BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Képviselõtársaim! Végtelenül hálás vagyok Daróczy Zoltán felszólalásáért, mert beszédének bevezetõ részében minden korábbinál világosabbá tette azt, hogy mit is jelent az, amit ez a két törvényjavaslat a dolog lényegét tekintve tartalmaz, és mi az, amiért mi, szabaddemokraták nem tudjuk õket elfogadni.
Ugyanis amikor azt mondta a felsõoktatás vonatkozásában, hogy eddig volt két kategória - állami meg nem állami, vagyis magán -, most három kategória van. Van az állami, van a magán, és van az egyházi, amelyik abban különbözik az államitól, hogy nem az állam igazgatja, és abban különbözik a magántól, hogy az állam finanszírozza, és minden más tekintetben úgy mûködik, mintha állami lenne. S ez az, ami nekünk nem tetszik.
Ennek az egész problémakörnek a központi kérdése 1990 óta az állam és az egyház viszonya, és az összes konfliktus vagy majdnem az összes konfliktus, ami ekörül kialakult, ez a közoktatás és a felsõoktatás kérdése.
(22.00)
Vagyis hogy mi történjék, hogyan mûködjenek, hogyan illeszkedjenek be az egész rendszerbe az egyházi iskolák és az egyházi felsõoktatási intézmények. A dolog abból következik, hogy a rendszerváltást követõen az egyházak részérõl fölmerült az az igény, hogy valamilyen körben, lehetõleg minél szélesebb körben helyreálljon az az egyházi iskolarendszer és felsõoktatás, ami valaha létezett, és az ingatlantörvény lehetõvé tette, hogy széles körben visszakapjanak iskolákat és felsõoktatási intézményeket. Erre sor is került, illetve új intézmények is létrejöttek.
Ugyanakkor ezeknek a mûködtetésére nem volt forrás, pontosabban a közoktatásban a normatíva részleges forrást biztosított, ugyanúgy, mint minden más fenntartónak; a normatíván felüli összegre nem volt pénz, a felsõoktatásban meg egyáltalán nem volt pénz a mûködtetésre. Amikor fölléptek ezért, és elindult a mozgalom az iskolák és fõiskolák visszaadására, akkor még igazán nem merült föl az a kérdés, hogy mibõl fogják õket fenntartani. Amikor a visszaadás megtörtént, akkor került elõ ez a kérdés, akkor jöttek létre a közoktatási megállapodások, amelyekben az állam a normatíván felüli összeget megállapodásszerûen vállalta. Akkor fölmerült az az igény újra meg újra, hogy miután - és a "miután"-ra mindjárt visszatérek - az egyház az egyházi iskolákban tulajdonképpen mást sem tesz, mint átvállalja az állami feladatot, akkor a finanszírozást teljes egészében vállalja át az állam.
Itt két dologra szoktak hivatkozni. Az egyik dolog, hogy amikor az állam ezt finanszírozza, akkor nem az egyházat finanszírozza, hanem az oktatást, másrészt hogy itt az intézmény állami feladatot vállal át, tehát nyilván az államnak kell ezt finanszírozni.
Na most én azt gondolom, hogy mind a két hivatkozás, mind a két indok téves. Téves az az indok, hogy itt nem egyházat finanszíroznak, hanem az oktatást. Ez az indok azért téves, mert az egyházi iskola, az egyházi felsõoktatási intézmény kettõs funkciót lát el. Ellátja magát az oktatási funkciót, de ha csak azt látná el, akkor az egyház nem törekedne arra, hogy egyházi iskolák jöjjenek létre, illetve az iskolák egyházi fenntartásba menjenek át, egyházi felsõoktatás jöjjön létre - ha ez az intézmény ugyanazt csinálná, mint amit állami iskolaként korábban csinált! Nem, nyilvánvalóan, mint ahogy errõl az elõzõ alkalommal, már az elõzõ fölszólásomban beszéltem, ezeknek az intézményeknek a mûködtetésével az egyház ellátja azt a sajátosan egyházi funkciót, hogy az új generáció nevelése az általa megkívánt szellemben történjék, és ezzel a saját értelmiségének az újratermelését biztosítsa. Ez nem állami feladat, ez egy, az államin túlmenõ, sajátos feladat, és itt ennek a finanszírozása történik.
