Bauer Tamás Tartalom Elõzõ Következõ

BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Képviselõtársaim! Egy olyan vita lezárása elõtt állunk, amely vita tulajdonképpen három héten keresztül folyt az Országgyûlésben általános vitaként, ami ahhoz képest hosszúnak tûnhet, hogy egy-egy általános vita igen gyakran csak egy-egy ülésnapon folyik. Ahhoz képest azonban biztos nem volt hosszú, hogy milyen nagy jelentõségû az a kérdés, amelyet ez a vita érint. Hiszen itt nem egyszerûen a szentszéki megállapodásról van szó, hanem egy törvénycsomagról is. Amikor nagyon röviden ennek az egész csomagnak az általános vitájában - ha úgy tetszik - egy zárófelszólalásra kértem most szót, akkor már annak ismeretében szeretnék néhány zárómegjegyzést tenni, hogy noha a részletes viták, a plenáris ülés részletes vitái csak ezután, az általános vita lezárása után kerülnek sorra, a bizottságokban a részletes vita, a módosító indítványok vitája már lefolyt, és ebbõl bizonyos következtetések is levonhatók.

Igazából véve csak két kérdésre szeretnék ebben a zárófelszólalásomban kitérni.

Az elsõ kérdés: mi, szabaddemokraták ezt a megállapodást két okból, két megfontolás alapján vitattuk. Vitattuk a megkötése elõtt, vitattuk a megkötésekor és vitattuk az Országgyûlés általános vitájában is. Egyrészt a tartalma miatt, hogy mit is tartalmaz a megállapodás, másrészt, ha úgy tetszik, a ténye miatt. Amiatt, hogy azt a tartalmat, amit a megállapodás tartalmaz, nem elsõsorban a Magyar Országgyûlés törvényeiben, hanem a Vatikánnal kötött megállapodásban rögzítik.

Az elsõ kérdés, amivel foglalkozni akarok, az a tény, amire vissza akarok térni. A kifogásunk, az ellenvetésünk, a bírálatunk lényege az volt: azt, hogy Magyarországon belül hogyan alakul az a jogviszony, az a jogviszonyrendszer, ami az államot és az egyházakat összekapcsolja, az egyház intézményeit, az egyház iskoláit az állammal összekapcsolja; és hogyan alakulnak azok a pénzfolyamatok, amelyeknek a szabályozására ez az egész csomag irányul; hogyan alakulnak a költségvetési támogatások; hogyan alakulnak az adókedvezmények; hogyan alakul a személyi jövedelem második egy százalékának az egyházak javára való átirányítása - a mi meggyõzõdésünk szerint ezt a szabályozást a Magyar Országgyûlés szuverén módon meghozott törvényeiben indokolt rendezni, és nem egy olyan nemzetközi jellegû megállapodásban, mint amilyen ez a megállapodás.

(18.50)

Ahhoz képest, amit errõl az elmúlt hónapokban elmondtunk, lehet-e ma valami újat mondani? Azt gondolom, hogy lehet: azért lehet, mert az Országgyûlés bizottságaiban - az általános vita eddigi szakaszát követõen - a törvénycsomagban szereplõ egyes törvényekrõl, egyes módosító indítványokról lefolyt a bizottsági vita. És ebben a bizottsági vitában azt kellett tapasztalnunk, hogy a módosító indítványokkal kapcsolatban - amelyeket többek között mi, szabaddemokraták fogalmaztunk meg - a fõ, mondhatni: szinte kizárólagos ellenvetés az volt, hogy azért nem tudja a kormány támogatni a módosító indítványunkat, mert nincs összhangban a vatikáni megállapodással.

