BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyûlés! Egy nagyon nagy jelentõségû feladat az, amelynek megoldásáról ez a mai vita szól. Nagyon nagy jelentõségû feladat, mert hiszen az egyházak gazdasági függetlenségének megteremtése, állam és egyház szétválasztása alkotmányos elvének pénzügyi megoldásokkal és garanciákkal való alátámasztása a magyar rendszerváltás egyik nagyon fontos lépése lehetne.
Ennek a feladatnak a megoldására - megítélésem szerint, a szabaddemokraták megítélése szerint - kitûnõ lehetõséget kínált a szocialista-szabaddemokrata koalíció, az a kormányprogram, amelyet a két párt képviselõi 1994 júliusában elfogadtak. Sajnos, az a megoldás, amelyet az elõttünk fekvõ törvények tartalmaznak, eljátssza azt az esélyt, azt a lehetõséget, amelyet a koalíciós kormányprogram felkínált.
Én mindenekelõtt bizonyos elvi kérdéseket szeretnék a magam felfogásában tisztázni, bizonyos szempontokat, amelyek alapján ezt a kérdést célszerû megközelítenünk. Majd szeretném összefoglalni, hogy mit is tartalmazott a koalíciós kormány programja, milyen megoldási irányt ajánlott, és hogyan próbálta ezt konkrét formákba önteni az a törvénycsomag, amelyet a szabaddemokraták nevében néhány héttel ezelõtt benyújtottunk. Majd szeretném elemezni azt a megoldást is, amelyet a kormány által benyújtott, elõttünk fekvõ törvénycsomag tartalmaz. S ezek után szeretnék eljutni ahhoz a következtetéshez, amelyet az elõzõekben már sajnos meg kellett elõlegeznem.
Mirõl is van szó, tisztelt Ház? A kérdés az, hogyan lehet az egyházak finanszírozását az állam és egyház elválasztása alkotmányos elve alapján rendezni. Ezt elvileg szavakban szinte mindenki elfogadja, de nem árt tisztázni, mit is értünk állam és egyház elválasztásának elvén.
Az elõzõ parlamenti ciklusban Salamon László képviselõtársunk, még az MDF képviselõjeként, egyik felszólalásában azt mondta errõl, hogy ez nem egyéb, mint a polgári házasság elismerése, és azt mondta akkor Salamon László, hogy ezzel a dolog lényegében el van intézve, és nem is érti, hogy mit beszélnek itt egyesek még mindig errõl a problémáról. Én hallgattam akkor, sõt a televízióban néztem ezt a felszólalást, és nagyon megragadt a fejemben.
Én azt gondolom, hogy amikor állam és egyház elválasztásáról beszélünk, akkor ennél sokkal többrõl van szó, és szeretném majd ezt a következõ percekben valamelyest megvilágítani.
De mielõtt ide elindulnék, engedjenek meg egy szó szerinti idézetet Orbán Viktor képviselõtársunktól, a Fidesz elnökétõl, aki ez év szeptember 3-án a Nap TV Fórum címû mûsorában a következõket mondta egy olyan kérdésre, ahol a kereszténydemokratákhoz fûzõdõ kapcsolatról volt szó. Szó szerint kell idéznem: "A Fideszen belül, a Fidesszel szimpatizálókon belül a hívõk és nem hívõk aránya szinte százalékpontra egyezik az országon belül a hívõk és nem hívõk arányával, amibõl azt a szerény következtetést is le lehet vonni, hogy a Fidesz nem rosszabb és nem is jobb annál e tekintetben, mint amilyen a mai magyar társadalom." És most jön a fontos mondat: "És ezt mi nem szégyelljük. Reméljük, hogy az arányok egyszer majd egy egészségesebb európai arányt fognak elérni, de ebben a pillanatban pontosan olyan képet mutatunk, mint amilyet az ország.".
(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyûlés elnöke foglalja el.)