Azzal az érvvel kapcsolatban pedig, hogy állami feladatot vállal át, azért valamit érdemes figyelembe venni. A társadalomban rengeteg olyan intézmény mûködik, amely állami feladatot vállal át, és rengeteg olyan intézmény mûködik, amelyik állami feladatot vállal át és a finanszírozását az állam ennek ellenére nem látja el. Csak hogy két ilyen példát mondjak, az egyik a választottbíróság. A választottbíróság az igazságszolgáltatás feladatát vállalja át a bíróságoktól, és ennek ellenére a választottbíróságot nem az állam finanszírozza, hanem a felek. Holott ott is egy alapjogot biztosít, nevezetesen a tulajdon védelmének alapjogát biztosítja a választottbíráskodás, és mégsem finanszírozza az állam! Itt vannak az õrzõ-védõ társaságok, az õrzõ-védõ vállalkozások, amelyek valójában a rendõrség állami feladatát veszik át, az emberi testi épség és a tulajdon biztosítását látják el, teljes mértékben magánpénzbõl, és egy õrzõ-védõ társaságnak az államtól átvállalt feladatának a finanszírozásában semmilyen szerepet nem játszik az állam.
De hadd menjek tovább: itt fekszik elõttünk a nonprofittörvény. A nonprofittörvény foglalkozik azokkal a magánszervezetekkel, amelyek közhasznú szervezetek, és foglalkozik azokkal, amelyek kiemelten közhasznú szervezetek. És miért kiemelten közhasznú szervezetek? Mert állami vagy önkormányzati feladatot vállalnak át. És részesülnek ezért teljes finanszírozásban? Dehogy! Csak bizonyos, valamivel nagyobb kedvezményekben részesülnek, mint a nem kiemelten közhasznú szervezetek, holott állami és önkormányzati feladatokat vállalnak át, ugyanúgy, mint a nem állami iskolák.
Tehát korántsem magától értetõdõ, hogy azért, mert állami vagy önkormányzati feladatot vállal át egy egyházi iskola, teljes finanszírozásra tarthatna méltányosan igényt. Úgyhogy én azt hiszem, ez az indoklás nem állja meg a helyét.
Kétségtelen tény, hogy itt alkotmányos követelményekrõl van szó, és gondolom, Sasvári Szilárd képviselõtársam erre máris föl fogja hívni a figyelmemet, és föl fog olvasni az Alkotmánybíróság határozatából - másképp nem lenne Sasvári Szilárd. (Sasvári Szilárd: Természetesen.) Én ezzel egyetértek.
Milyen alkotmányos követelményekrõl van is szó, tisztelt Országgyûlés? Két alkotmányos követelményrõl, az egyik a tanszabadság, tehát a szabad iskolaválasztás követelménye, a másik pedig a vallásszabadság követelménye. Ebbõl vonja le az Alkotmánybíróság azt a helyes következtetést, hogy módot kell adni arra, hogy a szülõk, a családok egyházi iskolát válasszanak, és biztosítani kell, hogy ez ne járjon számukra aránytalan teherrel, tehát az egyházi iskolába is úgy járhassanak, hogy ne kelljen tandíjat fizetni, olyan anyagi helyzetbe kell hozni az iskola fenntartóját, hogy ne kényszerüljön tandíjat követelni, vagy legalábbis ne olyan tandíjat, ami már aránytalan terhet jelentene. Kétségtelen tény, hogy ez az igény alkotmányos szempontból joggal képviselhetõ.
Csak két kérdés van. Az egyik, hogy amikor teljes finanszírozást mondunk mind a felsõoktatásnál, mind a közoktatásnál, akkor vajon a javasolt megoldás nem teljesíti-e túl ezt az alkotmányos igényt, hiszen nemhogy aránytalan terhet, de semmilyen terhet nem hárít sem az igénybevevõkre, sem pedig magára a fenntartóra, hiszen a teljes finanszírozás ezt jelenti. Én azt hiszem tehát, hogy itt a törvényjavaslat, amit tárgyalunk, túlteljesíti azokat az alkotmányos követelményeket, amelyeket az Alkotmánybíróság megfogalmazott, és olyan különbséget tesz az egyházak és más nem állami fenntartók között, amelyek szerintem nem indokolhatók.
