DR. SZÛRÖS MÁTYÁS (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Képviselõtársaim! Igaza van az Országgyûlés elnökének, hogy elég hosszúra nyúlt ez a vita; ugyanakkor meg kell mondani, hogy végül is tanulságos; és annak ellenére, hogy itt sok minden olyan elhangzott, amivel magam sem tudok egyetérteni, azért végül is a vita nem felesleges.
Tisztelt Országgyûlés! A magyar állam és a magyarországi történelmi egyházak, felekezetek, vallási közösségek közötti viszony törvényes alapjainak megteremtése, illetve gazdagítása keretében jómagam elsõsorban a kérdéskör nemzetközi vetületeirõl, illetve néhány vonatkozásáról, és elsõsorban a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között '97. június 20-án aláírt megállapodásról kívánok szólni.
Most is abból indulok ki, hogy a politikában az állásfoglalás vagy a politikus véleménynyilvánítása gyakorlati cselekvést jelent. Itt most tulajdonképpen az történik, hogy az MSZP és az ellenzéki pártok a jelentõs különbségek ellenére nagyjából egy irányba igyekeznek cselekedni gondolataik, véleményük kifejtésével, álláspontjuk megfogalmazásával, az SZDSZ pedig egészen más irányba. Én tiszteletben tartom a mások véleményét is - ebben az esetben az SZDSZ véleményét. Ugyanakkor úgy látom természetesen, hogy egy koncepció rabjává váltak, mert nincs tulajdonképpen - igaza van Sasvári Szilárdnak - nemigen van, legalábbis történelmi egyház nincs olyan Magyarországon, amely, illetve amelyek az SZDSZ koncepciója szerint hajlandóak lennének az állam és az egyház közötti viszony rendezésére.
Elhangzott az is - SZDSZ-es képviselõtársaim részérõl -, hogy ez a megállapodás tulajdonképpen felesleges, értelmetlen. Meg kell mondanom, ez azért arra utal, hogy akik ezt állítják, nincsen kellõ tapasztalatuk a nemzetközi viszonyok értékelését, elemzését illetõen. A politika formálásának - és így a külpolitika formálásának is - alapvetõ tényezõje a tapasztalat. Azért még mindig elég sokan vagyunk itt, ebben az Országgyûlésben, akik egyházi iskolába vagy valamiféle tanintézetbe jártak annak idején, és vannak bizonyos tapasztalataink és elképzeléseink is arról, hogyan mûködik ez. És például azt mondani, hogy lebecsülni a Vatikánnak, a Szentszéknek a nemzetközi szerepét, az ne lenne hatással, mondjuk, a Magyar Köztársaság nemzetközi tekintélyének és szerepének az alakulására, ez valami ilyesmire utal.
Orosz István képviselõtársam beszélt arról, hogy a mindenkori pápa, jelenleg II. János Pál pápa tulajdonképpen a világon a legbefolyásosabb államfõ. Ahol õ megjelenik - és õt most utazó pápának szokták nevezni -, akkora embertömegeket vonz, hogy nincs még egy hozzá hasonló államfõ. És a történelembõl tudjuk, hogy a Vatikánnal való jó viszony milyen hatással volt egy-egy államnak a nemzetközi kapcsolataira.
Mondok egyéb példákat is. Amikor én a Szovjetunióban, Moszkvában voltam nagykövet - lehet, hogy ez ma már szinte hihetetlen, bár baráti nagykövetnek tituláltak bennünket -, a nagykövetek Moszkvában 50 kilométeres körzetben mozoghattak szabadon, Moszkvát nem hagyhatták el engedély nélkül. Viszont Zagorszkba, a pravoszláv egyház központjába szabadon elmehettek a diplomaták is. Vagy például emlékszem arra, hogy milyen jelentõsége volt annak, amikor Lékai László bíboros Moszkvába látogatott és találkozott Pimen pátriárkával. Ez nemcsak a magyar- szovjet kapcsolatok, hanem az ezeréves magyar-orosz kapcsolatok történetében is elõször fordult elõ, tehát hogy a Magyar Katolikus Egyház feje Oroszországba látogatott - óriási jelentõsége volt!
És gondoljunk csak arra: nagy dolog volt az, amikor Jelcin elnök itt, a magyar Országházban megkövette a magyar népet az 1956-os szovjet beavatkozás miatt. De azért nagy volt a jelentõsége annak is, hogy ezt kiegészítette Alekszij pátiárka, aki ugyancsak megkövette a magyar népet, a magyar nemzetet, itt, az Országházban - és sorolhatnék egyéb példákat is. Tehát az egyházak ereje, hatása a nemzetközi kapcsolatokra és a világban igen jelentõs.
