DR. ISÉPY TAMÁS (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyûlés! Az egységes elõterjesztés elsõ négy szálból álló csokrából csupán két szálat veszek ki, és a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésérõl, valamint a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvénymódosításokkal kapcsolatban szeretnék ezekben a késõ esti órákban néhány észrevételt és gondolatot megfogalmazni. Ígérhetem, hogy a lenyûgözõ érdeklõdést az idõtartam vonatkozásában igyekszem majd messzemenõen figyelembe venni.
Bízom benne, hogy képviselõtársaim nem minõsítik majd ezeket a gondolatokat az elfogultságok kertjében tépett hervadt virágoknak csupán azért, mert a Bauer Tamás képviselõtársam által számomra megtisztelõ módon említett ügyként, politikai államtitkárként tettleges közremûködõje voltam a tulajdonrendezési törvény megalkotásának, sõt az "Edd meg, amit fõztél!" jegyében a puding próbáját jelentõ evésbõl sem maradtam ki, mert az Igazságügyi Minisztérium képviseletében tagja voltam az igényeket elbíráló egyeztetõ bizottságnak. A törvényt és a gyakorlati végrehajtást érintõ kritikákat elviselõ tevékenységem eredményeként, valamint az egyházi és az önkormányzati képviselõkkel folytatott tárgyalások alapján elég gazdag tapasztalatokat szereztem ahhoz, hogy tárgyilagosan ítéljem meg az elõterjesztett törvénymódosításokat, és félreértések meg indulatok helyett másoktól is szeretnék tárgyilagosságot kérni.
A tárgyilagosság érdekében legalább néhány alapvetõ kérdésben minimális egyetértésre kellene törekedni. Az elsõ alapvetõ kérdés az egyházak társadalmi szerepvállalásának megítélése. Ezzel kapcsolatban a vita során már elhangzottak az érvek és az ellenérvek. Megnyugtató, hogy a megítélés inkább pozitív volt, és valójában senki nem tagadta, hogy a szerepvállalás létezõ társadalmi igényt elégít ki.
Az elhangzottak szükségtelen megismétlése helyett csupán röviden szeretném idézni a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium felkérésére az Országgyûlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának megbízása alapján az Oktatáskutató Intézet által 1993 május és 1994 között végzett kutatás és felmérés néhány adatát.
(19.40)
A megkérdezett polgárok 65,7 százaléka nyilatkozott akként, hogy az egyházaknak részt kell venniük az embereket foglalkoztató szociális problémák csökkentésében; 72,3 százaléka minõsítette az egyházak feladatának a fiatalság erkölcsi nevelését, és 71,2 százaléka az emberek megtanítását arra, hogy a másként gondolkodókat is elfogadják.
Az alapfokú történelmi ismeretekkel rendelkezõk számára talán szükségtelen felidézni, hogy a Kárpát-medencében letelepült magyarságot szerzetesek tanították a földmûvelésre és kézmûvességre, hogy az egyházak milyen széles körû oktatási, nevelési, kulturális, karitatív és szociális tevékenységet folytattak, és külkapcsolataik révén milyen mélységben vonták be a magyarságot az európai kultúrkörbe. A jeles történész, Fraknói Vilmos három vaskos kötetben írta meg Magyarország egyházi és politikai összeköttetéseinek történetét a Szentszékkel, s ezzel is csak a török járom alóli felszabadulásig jutott el; ha ma is élne, még további három kötetre lenne szüksége, hogy a mai napig eljusson. Az Apáczai Csere Jánosok Hollandia egyetemeit járták; és az egyházi iskolák közül - rangsorolás nélkül - azért érdemes említeni Pannonhalmát, a piarista és a ciszter gimnáziumokat, a debreceni, a sárospataki, a pápai kollégiumot, a Fasori Gimnáziumot vagy a Radnóti Gimnáziumot.