Mit jelent ez, tisztelt Országgyûlés? Pontosan azt jelenti, amitõl már a megállapodás megkötése elõtt, megkötésekor, és az általános vitában óvtunk: azt jelenti, hogy a Magyar Országgyûlést, az országgyûlési képviselõket a megállapodás megkötése megfosztotta attól a lehetõségtõl, hogy úgy, mint minden más törvény esetében - amit ez az Országgyûlés az elmúlt 3,5 évben, meg az elõzõ Országgyûlés az azt megelõzõ elmúlt 4 évben gyakorolt -, a törvény úgy jöjjön létre, hogy a kormány megteszi a maga javaslatát, és ezek után az országgyûlési képviselõk megteszik a maguk módosító indítványait; ezeket a kormány meg az Országgyûlés mérlegeli. És nem volt olyan törvényünk, ahol ne talált volna olyan módosító indítványokat az elõterjesztõ, amelyeket figyelembe tud venni, amelyek olyan szempontokat képviseltek, amelyek egyszerûen kimaradtak az elõterjesztõ, a kormány megfontolásai közül.

Ezt a lehetõséget ebben az esetben érdemben nem tudja az Országgyûlés érvényesíteni, mert a kormány, az elõterjesztõ a bizottságokban rendszeresen azzal utasította el a módosító indítványokat érdemi vitatás helyett, hogy nem fér bele, nincs összhangban, nem felel meg a vatikáni megállapodásnak. És ez az, amit úgy fogalmaztunk meg, hogy tulajdonképpen az Országgyûlés hatáskörének az elvonása; ez az, ami miatt mi az elsõ perctõl kezdve elleneztük a megállapodást; és íme, az, amit az elmúlt napokban a parlament bizottságaiban tapasztaltunk, ezt teljes mértékben alátámasztotta.

Ez nemcsak arra az esetre vonatkozott, amikor olyan módosító indítványokat terjesztettünk elõ, amelyek ellentétesek voltak a vatikáni megállapodásban megfogalmazott modellel; ilyen például az az elképzelésünk, hogy nem a járadékmegoldást, hanem egy általános költségvetési támogatást kell alkalmazni az egyházak finanszírozására, ami meggyõzõdésünk szerint ugyanolyan alkalmas a cél elérésére, csak azok az elvi és gyakorlati hátrányai nincsenek, mint a járadékmegoldásnak.

De olyan ügyekben is a vatikáni megállapodásra hivatkozva utasították el a javaslatainkat, mint például az a javaslatunk, hogy ne csak az egyház egésze lehessen az 1 százalék címzettje, hanem az egyházközség, a gyülekezet is. Az elutasítás indoka itt is az, hogy a vatikáni megállapodásban nem így van, tehát nem is lehet mérlegelni a javaslatunkat.

De nemcsak abban az esetben volt ez az elutasítás alapja, amikor a javaslat eltér a vatikáni megállapodástól, hanem akkor is, amikor egyszerûen nincs benne. Annál a javaslatunknál - és igazán egyházbarát javaslatunknál -, hogy az egyházi adó, az egyházfenntartói hozzájárulás részlegesen leírható, levonható legyen a személyi jövedelemadóból, itt is az volt az alap, hogyha ez nincs benne abban a megállapodásban, amit kötöttünk, akkor ilyen ne legyen.

Azt gondolom tehát, az a vita, ami eddig a módosító javaslatok körül folyt, egyértelmûen alátámasztotta azt az aggodalmunkat, amit az elsõ perctõl kezdve hangoztattunk. Ez tehát az egyik kérdés, ami miatt ma még határozottabban mondhatjuk azt, amit korábban mondtunk: nem tudjuk elfogadni ezt a megállapodást.

A másik kérdés, amirõl beszélni szeretnék: ez egy kifejezés, amivel a megkötése óta ezt a vatikáni megállapodást méltatni szokták; az a kifejezés, ami úgy hangzik, hogy modell értékû a Vatikán és a magyar kormány megállapodása. Ezt a kifejezést használta a külügyminiszter úr az expozéjában, amikor ezt a megállapodást itt a parlamentben elõterjesztette, és a minap, néhány nappal ezelõtt Göncz Árpád köztársasági elnök a rövid vatikáni látogatása során, amikor Sodano bíboros úrral találkozott, aki aláírta a Vatikán részérõl ezt a megállapodást, a bíboros úr is ezzel a kifejezéssel méltatta Magyarország és a Vatikán megállapodását; vagyis elterjedt egy olyan felfogás, hogy ez egy olyan helyes elveken alapuló, példa értékû megállapodás, amit majd bizonyára mások is követni fognak a térségben.