Tehát arról az arányról, ami ma Magyarországon van, azt gondolja Orbán Viktor, hogy ez nem elég egészséges arány, hanem ennek egy egészségesebb európai arány felé kell menni. Persze, Orbán Viktor képviselõtársunknak joga van ahhoz, hogy legyen egy véleménye arról, mi az egészséges és mi a nem egészséges arány abban, hogy hogyan oszlanak meg a magyar állampolgárok hívõk és nem hívõk között. Hogy milyen irányban kell eltolódni, ezt nem is mondta meg, legfeljebb feltételezni lehet.
Én azonban azt gondolom, hogy a mindenkori államnak, a mindenkori államhatalomnak, az állami szerveknek ebben a kérdésben nem lehet álláspontja - és ez az ugrópont. Az államnak, a kormánynak, az állami intézményeknek, az Országgyûlésnek mindegy kell legyen, hogy a magyar állampolgárok milyen lelkiismeretet, milyen hitet vallanak magukénak, hogy több vagy kevesebb köztük a hívõ, hogy milyen vallást, milyen hitet képviselnek. S tulajdonképpen ez az ugrópont.
Sasvári Szilárd képviselõtársunk két héttel ezelõtti vezérszónoklatában azt mondta, hogy az államegyháziság és a radikális elválasztás között átmenetet jelent az elválasztást végrehajtó, de a két fél autonómiáján alapuló együttmûködés, a pozitív semlegesség. Ez jellemzi a dél-európai államok és Írország gyakorlatát.
Jól tudjuk, hogy a dél-európai államok, tehát Spanyolország, Portugália, Olaszország, Görögország, valamint Írország olyan országok, amelyek nagyjából egy nagy egyház hívei, a lakosság nagyon nagy része egy nagy egyház híve, és ennek az egyháznak többé-kevésbé az alkotmányban és a gyakorlatban rögzített különleges szerepe van az adott társadalomban. A görög alkotmány rögzíti - elolvastam más ügyben - az ortodox egyház különleges szerepét Görögországban. Olaszországban a konkordátumok õse, a Vatikánnal kötött konkordátum rögzíti a Katolikus Egyház és az olasz állam különleges kapcsolatát. Írország szintén egy olyan ország, ahol a Katolikus Egyháznak különleges, megkülönböztetett, privilegizált szerepe van az ír társadalomban, és sajátos viszonya van az államhoz is.
Ez tehát, amit Sasvári képviselõtársunk mint kívánatos állapotot tételez fel, állam és egyház, egy egyház különleges kapcsolatával jellemezhetõ kapcsolatrendszer.
Európában vannak olyan országok még, ahol egy egyháznak különleges kapcsolata van az állammal. Ilyen például köztudottan Nagy-Britannia, ahol nem valósult meg az állam és egyház elválasztása, és vannak további ilyen államok, ahol egy egyháznak valami különleges helyzete van.
Van Magyarországon egy tradíció, egy olyan tradíció, amelyet más összefüggésben éppen a Fidesz szokott követendõ tradíciónak tekinteni: a XIX. századi magyar liberalizmusnak a tradíciója, Kossuth, Deák, Eötvös nevével fémjelezhetõ tradíció, amely egy más irányt jelöl meg. Azt az irányt jelöli meg, hogy az állam legyen semleges a hitek, a kultuszok kérdésében. Emlékezetes, és abban a bizonyos, most már hat évvel ezelõtti vitában Mészáros István képviselõtársunk idézte is Deák Ferencnek azokat a szavait, amikor megkülönbözteti az egyházak kérdésének amerikai és európai kezelését. Az európait jellemzi körülbelül úgy, ahogy Sasvári Szilárd a múltkor ezt a bizonyos pozitív semlegességet jellemezte, és ezzel szembeállítja az állam és egyház, ha úgy tetszik, radikális elválasztásán alapuló amerikai viszonyt.