A második alapvetõ kérdés az állam és az egyház elválasztása. Jóformán ezzel kapcsolatban is elhangzottak az érvek - és valójában mindenki egyetért az elválasztás követelményének alkotmányos alapelvkénti rögzítésével. Az elvben tehát teljes az egyetértés, viszont - lehet, hogy merész a megfogalmazás - a mûködési elválasztás sterilen, maradéktalanul nehezen valósítható meg. És itt jelentkezhetnek az értelmezési eltérések! Szabad legyen ismételten idézni az Alkotmánybíróság sokszor emlegetett határozatának mindenkire kötelezõ jogi értelmezését, amely szerint az egyház elválasztása az államtól nem jelenti azt, hogy a vallás és az egyház sajátosságait az államnak figyelmen kívül kell hagynia.
A harmadik alapvetõ kérdés a világnézeti semlegesség. Ezzel kapcsolatban is elhangzottak a vélemények, és nem áll szándékomban most ennek az elvnek a teljes fogalmi kibontása. Ennél a kérdésnél is csupán egy mondat az Alkotmánybíróság határozatából: "Az államnak vallási és lelkiismereti meggyõzõdésre tartozó más kérdésekben semlegesnek kell lennie, az állam semlegessége azonban a vallásszabadsághoz való joggal kapcsolatban nem jelent tétlenséget." Így szól az alkotmánybírósági határozat.
Az elõzõekben említett alapkérdések természetesen többször elhangzottak a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésérõl szóló törvény elõkészítése során is. Most ne tekintsék öndicséretnek vagy önigazolásnak annak megítélését, hogy az elõkészítés széles körû egyeztetéssel, az egyházak, az önkormányzatok és a pártok bevonásával történt, az egyházak és az önkormányzatok kapcsolatát õszinte együttmûködés jellemezte. Ezt igazolja a számtalan megállapodás, amit nem is kellett egyeztetõ bizottság elé vinni. És az egyeztetések eredményeként elfogadott indítványokban - ezt többször hangoztattam - nagyon sokan felismerhetik a saját ujjlenyomatukat, mert rengeteg módosítás el lett fogadva az egyeztetés során.
Az egyházak szerepe és az egyházi ingatlanok kérdése tárgyában egy magyar közvélemény-kutató intézet is végzett egy felmérést 1991-ben. A kérdés így szólt: az Országgyûlésben hamarosan vitára tûzik, hogy az egyházak mûködésükhöz kapjanak-e épületeket. A kérdésre a felnõtt népesség 91,2 százaléka szavazott igennel; 77,2 százaléka szavazott arra - a funkcionalitás elvére -, hogy csak olyan épületeket kapjanak meg, amelyeket vallási, nevelési, kulturális vagy szociális célra akarnak igénybe venni; és csak 22,8 százalék kötelezte el magát a teljes reprivatizáció mellett.
A közvélemény-kutatások adatai szerint tehát jelentõs elvárás mutatkozott az egyházak társadalmi szerepvállalása iránt. Ha viszont az egyik oldalon jelentkezik az elvárás, akkor a másik oldalon biztosítani kell a feladat teljesítésének minimális tárgyi feltételeit. Nyilvánvaló, hogy az igényelt tevékenység nem folytatható ingatlanok nélkül. És ilyen megfontolások után született meg a 95 nem és 23 tartózkodással szemben 194 igen szavazattal elfogadott törvény, amelynek preambulumát már idézték, hogy csak az elkövetett súlyos jogsértések részbeni orvoslását célozta, valamint az egyházaknak a tevékenységük folytatásához szükséges tárgyi, anyagi feltételek biztosítását.
A törvény az alkotmányosság próbáját kiállt funkcionalitást fogadta el rendezõ elvként. Tehát fel sem merült a reprivatizáció gondolata. Persze szólamként lehet kiabálni kapzsi egyházakról, holott szó sem volt a zirci apátság ringó búzatábláiról, a káptalani nagybirtokokról, palotákról, bérházakról, kastélyokról - hanem csupán rendházakról, iskolákról, kórházakról és szociális otthonokról!
