni". A Katolikus Egyházzal kötött megállapodás ezt a megoldást úgy változtatta meg, hogy a vissza nem adható ingatlanok teljes értékét járadékalappá változtatta át, amelyet az egyház saját fenntartására fordíthat, magyarán a neki járó ingatlanvagyon bizonyos részét kénytelen felélni; ugyanakkor a megállapodás tételesen rögzíti a visszaadásra kerülõ ingatlanokat. A Katolikus Egyház tekintetében ez a kérdés végsõ soron rendezõdött.
Az egyéb egyházak esetében azonban korántsem ilyen egyszerû a helyzet. A javaslat összesen 60 napot biztosít részükre azzal, hogy mérjék fel, milyen ingatlanokról mondanak le, azaz melyek azok, amelyek nem kaphatók vissza, és állapítsák meg azok értékét. Ugyanakkor az ingatlanokról szóló törvénymódosítás - amely T/4926. számmal a parlament elõtt fekszik - azt tartalmazza, hogy az ingatlanok végleges sorsáról a kormány bizottsági javaslat alapján dönt, és 1992-ben (Sic!) foglal állást. Az egyházak viszont a fenti határidõt a törvényes hatálybalépéstõl, azaz 1998. január 1-jétõl kötelesek figyelembe venni. Itt mindenképpen ellentmondás található. Arról nem is beszélve, hogy természetesen nincsen arról szó, hogy a kormány a járulékokról szóló, velük kötendõ szerzõdést milyen gyorsasággal köti meg - de errõl késõbb részletesebben szólok.
Az egyházaknak nyújtott, a költségvetésben az Országgyûlés által meghatározott támogatás helyett a kormány régóta kísérletezik valamilyen automatizmus bevezetésével, nem annyira az egyházak anyagi függetlenségének biztosítása és az állam, illetve az egyház jobb szétválasztása érdekében, hanem inkább azért, hogy szabadulhasson a tényleges igényektõl, és lehetõleg csökkentse a költségvetési kifizetéseket. A megoldást, amelyet végül is a Szentszékkel kötött megállapodás elfogadott - bár hosszú tiltakozás és vita után -, az egyéb egyházak pedig kénytelenek tudomásul venni, a személyi jövedelemadó 1 százalékának átutalása jelenti az adózók rendelkezése szerint. Ismételten hangsúlyozni kell, hogy ez az eljárás nem igazságos, mivel nem fejezi ki a valódi társadalmi elkötelezettséget, hiszen széles rétegek - fiatalok, nyugdíjasok - nem fizetnek személyi jövedelemadót, nem is beszélve arról, hogy a vonatkozó törvény alapján az egyház támogatásának ez a módja korántsem egyértelmû.
A törvényjavaslat ugyan megkísérli a 4. § (2) és (3) bekezdésében kiegészítõ támogatásokkal pótolni az e megoldásból eredõ problémákat, de az eredmény jól látható: a Szentszékkel való megállapodásban a kiegészítés egy meghatározott összegig terjed, az egyéb egyházak esetében az 1998-ban nyújtott költségvetési támogatás összege a felsõ határ. Magyarán sem a tényleges igények, sem az infláció a továbbiakban nem befolyásolja a támogatás összegét.
A törvényjavaslat rögzíti, hogy az egyházi intézményt fenntartót a közoktatási, egészségügyi és szociális tevékenységek után a hasonló feladatot ellátó állami és helyi önkormányzati intézményekkel azonos normatív hozzájárulásban részesíti. Emlékeztetni kell arra, hogy nem is olyan rég - a közhasznú szervezetekrõl szóló törvény benyújtásakor - a kormány milyen lírai hangon méltatta annak fontosságát, hogy az állami szerepvállalást minél inkább váltsa fel a nem állami szervezetek tevékenysége. Így éppen az lett volna meglepõ, ha nem ezt a megoldást választották volna.
A fejlesztési, felújítási, fenntartási költségek forrásaként viszont egy kiegészítõ támogatást fogalmaz meg a törvényjavaslat. A Szentszékkel kötött megállapodás ennek a támogatásnak a mibenlétét egy, a megállapodáshoz csatlakozó jegyzõkönyvben rögzíti. A törvényjavaslatban ismertetett megoldás viszont meglehetõsen ködös. A javaslat 6. § (3) bekezdése ugyan megpróbálja megfogalmazni, hogy az lenne a célszerû, ha ki lehetne számítani, hogy az önkormányzati intézmények a különbözõ forrásokból erre a célra nettó értékben mennyit is kapnak, de azután az (5) bekezdés ott állapodik meg, hogy a számítás módját majd az éves költségvetési törvény határozza meg. A magam részérõl, ismerve a gyakran pontatlan és ellenõrizetlen önkormányzati beszámolókat, erõsen kétlem, hogy korrekt adatok alapján lehet meghatározni e támogatás konkrét értékét.