(19.00)
Hadd tegyem hozzá Sasvári Szilárd kedvéért: Amerikában nyilván nem lehet szó a társadalom és az egyház elválasztásáról, és ezt senki nem mondja. Az állam és az egyház, ha úgy tetszik, radikális elválasztása az, amit amerikai modellként Deák Ferenc azon a Mészáros István által említett helyen megemlít, és amit Deák Ferenc és az egész magyar nemzeti liberális hagyomány - Kossuthot Deákot, Eötvöst és még sok mindenkit beleértve - Magyarország számára követendõ példának tekint: tehát az államnak a hitbéli kérdésekben, lelkiismereti kérdésekben, egyházi kérdésekben való semlegességének, állam és egyház radikális elválasztásának az álláspontját.
Miért olyan fontos ez? Miért fontos az állam semlegessége egy olyan országban, mint Magyarország? Egy olyan országban, amelyet - eltérõen a dél-európai országoktól vagy Írországtól és még sok országtól - évszázadok óta a lelkiismereti, vallási pluralizmus jellemez, a sokféle világnézet jelenléte az országban? Nagyon egyszerû, hogy ez miért fontos.
Azért fontos, hogy egyetlen polgárunknak se kelljen azt éreznie, hogy állama tõle távolabb áll, mint más polgártársaitól; hogy a hívõ állampolgárnak ne kelljen úgy éreznie magát, mint a több mint negyven évig tartó ateista rendszerben, ahol minden hívõ állampolgár úgy érezte, hogy a deklaráltan ateista állam nem annyira az õ állama, mint amennyire az ateisták állama - ebben éltek hívõ polgártársaink negyven éven keresztül. De a fordítottja is igaz: a nem hívõ állampolgárnak se kelljen úgy éreznie, hogy az az állam nem annyira az õ állama, mint például a nagy vallások iránt különös rokonszenvet mutató állam!
Tehát a polgárok egyenlõségének érvényesítése megköveteli az államnak a lelkiismereti, vallási kérdésekben való semlegességét. Ez az oka annak, hogy mi, szabaddemokraták, ezt a 150 éves liberális hagyományt követve, az állam semlegességének talaján állunk, abban az értelemben, ahogy az Alkotmánybíróság nevezetes ítéletében levezette az állam és egyház elválasztásának alkotmányos elvébõl az állam semlegességének követelményét.
Ezt a követelményt a rendszerváltás éveiben sikerült közjogi, politikai értelemben megvalósítanunk - szemben az 1945 elõtti idõszakkal, tehát az államegyházi berendezkedéssel, és szemben az 1947 és 1988-89 közötti idõszakkal, az ateista állam idõszakával -; az alkotmány módosításával, az '90. évi IV. törvénnyel Magyarországon jogi értelemben megvalósult az állam és az egyház elválasztása, az állam semlegessége. Történtek ugyan kisebb félrelépések ebben a kérdésben - mi ilyennek tekintjük a tábori lelkészet bevezetését, ami egy jellegzetes összefonódása egyháznak és államnak -, történtek gesztusok, alapjaiban azonban elmondhatjuk, hogy sikerült megvalósítani Magyarországon állam és egyház elválasztását, és ezt egy nagyon nagy jelentõségû dolognak tartjuk.
Mindeddig azonban nem sikerült érvényesíteni az egyházak finanszírozásában, az egyházak mûködésének pénzügyi alapjaiban az állam és egyház elválasztásának elvét, és úgy látszik a mai vitából is, és ebbõl a most folyó vitából is, hogy ebben a kérdésben továbbra is vita van. Mert van egy olyan álláspont, és ez az álláspont rendszeresen megfogalmazódik, amelyik a vallásszabadság alkotmányos elvébõl nemcsak azt a következtetést vonja le, hogy az államnak alkotmányos kötelezettsége azoknak a jogi garanciáknak a megteremtése, amelyek mindenki számára lehetõvé teszik vallásának szabad gyakorlását és az egyházak mûködését, hanem azt a következtetést is levonja, hogy az államnak finanszíroznia is kell az egyházak mûködését. Én azt gondolom, hogy ez mint célmodell, semmiképpen sem képviselhetõ. Mint célmodell, mindenképpen abból kell kiindulnunk, hogy az a kívánatos, hogy az egyházak állami finanszírozás nélkül tudjanak mûködni, állami finanszírozás nélkül láthassák el feladatukat, és biztosíthassák mindazt, amit a hívõ állampolgárok tõlük elvárnak.