A végrehajtás során természetesen jelentkeztek nehézségek, és nem vitatható, hogy a benyújtott törvénymódosítás alkalmas néhány vitás kérdés egyértelmû megoldására. Az elõkészítés során is vita volt a rendezés idõtartamáról, hogy tíz év vagy több legyen, valamint az igénybejelentések jogvesztõ vagy nem jogvesztõ jellegérõl. A tízéves határidõ ellen szólt - pedig ez került be a törvénybe -, hogy a negyven év alatt megtaposott egyház mennyi idõ alatt tudja biztosítani a mûködéshez szükséges személyi feltételeket, és tudja szolgáltatni egyáltalán az igény elbírálásához szükséges adatokat.
A negyven év alatt nemcsak a pásztorok verettek meg, hanem a nyájat is üldözték. S engedjék meg, hogy illõ tisztelettel idézzem az én felebarátomnak tekintett Iványi Gábor volt képviselõtársamat, aki találóan szõnyegbombázáshoz hasonlította a negyven év alatt az egyházakat ért kárt. Az az írás sem "A szív" újságban, hanem a "Mai nap"-ban jelent meg, hogy "aligha túlzok nagyot, ha azt állítom, csak a tatárjárás hozott nagyobb csapást a magyar szerzetesrendekre, mint az 1950-es nagy ávósjárás. A magukat kommunistáknak mondó vitézek a nyilvánvalóan már csak hitbéli meggyõzõdésük miatt is védekezésképtelen szerzetesek és apácák ezreit toloncolták ki rendházaikból, bebörtönözték és internálták vagy kényszerítették õket esküjüktõl és meggyõzõdésüktõl idegen életre, ami már önmagában is emberellenes bûntett. Ez a mintaszerû rajtaütés, rablás nem csupán embereket nyomorított meg, több százéves élõ közösségeket tüntetett el földünk felszínérõl, hanem kiszakított egy részt, egy nagyon is szerves részt a hazai kultúrából."
Tehát vita volt azon, hogy tíz év vagy húsz év, jogvesztõ vagy nem jogvesztõ. Ilyen körülmények között helyeselni lehet a törvényjavaslat 3. és 4. §-ának intézkedését, amely az eredeti törvény 7. § (1) bekezdésének és 8. § (2) bekezdése helyett 2011. december 31-ében rögzíti a rendezés idõtartamát. Tehát a tíz évet felemeli húsz évre, mert az ekként meghosszabbított idõben a megtépázott egyház rendezni tudja a sorait, és meg tudja teremteni a személyi feltételeket, hogy a gimnáziumokban valóban olyan személyek tanítsanak, akik az igényeknek megfelelnek.
Helyeselni lehet a 7. § rendelkezését is, amely jogvesztést állapít meg, tehát lezárja, megszünteti az eredeti törvénynek ezt a lebegõ cseppfolyósságát; viszont lehetõséget ad az egyházaknak arra, hogy 1998. december 31-éig - miután a korábbi törvényben nincs jogvesztõ határidõ - bejelentsenek további feltárt igényeket.
(19.50)
De '98. december 31-e jogvesztõ - nincs tovább. Foglalkozni kell külön az 1. §-sal, mert sok vita merül fel a bizonyos járadékkal kapcsolatban, amit örökjáradéknak nevezünk; minden járadék örökjáradék, a halálig tart. Tehát ilyen szempontból örökjáradék ez a járadék is. De miért tetszenek arról megfeledkezni, hogy a törvényben kifejezetten benne van, hogy csak a 4. § szerinti... - tehát egyszer igényelheti természetben; amit nem tud természetben igényelni, például iskolaátadásnál, hagyja az önkormányzatnak az iskolát, vagy hagyja az önkormányzatnak a mûvelõdési házat, ezért pénzbeli kárpótlást kap, és épít helyette. De csak a funkcionalitásnak megfelelõ célra építhet! Játékbarlangot nem építhet belõle, akárhogy is elhangzik kedvenc szólamként, hogy játékbarlangot vagy bankot is nyithatna. Nem nyithat, mert az nem szerepel a funkcionális célok között. 2000 éve nem hallottam arról, hogy játékbarlangot üzemeltetett volna az egyház, még a sötét, inkvizíciós idõkben sem. Tehát csak arra tudja használni, ami a törvényben rendelkezésre áll.