A törvényjavaslat legsúlyosabb hibája az, hogy miközben az eddigi támogatási rendszert szinte tollvonásszerûen megszünteti, az új rendszer mûködõképességét semmilyen hatásvizsgálattal nem támasztja alá.
(18.40)
A hatásokat az általános indoklás egyetlen mondatban foglalja össze: "Az új finanszírozási rendtõl eltérõ, eddigi költségvetési támogatási jogcímek értelemszerûen megszûnnek." Ennek megfelelõen az 1998. évtõl megszûnik a rekonstrukcióra, a hitoktatók díjazására, valamint a nyugdíjakra és a járulékfizetésre nyújtott külön költségvetési támogatás. Ezekre a jövõben az új finanszírozási formák nyújtanak fedezetet.
A Független Kisgazdapárt szerint - az elmondottak alapján - a törvényjavaslatban javasolt új finanszírozási konstrukció inkább a kötelezettségektõl való menekülést, mint az állam és egyház sokat hangoztatott szétválasztását szolgálja, és egyáltalán nem biztos, hogy mindez valóban megfelel az ország és a társadalom érdekeinek.
Végül visszatérve a T/4926. számú törvényjavaslatra: a kormány az egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésére vonatkozó elképzeléseit az Apostoli Szentszékkel kötött megállapodásban - a 32. módosításban - rögzíti. E tények után kissé csodálkozva olvassuk a törvényjavaslat általános indoklását, amely arra hivatkozik, a módosításra azért van szükség, hogy reálissá váljon a törvény végrehajtása a benyújtott nagyszámú ingatlanigény mellett is. Tehát nem arról van szó, hogy a kormány kitalált valamit és elképzelésének része a jelen javaslat, hanem azt sugallja, hogy az eredeti törvény nem volt kellõen átgondolt; ráadásul még az ország teherbíró képességét is veszélyeztette.
Mielõtt a módosításról beszélnénk, azért azt meg kell vizsgálnunk, hogy a problémák valóban az érvényes törvénybõl adódnak-e. Elsõként azt kell leszögeznünk, hogy az egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezése nem valamilyen nagylelkû adomány, amit az elõzõ Országgyûlés önzetlenségi rohamában megszavazott, és most a kormány, a költségvetés nyakán kedvezõtlenül, koloncként csügg, amitõl jó volna megszabadulni. Ezért emlékeztetni kell a törvény pontosan fogalmazó, bevezetõ szakaszára, amely a következõket mondja:
"Az egyházak a magyar történelemben értékes kultúrateremtõ, - megõrzõ és -átadó munkát végeztek. A hitéleti tevékenység mellett az oktatás, nevelés, az egészségügyi és szociális, kulturális szolgáltatások terén jelentõs feladatokat láttak el, és fontos társadalmi szerepet töltöttek be. A materialista és ateista világnézet kizárólagosságának elvi alapján álló pártállam az egyházak vagyontárgyainak elkobzásával, szervezeteik jó részének felszámolásával és más hatalmi eszközökkel folyamatos jogsértéseket elkövetve, az egyházak hitéleti tevékenységét és társadalmi szerepüket szûk korlátok közé szorította."
Az Országgyûlés az elkövetett súlyos jogsértések részbeni orvoslására, részben pedig az egyházaknak az 1990. évi IV. törvényben említett tevékenysége folytatásához szükséges tárgyi, anyagi feltételek biztosítása érdekében a következõ törvényt alkotja... - egyértelmû tehát, hogy a jogállamiságról beszélünk. Úgy az Országgyûlésnek, mint a mindenkori kormánynak erkölcsi kötelessége, hogy érdemben közremûködjön a jogsértések orvoslásában, illetve abban, hogy végre visszaálljon a kívánatos egyensúly; ne csak szavakban, de a gyakorlatban is csökkenjen a túlsúlyos állami szerepvállalás.