Más kérdés, hogy abból az állapotból, ami az elmúlt évtizedekre jellemzõ volt, tehát hogy az egyházaknak lényegében nem volt vagyonuk, nem voltak saját jövedelmeik, vagy csak nagyon korlátozott mértékben, és ezért mûködésük csak állami finanszírozással volt fenntartható - és ez a pártállamnak nagyon jólesett, mert ezzel az állami finanszírozással függõségben tarthatta az egyházakat -, ebbõl az állapotból, amely állapot nemcsak a szocializmus negyven évét jellemezte, hanem az elmúlt hét évet is - nevezetesen az egyházak az elmúlt hét évben is lényegében állami finanszírozásból kellett hogy mûködjenek, külsõ támogatások és saját, nagyon szûk jövedelmeik mellett -, tehát hogy ebbõl az állapotból hogyan lehet eljutni ebbe a kívánatos állapotba, ez már egy nagyon bonyolult kérdés.
Na most az a kormányprogram, amit mi három és fél évvel ezelõtt elfogadtunk, és amely a Szocialista Párt és az SZDSZ programján alapult, megadta a maga válaszát erre a kérdésre. Most áttérek a második kérdéskörre, hogy mit tartalmazott a kormányprogram. Már csak azért is, mert itt nagyon sokan hivatkoztak a kormányprogramra, nagyon különbözõképpen. Csapody Miklós például két héttel ezelõtt a kormányprogramra hivatkozva tett szemrehányást a kormánynak. Lássuk, hogy mi is volt ez!
Azt, hogy a Szocialista Párt programja mit is mondott errõl, nagyon könnyû idézni, mert összesen egy mondatot - a 67. oldalon ebben a közismert kék programfüzetben -: "Az egyházak támogatását az általuk ellátott állami feladatok normatív finanszírozására kell szûkíteni, és az állampolgárokra bízni, hogy személyi jövedelemadójuk meghatározott hányadával, például 1 százalékával támogatják-e valamelyik egyházat." Ez szerepel ebben a kérdésben a Szocialista Párt programjában - különösen Hegyi képviselõtársunk figyelmét szeretném erre felhívni.
Nos, mit mondott ezek után a kormányprogram? A kormányprogram ilyen - hogy mondjam -, a mai realitásoktól elrugaszkodott álláspontot, mint a szocialista választási program, természetesen nem képviselhetett, mint ahogy az SZDSZ programja sem, hanem a kormányprogram két dolgot fogalmazott meg. Azt hiszem, ezt valamennyien ismerjük, de azért mégis szükséges idézni:
Egyrészt megfogalmazott egy távlatban elérendõ álláspontot, ami úgy hangzik: "Távlatilag azt tartja helyesnek, ha a hívek személyi jövedelemadójuk meghatározott részének terhére maguk gondoskodnak egyházuk fenntartásáról." Tehát ezt tekintette távlati megoldásnak - összhangban azzal, amit korábban elmondtam, meg amit az MSZP meg az SZDSZ programja tartalmaz -: távlatilag meg kell szabadítani az egyházakat attól a függõségtõl, amit számukra az állami finanszírozás jelent.
De hozzátette a kormányprogram, hogy ez azonnal nem valósítható meg, átmeneti megoldást kell keresni, és ezt így fogalmazta meg: arra törekszik, hogy az egyházak költségvetési automatizmus révén jussanak állami támogatáshoz; majd elmondja azt, hogy ezt a támogatást igazítani kell az 1 százalékos átutalásokhoz, hogy az állampolgári akarat ebben is érvényesüljön; valamint hozzáteszi, hogy a kormány továbbra is garantálja, hogy az egyházak oktatási, egészségügyi és szociális tevékenységük ellátásához ugyanazt a normatív állami támogatást kapják meg, mint amit a hasonló tevékenységet folytató állami önkormányzati intézmények; hozzáteszi valamint a kormányprogram, hogy az egyházak tulajdonában, kezelésében lévõ nemzeti értékeket jelentõ könyvtárak, múzeumok, levéltárak, mûemlékek, valamint temetõk fenntartásához, állagmegóvásához vagy javításához a kormány hozzájárul.