Az államtitkár úr itt rendszeresen arra hivatkozik, hogy nem az iskolák finanszírozásában van a különbség, az egyházi iskolát ugyanúgy finanszírozzák, mint az önkormányzati iskolát, csak éppen az egyházi fenntartó kap külön pénzt, miután neki egyébként nincs pénze, szemben az önkormányzattal meg az egyéb fenntartókkal, akiknek van, ezért méltányos és indokolt, hogy az egyházi fenntartó, és nem az iskola - szokta államtitkár úr mondani - kapjon az államtól külön pénzt abban az arányban, ahogy iskolát tart fenn. Ez akkor lenne egy helytálló érvelés, ha például az egyéb nem állami fenntartó, amelyik szintén átvállal állami feladatot, szintén olyan arányban kapna az államtól pénzt, kiegészítõ támogatást, amilyen arányban iskolát tart fenn, de nagyon jól tudjuk, hogy errõl nincs szó.
A megoldásban maga a konstrukció is problematikus. Tudniillik az a konstrukció, hogy nem azt tesszük, hogy valamilyen más módon biztosítjuk azt, hogy az egyháznak legyen jövedelme, amibõl szabadon dönthet, hogy iskolát, ilyen iskolát, olyan iskolát tart fenn, vagy valami egészen mást, mint ahogy ez minden más fenntartónál, például az önkormányzatoknál van, amelyek szintén az államtól kapnak pénzt, és dönthetnek, hogy abból iskolát mûködtetnek, vagy kórházat, vagy utat építenek, vagy bármi mást. Ehelyett az egyháznak azt mondjuk, hogy õ a különbözõ feladataira külön kapja a pénzt, és az iskola fenntartására pedig olyan arányban, amilyen arányban iskolát mûködtet.
Ez egy sajátosan felelõtlen állapotba hozza az egyházat mint iskolafenntartót, mentesíti a racionális számítás, a racionális gazdasági gondolkodás ama követelménye alól, ami minden más iskolafenntartóra és intézményfenntartóra nehezedik. Ugyanakkor ez bizony, diszkriminációt jelent, diszkriminációt minden más iskolafenntartóval szemben.
Az a következménye, s ez aztán egy külön probléma, hogy amikor a vatikáni megállapodás megszületett és valóban érzékelte a minisztérium, az elõterjesztõ, hogy ez milyen gondokkal járhat, akkor behozott a javaslatba egy olyan konstrukciót, hogy azoknak az iskoláknak az esetében, amelyeket a vatikáni megállapodás alapján adtak vissza, vagy már visszaadták, vagy már az egyház kezében vannak, és vélelmezzük, hogy ilyen alapon kerültek egyházi kezelésbe, azoknál az állami költségvetés biztosítja a kiegészítõ támogatást; amely, mondjuk, a jövõben egyházi kézbe kerül, és nem az ingatlantörvény alapján visszaadott iskoláknál meg az önkormányzatra hárítjuk ezt a terhet.
(22.10)
Ez aztán kétségkívül egy olyan diszkrimináció, amit - szerintem - semmilyen módon nem lehet indokolni.
Van még egy probléma, ami abból fakad, amivel kezdtem Daróczy Zoltán képviselõtársunk nyomán: létrejött egy olyan közbülsõ kategória, amely nem állami, de úgy kezeljük, mintha állami lenne. Ennek a felfogásnak az alapján fogalmazódik meg állandóan az, hogy az egyházi iskolának is és az egyházi felsõoktatási intézménynek is... - mint ahogy a felsõoktatási törvénymódosítás 5. §-ában ezt olvassuk -: "A hallgató világnézeti szabadsághoz fûzõdõ alkotmányos jogát egyetlen felsõoktatási intézmény sem korlátozhatja. A vallásos vagy világnézeti meggyõzõdés a tanulmányok megkezdésének vagy folytatásának feltételéül nem szabható; kivétel a hitéleti képzés." Azt hiszem, hogy ez a látszólag rokonszenves paragrafus tévedés.