Tehát egyszer, amit természetben igényel, egyszer, amiért meghatározott célra pénzbeli kártalanítást kap, és csak ami fennmarad, csak az után járhat a járadék! - tehát csak a jóváhagyott jegyzékben szereplõ ingatlanok után. Nem tudom, tiszteletre méltóan, nyilván valahonnan szerepel az adat, hogy a 2 milliárd... De errõl az a történet jut eszembe, amikor leszól a gépésznek a kapitány: mennyi? Azt mondja: harminc. - Mi harminc? - Mi mennyi?
Ez a 2 milliárd valahogy úgy jöhetett ki... - mert a maradék értékét nem tudjuk; amikor az egyház hatvan nap alatt összeállítja, hogy mire kér járadékot, akkor amellé értékbizonyítványt kell csatolni, tehát az után kap.
Azután az elidegenítési és terhelési tilalmat fel kell oldani ezek után az ingatlanok után, tehát az állam akár értékesítheti. Most tessenek azt elképzelni, hogy 1 millió forintért értékesít valamit, és beteszi a bankba. Kap érte 20 százalék kamatot, és fizet érte 5 százalék járadékot. A legjobb üzlet a világon! Miért kell ezt sajnálni, amit megkap? Egyszer leírtam, hogy az egyház megkapja rozoga autóként a lerobbant ingatlanokat, most legalább annyi benzint kap, hogy Kiskunfélegyházáig eljusson vele. Nem tovább, mert erre a támogatásra kaphatja meg ezt a bizonyos járadékösszeget. De hogy a funkción belül marad...
Mondom, itt sem a zirci apátság birtokaiért kapja meg a járadékot, csak a törvény hatálya alá esõ olyan ingatlanok vonatkozásában, amiket nem kap meg természetben, és amit nem kap meg pénzbeli kártalanításban; a maradékot. Azért, mert még mindig nem tudott abból a letaposott állapotból annyira fölemelkedni, hogy a meghatározott funkciókra tudja kérni - akár természetben, akár pénzben - az ingatlanokat - azért kap járadékot. Tehát így néz ki ez az ominózus - hatalmas port felvert - járadék a gyakorlatban.
Ugyanakkor engedjék meg, hogy a 2. §-sal szemben azt mondjam, hogy teljes átesés a ló másik oldalára. Ugyanis ez a 2. § valójában visszacsempész a törvényjavaslatba egy korábban, a törvényjavaslat tárgyalása során már elutasított módosító javaslatot, és vissza akar csempészni egy, az Alkotmánybíróság által elutasított alkotmányjogi panaszt. Az Alkotmánybíróság ezt a panaszt elbírálta, és megállapította - azért mondjuk, hogy alkotmányellenes és szükségtelen is ez a rendelkezés -, hogy ahol az állam az állami iskola épületét egyházi tulajdonba adja, azok számára, akik nem kívánnak egyházi iskolába járni, ténylegesen úgy kell lehetõvé tenni állami iskola látogatását, hogy ez ne jelentsen nekik aránytalan terhet. Az indokolás külön lerögzíti, hogy mivel az egyházi ingatlanok tulajdonba adása a funkcionalitás elvén nyugszik, az épület a vallásgyakorlás tényleges igényeit elégíti ki, adott esetben többnyire egyházi iskola váltja föl az állami iskolát. Nem az egyházi tulajdonba adás törvényi megtiltása s ezáltal a vallásos nevelést kívánók alapvetõ jogának korlátozása az alkotmányos megoldás, hanem az állam pozitív cselekvése. Számtalan ilyen eset van.