Én azt gondolom, ez a kifejezés félreérthetõ, azt is mondhatnám, hogy félrevezetõ. Én mindig örülök, amikor Magyarországot dicsérik, de ebben az esetben nagyon meg kell gondolni, helyénvaló-e ez a kifejezés. Arra szeretnék emlékeztetni, hogy amikor Akar László államtitkár úr ismertette azt a finanszírozási konstrukciót az egyház- finanszírozási és 1 százalékos törvényre vonatkozó expozéjában, amelyet a magyar törvényjavaslat tartalmaz, és amely a vatikáni megállapodásra épül, akkor nagyon korrekt módon bemutatta azt, hogy Európában milyen sokféle megoldás van. Beszélt arról, vannak olyan megoldások, mint a belga és a görög, ahol az állam fizeti az egyházi személyek bérét és juttatásait; van olyan, mint a német, ahol az állam nem ad pénzt az egyháznak, csak éppen biztosítja az egyházi adó beszedését és az egyházhoz való továbbítását; van a spanyol, olasz modell, a mi 1 százalékunkhoz hasonló modell; és a másik oldalon említette az angol meg a francia modellt, ahol az egyház semmiféle támogatást nem kap az államtól, csak alapítványok meg egyéb formák teszik ezt lehetõvé az egyház számára - ez igaz.

Azt is elmondta korrekt módon, hogy a magyar modell mindettõl eltér, és sok tekintetben emlékeztet különbözõ modellekre. Csak egy nagyon fontos dolgot az államtitkár úr akkor nem említett meg; és azt hiszem, amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy modell értékû-e a vatikáni megállapodás és a vatikáni megállapodásban szereplõ egyház- finanszírozási modell, akkor egy nagyon fontos kérdést fel kell tennünk. Az államtitkár úr akkor utalt arra, vannak olyan országok, ahol államegyházi vagy majdnem államegyházi berendezkedés van; és vannak olyan országok - itt Franciaországra utalt -, ahol az állam és az egyház elválasztásának a határozott értelmezésével függ össze az, hogy az egyházak nem részesülnek állami pénzügyi támogatásban. Errõl van szó, tisztelt Országgyûlés!

Amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy az a modell, amit ez a vatikáni megállapodás tartalmaz, ezt egybevetjük azokkal a megoldásokkal, amelyeket különbözõ demokratikus európai országok alkalmaznak, akkor nem kerülhetjük el azt a kérdést, hogy azok a modellek, amelyek - hogy szélsõ példát mondjak - Belgiumban és Görögországban mûködnek, meg az a modell, ami Németországban mûködik, milyen alkotmányos struktúrával, az állam és egyház viszonyának milyen alkotmányos rendezésével vannak összhangban. És a másik oldalon a francia egyház-finanszírozási modell, vagy említhetnénk az amerikait, milyen alkotmányos elvekkel van összhangban, milyen alkotmányos elveket rögzít a magyar alkotmány, és milyen modellt rögzít a vatikáni megállapodás?

A dolog világos! Mindezekben az országokban, minden demokratikus országban - európai országban, Észak-Amerikában - alkotmányos elv a vallásszabadság - és nemcsak elv, hanem a demokratikus országokban gyakorlat. De ezen túl többféle modell van az állam és egyház kapcsolatára, és mint említettem, a francia modell - mint legtisztább modell, a legradikálisabb polgári forradalom országának a modellje -

az állam és egyház határozott elválasztásán alapul; míg másik ellenpéldaként, mondjuk, a görög modell - amit szintén említett, helyesen, az államtitkár úr -, mint egy olyan ország, ahol valóban az állam fizeti az egyházi személyeket, egy olyan országnak a modellje, ahol az ortodox egyház különleges helyzetét a görög alkotmány rögzíti.