Tehát ezekbõl a pontokból állt a kormányprogram egyház- finanszírozási része, ezzel kívánta a kormányprogram fokozatosan megalapozni az egyházak anyagi függetlenségét.
A kormányprogramnak ezt a koncepcióját kezdtük el, szocialista és szabaddemokrata képviselõk együtt lefordítani egy egyház- finanszírozási törvényre; majd a szabaddemokraták, miután a kormány egy más irányban indult el, kidolgoztuk és benyújtottuk 4868-71. számon azt a törvénycsomagot - hangsúlyozom, eltérõen Mészáros István barátomtól, nem ellenjavaslatot, hiszen a mi javaslatunk testesíti meg a kormányprogramot, és ez is született meg elõbb -, amely a következõket tartalmazza, röviden:
Az egyházak saját jövedelme jelentse az elsõdleges finanszírozási forrást, és ezért javasoltuk, hogy az egyházaknak juttatott egyházfenntartói hozzájárulást, amit a polgárok juttatnak egyházuknak, adókedvezménnyel támogassa az állam. Mellesleg mondom, hogy errõl a javaslatunkról, amelyet az szja-törvényhez módosító indítványként benyújtottunk, holnap fog szavazni a Ház; és ezúton is kérem a kormányt, hogy támogassa majd holnap ezt a javaslatot, és kérem képviselõtársainkat a Ház mindkét oldalán, hogy a holnapi szavazásnál támogassa majd azt a módosító javaslatunkat, amelyik az egyházaknak juttatott egyházfenntartói járuléknak ugyanolyan adókedvezményt biztosít, mint az egyéb adományoknak.
(19.10)
Másodszor: szintén az egyházak saját jövedelemhez juttatása érdekében javasoltuk az 1 százalékos rendszer kiterjesztését az egyházakra is, úgy, ahogy ezt eredetileg is javasoltuk az 1 százalékos rendszer bevezetésekor, úgy, ahogy ezt már a 1991-es ingatlantörvény idején javasolta az SZDSZ. Összhangban a kormány, az SZDSZ meg az MSZP programjával, úgy javasoltuk ezt, hogy az egyházak más társadalmi szervezetekkel és intézményekkel együtt lehessenek részesei ennek az 1 százalékos rendszernek; úgy javasoltuk ezt a saját törvényjavaslatunkban, hogy az állampolgár választhasson, hogy azt az 1 százalékot vagy akár a második 1 százalékot egyháznak juttassa vagy világi intézményeknek juttathassa. Olyan világi intézményeket javasoltunk a második 1 százalékba sorolni - nem a bélyeggyûjtõ egyesületeket és a helyi alapítványokat, hanem olyan világi intézményeket -, mint az Országos Tudományos Kutatási Alap, mint a Nemzeti Színház, mint hasonló nagy jelentõségû intézmények, amelyek igazán méltóak arra, hogy világi intézményként az állampolgárok köztük és az egyházak között választhassanak.
Természetesen a mi javaslatunk is tartalmazza azt, hogy az egyházak oktatási, nevelési, szociális, egészségügyi tevékenysége az 1990. évi IV. törvénynek megfelelõen részesüljön ugyanabban a normatív támogatásban, mint bármely más fenntartó által üzemeltetett intézmény, valamint természetesen a mi javaslatunk is tartalmazza, hogy a mûemlékek és közgyûjtemények finanszírozásában továbbra is részt vállaljon az állam. Emellett, tudatában annak, hogy az átmeneti, a hosszú átmeneti idõszakban az egyházak finanszírozásához nem nélkülözhetõ a költségvetés támogatása, javasoljuk egy általános költségvetési támogatás fenntartását, amelyben egyesítjük azt, amit jelenleg hitéleti támogatásként, hitoktatók fizetéseként, nyugdíj- és járadékalapok támogatásaként kapnak a jelenlegi költségvetésben az egyházak.