Folytatom azzal, tisztelt képviselõtársaim, hogy ismereteim, illetve tapasztalataim szerint a kelet-közép-európai országok között Magyarországon a legrendezettebb az állam és az egyházak viszonya. És nemcsak az én véleményem ez, hanem nemzetközi konferenciákon kiderült - és talán ezt SZDSZ-es képviselõtársaim is elfogadják -, hogy ilyen a nemzetközi megítélés is a Magyar Köztársaságról. Ez nagyon fontos számunkra. Ennek vannak rendszerváltás elõtti elõzményei, de döntõen annak köszönhetõ, hogy a kormányzati szervek és az egyházak vezetõi már a rendszerváltás elején felismerték, hogy sok évszázados, elõremutató hazai törekvéseikhez - a negatívumok, a hibák ellenére is - és az európai civilizáció keresztény alkotóelemeihez méltóan az egyházak csak akkor tudják betölteni történelmi hivatásukat, hozzájárulásukkal újra erkölcsi tartást adni a nemzetnek, s jövõbe vetett hittel gazdagítani és egységesíteni a társadalmat, hangsúlyozom: ha az állam és az egyház elválasztása megtörténik, a lelkiismereti és vallásszabadság érvényesül, és a korábbi négy évtizedben elkövetett jogsértéseket orvosoljuk. Ez jórészt megtörtént 1990 januárjában, tehát még a szabad választások elõtt, amikor az Országgyûlés elfogadta a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvényt.
Csak ilyen helyzetben, amit akkor kialakítottunk, illetve amit most gazdagítani akarunk, lehetséges a hitélet megfelelõ gyakorlása és terjesztése, illetve válhatnak az egyházak a társadalom fontos értékhordozó és közösségteremtõ tényezõivé; s így vehetnek részt a nemzettudat és az emberiesség ápolásában, gazdagításában, kulturális, nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi tevékenységük kifejtésében.
Az egyházakkal és vallási felekezetekkel kapcsolatos mostani törvényhozási munkánkat elõkészítették, illetve elõsegítették a már meghozott törvényeink mellett azok a nemzetközi rendezvények is, amelyeknek hazánk volt a színhelye. És ezek a rendezvények is arra mutatnak, hogy Magyarországot, országunkat elismerés övezi azon a téren, hogy jórészt már eddig is sikerült rendezni az állam és az egyházak viszonyát. Ilyen rendezvények voltak: "Az egyházak szerepe a megújuló társadalmakban" tárgyú nemzetközi tanácskozás, amelyen elfogadták a tizenöt pontból álló, úgynevezett budapesti ajánlást, továbbá a katolikus pedagógusok nemzetközi gyûlése, a Szent Adalbert tudományos konferencia, a Református Világszövetség 23. nagygyûlése, az európai görög katolikus püspökök konferenciája, a nemzetközi családkonferencia, az európai római katolikus püspöki kari konferencia titkárainak a találkozója és így tovább.
(23.20)
Ezen túlmenõen szakértõink is körültekintõen tanulmányozták az európai országok gyakorlatát. Így tehát ezekre építve, ezeket és korábbi tapasztalatainkat figyelembe véve, a magyar egyházak tevékenységi feltételrendszerének továbbfejlesztését szolgálja az Apostoli Szentszékkel aláírt megállapodás és a tárgyalás alatt levõ törvénycsomag. Errõl már sokan beszéltek, ezért ezt nem ismételném meg.
A Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék közötti megállapodás megkötésekor a kormány figyelembe vette, hogy a katolikus egyház világegyház, amelynek központja a Vatikán. Ezenkívül azt, hogy Magyarország legnagyobb, legtöbb hívõt magáénak tudható egyházról van szó. Ez nem jelent természetesen megkülönböztetést a kisebbek számára, csak mint tényt célszerû szem elõtt tartani.
Fontos, hogy olyan kiszámítható pénzügyi feltételek kerültek szabályozásra a római katolikus egyház tevékenységének finanszírozásával kapcsolatban, amelyek fokozatosan megteremtik az egyház közéleti és hitéleti tevékenysége anyagi hátterének újra való megteremtését és az egyháznak a mindenkori politikai hatalomtól való függetlenségét. Ezt szolgálja a megállapodás, amikor deklarálja, hogy az egyház közszolgálati tevékenységének az egyéb fenntartókkal azonos támogatásban kell részesülnie. A megállapodás megkötésével tehát nemzetközi szerzõdés jött létre hazánk és a nemzetközi jog alanyát képezõ Apostoli Szentszék között.
Az elmondottakból következõen nem véletlen, hogy igen nagy az érdeklõdés a magyar szentszéki megállapodás iránt a szomszédos országokban, amelyek hasonló nemzetközi megállapodás kidolgozásán fáradoznak vagy munkálkodnak, mint például Szlovákia, Csehország vagy azon országok körében, amelyek már kötöttek ilyen megállapodást a Szentszékkel - például Horvátországban, Lengyelországban.