Másodszor: azt kell megvizsgálnunk, hogy a törvény elõírásai mennyiben voltak reálisak a végrehajtásban. Meg kell állapítanunk, hogy a törvény egy jól átgondolt és óvatos folyamatot rögzített, amit feltétlenül szükséges emlékeztetõül felvázolni: a törvény 7. §-ának megfelelõen az egyházak számára átadásra kerülõ ingatlanok jegyzékét bizottság állítja össze, a jegyzéket a kormány hagyja jóvá; a jegyzék valóban 10 éves idõszakra készül. Az egyházak a jóváhagyott lista alapján - ha a hasznosítás feltételei kialakultak - évente nyújthatják be igényeiket. A 8. § (2)-(3) bekezdése azonban éppen a végrehajthatóság érdekében kemény korlátokat szab: egyrészt elõírja, hogy az igénylés alapján a jóváhagyott ingatlanok legalább 5 százalékát évente át kell adni; másrészt - mivel az ingatlanátadás pénzügyi fedezetét az Országgyûlés hagyja jóvá a költségvetésben - tág lehetõséget ad az igények átütemezésére. Ha tehát a költségvetési akadályok miatt az átadás akadályozott, az 5 százalékos korlát mellett a végrehajtás nem 10, hanem értelemszerûen 20 év alatt, azaz 2011-ig hajtható végre.
Az ingatlanátadás pénzügyi fedezete azt a célt szolgálta, hogy az érintett önkormányzatok az átadott ingatlanok és létesítmények helyett az õket megilletõ értéket megkapják, hiszen az át nem adható ingatlanokért csak kivételesen kaphattak az egyházak - a 2. § (4) bekezdés b) pontja értelmében - pénzbeli kártalanítást.
Mindezeket figyelembe véve már azt is vizsgálat tárgyává tehetjük, hogy a benyújtott törvényjavaslat valójában mennyire teszi reálisabbá a végrehajtás folyamatát. Le kell szögeznünk, hogy az 1. §-ban rögzített eljárás - az ingatlanvagyon járadékká átalakítása - messzemenõen nem felel meg a törvény szellemének és a történelmi igazságosságnak sem. A járadékoknak - a vonatkozó törvény értelmében - az egyházak mûködésének anyagi feltételeit biztosítaniuk kell, azaz pótolniuk a csökkenõ értékû állami támogatást. Az ingatlan-visszaadás a mûködési feltételek biztosítását szolgálja, így az egyházak arra kényszerülnek, hogy ennek a vagyonnak jelentõs részét feléljék.
A törvényjavaslat 2. §-a kifejezetten azt a nem tisztességes szándékot sugallja, hogy a mohó egyházak - nem törõdve a nem vallásosak lelkiismereti szabadsághoz való jogával - ki akarják sajátítani az át nem adható iskolákat is. A törvény értelmében az átadásra kerülõ ingatlanok jegyzékét - mint említettem - bizottság állítja össze, értelemszerûen meghatározva például a jelzett ok miatt vissza nem adható ingatlanokat is. A jegyzéket ezt követõen a kormány fogadja el, tehát több lépésben megvan a felülvizsgálat lehetõsége. Ilyen paragrafust csak akkor szabad megfogalmazni, ha azt is belevesszük, hogy a kormány számára is tilos a lelkiismereti és vallásszabadságot sértõ hibák elkövetése.
A 3. és 4. §-ok tulajdonképpen nem fogalmaznak meg mást, mint a korábbi feltételes 5 százalékos ingatlanátadási határ rögzítését, és annak kimondását, hogy az átadás valóban elhúzódik 2011-ig. A jogszabály kidolgozói betû szerint átvették a 4. §-ban a Szentszékkel kötött megállapodás szövegét, és azzal már nem törõdtek, hogy azt értelmezzék is. Az Országgyûlés számára ugyanis korántsem egyértelmû, hogy miként kell ezek után értelmezni a törvény 8. § (3) bekezdését; a legalább 5 százalékos átadási határ ugyanis lehetõvé tette, hogy a kormány vagyonátadási indítványát az Országgyûlés megváltoztassa. A mennyiségi határ mellett, költségvetési akadály esetén, könnyen lehetett az átütemezéseket biztosítani. A módosítás a 4. §-ban azonban értékarányos, egyenletes ütemezést ír elõ, ami nem tesz lehetõvé semmilyen módosítást.
(18.50)
Tehát vagy az egyenletes, értékarányos ütemezésre vonatkozó javaslaton kellene változtatni - ez azonban a Szentszékkel kötött megállapodás miatt nem lehetséges -, vagy az Országgyûlés jogkörét kell csökkenteni, elismerni azt, hogy a megállapított ingatlanérték automatikusan került be a költségvetésbe.
Túlzásnak tekinti a Független Kisgazdapárt, hogy egy kis terjedelmû, összesen hét paragrafust tartalmazó törvényjavaslat esetén ennyi hiányosság forduljon elõ. Mindez sajnos arra mutat, hogy az állításokkal ellentétben nem a törvény jobb végrehajtásának elõsegítését szolgálja ez a javaslat.
Köszönöm szépen. (Szórványos taps.)