Tessenek már tudomásul venni, hogy van a falakba ivódott hagyomány is: dédapám ebbe az iskolába járt a faluban, nagyapám is, apám is, én is abba az iskolába szeretnék járni. Most nem nagyvárosok iskoláiról beszélek, nem a Lónyayról, a Baár Madasról vagy a Piarista Gimnáziumról; falusi iskolákról, egy paticsfalú iskoláról. Abba járt a dédapja, abba szeretne járni - meg lehet teremteni. Számtalan iskolaátadás volt, ahol az önkormányzatok joga biztosítva volt.
Tessék elképzelni: száz gyerek egy faluban, 95 akar egyházi iskolát, 5 nem -vagy fordítva. Egyiknek a jogát sem lehet megsérteni, de nem szabad aránytalan terhet róni rájuk. Én még olyan egyházat nem láttam, amelyik ott kérte volna az iskolát, ahol csak 5 gyerek akar a 100-ból egyházi iskolába járni. Az azt mondta volna, hogy adjál érte pénzt, csinálok belõle valamit. Végig kell nézni az egyeztetõbizottság gyakorlatát! Ilyen nem volt, hogy azért ragaszkodjon, hogy ott bosszantsa a 95 gyereket, aki nem akar egyházi iskolába járni. Tehát megoldható a probléma. És ha egyszer leírta az Alkotmánybíróság, hogy azért utasította el az alkotmányossági panaszt, mert a törvény elegendõ garanciát nyújt arra, hogy az egyház részére történõ ingatlanátadások - ha a törvényt betartják - ne sértsék az egyházi iskolát elutasító szülõk és gyermekek vallásszabadsághoz és lelkiismereti szabadsághoz való jogát... Tehát változatlanul állítom, hogy a 2. § visszacsempész egy - a törvényjavaslat tárgyalása során már elutasított - módosító javaslatot, és egy Alkotmánybíróság által elutasított alkotmányjogi panaszt, amikor megmondja, hogy a törvény elegendõ garanciát nyújt arra, hogy egy iskola, egy település - megoldható a probléma. Számtalan megállapodás jött létre közvetlenül az önkormányzatok és az egyházak között iskola vonatkozásában. Az önkormányzat még örült is neki, mert õ kapta meg a kárpótlást, és sokkal szebb iskolát tudott építeni, mint az a régi, rozoga paticsfalú iskola.
A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvénnyel kapcsolatban el kell ismerni, hogy valójában a rendszerváltozás elõszele fújta be a törvénytárba az 1990. évi IV. törvényt. Akkor tessék mondani: mi értelme most visszalépni a 2. § módosításával? Elõfordulhatnak olyan egyedi konkrét célok... - most ugyanis az állami támogatást nevesíti az egyházi támogatásról szóló törvény. Ami kimarad, arra szét lehet tárni a kezeket: nem szerepel a törvényben, nem jár. Miért nem lehet tehát betenni, hogy egyedi, meghatározott célra az Országgyûlés döntésétõl függõen igenis igényelhet támogatást? Ha például egy szép köztéri szobrot akar a templom elé, mégsem lehet azt mondani, hogy hitéleti vagy egyházi. Miért ne lehetne arra egyedi, konkrét támogatást kérni? Vagy lehetne számtalan egyéb, konkrét célt sorolni, amit minden további nélkül meg lehet valósítani.
Tisztelt Országgyûlés! Nagyon nehéz ma konszenzusról beszélni, a reményt és a csüggedést azonban sosem szabad elveszteni, és bízni kell abban, hogy az Országgyûlés a módosító javaslatokkal jobbá és egyértelmûbbé tett törvényjavaslatokat megnyugtató többséggel fogadja el, és valójában megteremti az egyházak társadalmi szerepvállalásának minimális tárgyi feltételeit.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)