A mi javaslatunk azt tartalmazza, hogy a '97-es összeg - és ezt azért tartom fontosnak, mert a '97-es összeg még azt megelõzõen került megállapításra, függetlenül attól, hogy ez az új egyház-finanszírozási koncepció megszületik - növekedjék évrõl évre egy bizonyos, az infláció egy részének megfelelõ összeggel, de ennek a növekménynek az elosztása már - úgy, ahogy azt a kormányprogram tartalmazza - az 1 százalékos átutalások száma és nem összege arányában történjék az egyes egyházak között. Ezt a rendszert az 1 százalékok esetében javasoltuk egy további garanciával kiegészíteni az egyes egyházak javára.
Mi jellemzi ezt a koncepciót, amit az SZDSZ csomagja tartalmaz? Teljes összhangban van a kormányprogrammal, kiszámítható feltételeket teremt az egyházak számára, biztonságos finanszírozási forrást jelent, egyenlõként kezeli a különbözõ egyházakat, ugyanakkor módot ad arra, hogy igazodjék a finanszírozás ahhoz, hogy a polgárok milyen arányban követik az egyes egyházakat. Ugyanakkor, és ezt döntõnek tartjuk, elindítja azt a lassú folyamatot, ahol csökken az állami finanszírozás szerepe az egyházak mûködése pénzügyi alapjaiban, és lépésrõl lépésre növekszik a polgárok döntésének szerepe az egyházak finanszírozásában.
Ezzel a koncepcióval - hangsúlyozom, a kormányprogram koncepciójával - szemben jelent meg az ellenjavaslat; az az ellenjavaslat, amit a kormány törvénycsomagja tartalmaz, amely nem az egyházat, hanem az egyház egyes tevékenységeit finanszírozza, tehát nem tekinti önálló és független entitásnak az egyházakat. A kormány koncepciója nem fogadja el, nem tartalmazza az adókedvezményt az egyházaknak juttatott egyházfenntartói járulékban - nem tudjuk, hogy miért. Nem ösztönzi ilyen módon azt, hogy a polgárok maguk játsszanak minél nagyobb szerepet az egyházak finanszírozásában. Alapformává teszi ezt a sokat vitatott járadékot, ami azt jelenti, hogy egyszer s mindenkorra tartósan alapvetõ forrássá válik az állami pénz az egyházak finanszírozásában, és itt szembe megy a kormányprogramban megfogalmazott koncepcióval és a Szocialista Párt programjában is megfogalmazott koncepcióval.
Ennek az állami pénznek a juttatását múltbeli arányokhoz, az egykor birtokolt és vissza nem igényelt, vissza nem adott ingatlanvagyon egyházak közötti arányaihoz igazítja; és amit még hadd említsek meg: egy politikai alku eredményévé teszi ismét, igaz, hogy nem minden évben, mint eddig, de egy politikai alkutól teszi függõvé az egyház- finanszírozást. Hiszen az a 42 milliárd, ami a Katolikus Egyház vissza nem adott vagyonaként szerepel, hogy ez miért 42 milliárd, errõl nem tudunk semmit, ez nyilván egy politikai alku keretében került megállapításra, és nyilvánvalóan hasonló politikai alkuk fognak születni a többi egyházzal is, amikor abban fognak megállapodni, hogy náluk hogyan váltsák át a vissza nem igényelt ingatlanokat járadékra.
Itt fontos, hogy olyan összegek szolgálnak a kiindulás alapjául, amelyek a program, a finanszírozási rendszer megszületése után alakulnak ki, tehát nyilvánvaló, hogy a finanszírozási megoldás ismeretében történik az alkudozás az állam és az egyházak között; egy politikai alku, amelyet ráadásul négy-öt év múlva meg fognak ismételni, hiszen benne van a vatikáni megállapodásban is, és nyilvánvalóan nemcsak a Katolikus Egyházra lesz érvényes, hogy a rendszer mûködése után négy évvel majd újra áttekintik, ez a rendszer hogyan alakul.
Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy ez a rendszer, mint errõl már ma is sokan beszéltek, diszkriminatív, hiszen azokat az egyházakat, amelyeknek nem volt annyi visszaigényelhetõ és vissza nem igényelt vagyonuk, diszkriminálja azzal az egyházzal szemben, amelynek több ilyen vagyona volt.
Ugyan a kormány által benyújtott törvénycsomag tartalmazza az 1 százalékos rendszert, de csak látszólag, hiszen úgy vezeti be az 1 százalékos konstrukciót, hogy az egyházak lényegében versenytárs nélkül, egy látszólagos alternatívával kerülnek a második 1 százalékba. A polgárok tehát csak arról dönthetnek, hogy az egyes egyházak között hogyan oszoljék meg ez a második 1 százalék, azt azonban egy politikai döntés dönti el, hogy az összes egyház együttvéve mennyi pénzt kapjon, hiszen itt egy kettõs garanciarendszer van. Az 1 százalék 50 százalékát is legalább és az egyes egyházaknak jelenleg jutó összeget mindenképpen politikai döntés alapján kapják meg az egyházak, függetlenül az állampolgárok döntésétõl; emellett még az az egyéves késleltetés is lazítja a finanszírozás kapcsolatát a polgárok döntésével. Tehát azt kell mondanunk, hogy az 1 százalék itt megbénítva, paralizálva kerül csak be a kormány által javasolt megoldásba.
Végül marad az oktatásfinanszírozás kérdése a kormány csomagjában, ahol köztudott módon a teljes finanszírozást tartalmazza a csomag. Ezzel most azonban nem fárasztom képviselõtársaimat, hiszen ez a következõ napirendi pont kérdése, és ott térnék rá vissza.
Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a kormánycsomag fenntartja és rögzíti állam és egyházak pénzügyi összefonódását, nem nyitja meg azt a távlatot, hogy lazuljon ez a financiális kapcsolat állam és egyházak között, és a diszkriminációval, az egyházak különbözõ kezelésével sérti az állam semlegességének elvét.
Azt a választ szokták erre adni, hogy kérem, ez eddig is így volt, eddig is az állam finanszírozta jórészt az egyházakat. Ez igaz, tisztelt képviselõtársaim, csakhogy nagyon nagy különbség az, hogy azt a finanszírozási rendszert, amit a szocializmusból örököltünk, olyan provizóriumnak tekintjük-e, amelyrõl legalábbis szóban mindenki elismeri, hogy nem tartja távlatilag alkalmazandó megoldásnak, vagy pedig kialakítunk egy olyan, határidõ nélküli végleges rendszert, amelyet ráadásul egy, a magyar állam és a magyar parlament szuverenitását korlátozó nemzetközi szerzõdéssel is rögzítünk, és ilyen rendszerként rögzítjük azt, ami az egyházak finanszírozásában tartósan és visszafordíthatatlanul kíván szerepet adni az állami költségvetésnek.
Én azt gondolom, tisztelt Országgyûlés, hogy ez nem elõrelépés, hanem ebben az értelemben visszalépés ahhoz képest, amit a kormányprogram ígért, ahhoz képest, hogy eddig csak ideiglenes kényszermegoldásnak tekintettük azt, ami most tartóssá válik, ha ezt a törvénycsomagot elfogadja a tisztelt Országgyûlés.
(19.20)
Úgy gondolom, hogy most még megvan a lehetõség arra, hogy képviselõtársaim komolyan és elfogultan mérlegeljék az SZDSZ módosító javaslatait, amelyek - nem titkoljuk - a kormány csomagjából átvezetnék az Országgyûlést az SZDSZ által benyújtott, a kormányprogramnak megfelelõ megoldásokba. Ha nem, akkor bizony eljátszottunk egy lehetõséget, egy történelmi lehetõséget, ami állam és egyház elválasztásának pénzügyi megalapozására a kormányprogrammal, ennek a koalíciónak a kormányra lépésével megnyílott Magyarország elõtt - egy olyan lehetõséget, amelyre Deák Ferenc, Eötvös József és Kossuth Lajos óta várt Magyarország.
Köszönöm a figyelmet. (Taps az SZDSZ soraiban.)