Helyes férfiak és nõk között megkülönböztetést tenni? Nyilvánvalóan nem alkotmányos. Ha, mondjuk, egy futballcsapatról van szó, ami egy férfi sportág, akkor nyilvánvalóan nem tekintendõ alkotmányellenes diszkriminációnak az, ha oda csak férfiakat vesznek be. Azt gondolom, ha egy egyház alapít egy iskolát, ami nem állami iskola, aminek az a célja, hogy ott az õ vallásának szellemében történjék a nevelés, akkor szerintem teljesen megengedhetõ és semmiféle diszkriminációt nem jelent, ha olyan pedagógusokat kíván oda felvenni, akik ebben a szellemben fogják a nevelést és az oktatást folytatni, tehát feltehetõen olyan vallásúak. Más kérdés az, hogy amikor az iskolák átvétele történt, akkor persze helyénvaló volt olyan garanciákat adni, hogy az átvett iskolák pedagógusainak; akkor is ott dolgozhassanak tovább, ha nem annak a vallásnak a hívei. De általános elvi kritériumként azt megfogalmazni, ami ebben a passzusban szerepel, szerintem, nem tartható. Ha az egyház egy felsõoktatási intézményt mûködtet, amellyel az a célja, hogy közismereti oktatást folytasson a hallgatóknak, és ugyanakkor a katolikus vagy református, vagy -
urambocsá! - Krisna-hívõ közösség, értelmiség újratermelõdését biztosítsa, akkor teljesen természetes és jogos, hogy õ a felvételnél követelményként szabja ennek a vallásnak, ennek a hitnek az elfogadását.
Abban igaza volt Isépy Tamásnak, amikor azt mondta, persze, az egyházi iskolákban nagyon sok mindenki tanult, aki nem annak az egyháznak volt a híve, és az egyház, amikor a maga tanait hirdeti, persze szívesen veszi, ha az õ tanait befogadják azok is, akik ma még nem annak a vallásnak a hívei. Persze nem arról van szó, hogy az egyház ne járna el bölcsen, ha ilyen megkötést nem érvényesít, én csak azt kifogásolom, hogy a törvény ezt meg akarja tiltani neki, hogy ilyen megkötést érvényesítsen, akár a hallgatók, akár az oktatók, illetve pedagógusok vonatkozásában.
Nyilvánvaló tévedés ez a passzus, és ez a tévedés abból következik, hogy a törvényjavaslat kvázi államiként kezeli minden ponton az egyházi iskolát és az egyházi felsõoktatási intézményt, ahelyett, hogy abban a dualitásban gondolkodna, hogy van az állami, amivel kapcsolatban bizonyos antidiszkriminációs szabályok logikusan érvényesülnek, és van az egyházi, amelyet az egyház a saját akaratából létrehoz. Ehhez az államnak helyes normatíva szerint anyagi támogatást adni, és az a kívánatos, hogy az egyháznak meglegyen az anyagi lehetõsége arra, hogy a normatíván felüli költségeket rendszeresen maga biztosítsa.
Ez egy más modell, valóban, amit mi képviselünk, ahogy ezt Bretter Zoltán és Iványi Tamás is elmondta már ebben a vitában; egy olyan modell, amely független egyházban gondolkodik, amely maga hozza meg a döntéseit, maga viseli a döntéseiért többek között az anyagi felelõsséget is, és van az állam, amely teljesíti azokat a kötelezettségeit a társadalommal szemben, hogy a közoktatáshoz és a felsõoktatáshoz való hozzájutásokat biztosítsa. Az államnak ez alkotmányos kötelessége, amennyiben állami iskoláról és állami felsõoktatásról van szó, és természetesen mindenki, így az egyház is emellett létrehozhatja a maga intézményeit, amelyeket az állam jogi eszközökkel és normatív támogatással köteles támogatni.
Ez egy más modell, tudom, szerintünk ez egy korszerûbb, az állam és egyház elválasztására épülõ modell.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiból.)