Ez a megállapodás ugyan nem konkordátum, errõl már többen szóltak, de történelmi jelentõségû, mert visszahelyezi a római katolikus egyházat történelmi jogaiba, és a többi egyháznak is alapul szolgálhat elõnyösebb mûködési feltételek biztosításához.
Így tehát egyáltalán nem lehet azt állítani, hogy ez a többi egyház rovására történt volna. Kétségtelen, hogy van különbség a történelmi egyházak struktúrájában is, és ezeket a sajátosságokat a módosításokkal figyelembe lehet venni, illetve a viszony rendezése során erre alkalom nyílik.
A megállapodás országgyûlési megerõsítése és a szóban forgó törvénycsomag elfogadása a szükséges és célszerû módosításokkal tehát nemzeti ügy. Ezt, azt hiszem, nem szabad szem elõl tévesztenünk.
Végül még néhány konkrét megjegyzést kívánok fûzni a megállapodás körüli vitához. Véleményem szerint is a kormány jól tette, hogy aláírta a megállapodást, mert a kor és a magyar valóság követelményei szerint járt el. Tehát nem valamiféle elvont világban élünk, hanem van egy valóság, amelyet figyelembe kell vennünk - és ez történt ebben az esetben.
A magyar nemzet jobbra törekvésének egyik garanciája lehet a megállapodás, a törvénycsomag elfogadása, egyebek mellett az önzés, a korrupció, a bûnözés visszaszorítása terén, ugyanakkor az emberszeretet terjesztése, az emberi szolidaritás erõsítése érdekében, de talán ennél is fontosabb, hogy a történelmi egyházaknak nemzeti feladatuk van az oktatásban, a nevelésben és mûvelõdésben. Tehát az egyházi oktató-nevelõ intézmények, az óvodától az egyetemig, nem azonosíthatók más, nem állami intézményekkel.
Az egyházak, a történelmi egyházak az elmúlt századok folyamán -
bizonyos kritikus idõszakokban elsõsorban - tartást adtak a nemzetnek, és most ezt a szerepet az oktatás és a kultúra ápolásával tudjuk megteremteni és ebben az egyházak közremûködésével. A történelmi egyházak esetében az történt, hogy létalapjuktól fosztották meg õket, és ezért szükséges a kárpótlás és a támogatás. Elhangzott az is, az új felekezetek esetében, amelyek nemrég vagy a mostani idõkben alakulnak meg, még nincs erre szükség, hiszen õket nem fosztották meg létalapjuktól, ilyenre most tesznek szert, amennyiben ez folyamatban van. Állami támogatás nélkül tehát nem tudjuk visszaállítani az egyházak történelmi szerepét.
Nemzetközi szerzõdésrõl van szó, nem lehet módosítani; ratifikálni vagy nem ratifikálni, változatlan formában lehet. Önként vállalt megállapodás a Szentszékkel, nem korlátozza szuverenitásunkat. Nem köti meg a kormány kezét, nem csökkenti más történelmi egyházak lehetõségeit. Ellenkezõleg, mint mondottam, az õ lehetõségeik is bõvülnek ezzel a megállapodással. De természetesen a többiekkel, a többi történelmi egyházzal másként, más formákban, más eszközökkel célszerû bizonyos rendezéseket végrehajtani.
Nem a megállapodáshoz kell tehát igazítani a belsõ jogrendünket, illetve törvényeinket. Hiszen ez történik most tulajdonképpen az Országgyûlés vitájában is, az általános vitában, hogy olyan törvénymódosításokat igyekszünk kialakítani, majd elfogadni, amelyek lehetõvé teszik a megállapodás változatlan formában való megerõsítését.
Végül arról szeretnék szólni, hogy másik nagy nemzeti törekvésünk az integráció, az európai korszerû folyamatokba való beilleszkedésünk. De ezt - hangsúlyozom - csak nemzeti önbecsüléssel célszerû végigvinni, és ebben segítségünkre lehetnek a történelmi egyházak, az állam és az egyházak közötti rendezett viszony, hiszen az egyházak folyamatos hozzájárulása nemzeti értékeink, kulturális hagyományaink megõrzéséhez biztosítani fogja azt, hogy egyenlõ partnerként vegyünk részt az európai integrációban, illetve megõrizzük magyarságunkat, nemzeti értékeinket. A világ ugyanis nem arra kíváncsi, hogy mi mit akarunk kapni Európától, hanem arra, hogy mi mivel gazdagítjuk.
Javasolom tehát és ajánlom az Országgyûlésnek a megállapodás megerõsítését. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiban.)