(19.00)

Belgiumban vagy Olaszországban sem alkotmányos elv állam és egyház elválasztása. Tehát teljesen világos, hogy egy olyan országban, mint Magyarország, ahol az alkotmány rögzíti állam és egyház elválasztását, egy olyan országban, amelyik nem elégszik meg alkotmányában a vallásszabadság rögzítésével, hanem túlmegy ezen, és rögzíti az állam és egyház elválasztását is - a kettõ nem ugyanaz -, akkor egy olyan egyház-finanszírozási megoldás lehet csak modell értékû, amelyik ezzel van összhangban.

Egy olyan egyház-finanszírozási megoldás, amelyik nincs összhangban az állam semlegességének elvével, ami állam és egyház elválasztásából következik, nem lehet modell értékû olyan ország és olyan országok számára, amelyek az állam és egyház elválasztását a maguk alkotmányába iktatják. Nem lehet modell értékû a térség többi országa, Csehország vagy Szlovénia számára sem, amelyek arra törekszenek, hogy az állam és egyház elválasztásának alapján álljanak.

Egyetlenegy olyan kérdést - mindjárt eljutok érvelésem végéhez - szeretnék még csak említeni, ami sokszor értetlenséget is kiváltott a vitában. Én ugyanis azt írtam és mondtam már korábban is, hogy az állam és egyház elválasztása, az állami semlegesség az egy szigorúbb követelmény, mint maga a vallásszabadság elve. Sasvári Szilárd a beszédében is említette - anélkül, hogy engem említett volna -, hogy nem fogadja el, nem érti ezt a megkülönböztetést. Mit jelent ez?

Magának a vallásszabadságnak az elve annyit jelent, hogy az állam tudomásul veszi, hogy mindenki maga választja meg a hitét és a meggyõzõdését, és semmiféle retorziót és üldözést nem jelent, ha valaki más hitet képvisel, mint amit, mondjuk, az állam jónak látna. De léteznek olyan, államegyházi berendezkedésû országok, ahol az állam különbséget tesz az egyházak között: van az állam által jobban szeretett egyház meg kevésbé szeretett egyház; de semmiféle üldözést nem jelent az a deviancia, hogy valaki nem anglikán Angliában, hanem bármilyen más egyház híve; semmiféle gátat nem jelent ez, akár miniszterelnök is lehet egy baptista vagy egy zsidó - de azért az állam szívéhez közelebb áll az anglikán vallás. Egy, a toleranciát oly mértékben kifejlesztett társadalomban, mint az angol, ez bõven elmegy, hogy van egy kiemelt egyház, de azért a vallásszabadság sértetlen. De azt mondom, ennél egy szigorúbb követelmény az, amikor ezen túlmegyünk, és azt mondjuk, hogy az állam számára minden hit és vallás és felekezet egyenlõ.

Azt gondolom, hogy egy olyan országban, ahol vallási sokféleség van, ahol vallásháborúk, vallási hitharcok voltak, és ahol ennek a meghaladása érdekében az alkotmány rögzíti állam és egyház elválasztását - amit más demokráciákban nem rögzít, mint erre a '91-es vitában Tamás Gáspár Miklós felhívta valamennyiünk figyelmét -, egy ilyen országban más lehet a modell értékû, mint olyan országokban, amelyek nem képviselik az állam és egyház elválasztásának az elvét.

Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy világosan lássuk azt, hogy nem indokolt modell értékûként, mások által követendõ példaként büszkélkedni egy olyan modellel, ami Magyarországnak, a magyar alkotmánynak, a magyar történelemnek, a magyar társadalom elvárásainak és igényeinek sem megfelelõ modell.

Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)

Tartalom Elõzõ Következõ

Eleje Honlap