DR. TORGYÁN JÓZSEF (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Igen Tisztelt Képviselõtársaim! A devizáról szóló 1995. évi, a biztosítóintézetekrõl szóló ugyancsak 1995. évi, a hitelintézetekrõl és pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi és az értékpapírok forgalomba bocsátásáról szóló 1996. évi törvények módosításairól beterjesztett törvényjavaslatokat tárgyalja a tisztelt Ház. Miután a négy törvényt 1995-96-ban fogadta el a koalíciós többségû Országgyûlés, úgy gondolom, máris szembeötlõ az, hogy a kormány nem sokkal késõbb a saját elõterjesztését és a saját többsége által elfogadott törvényeket módosítani kívánja.
A módosító javaslatok tárgyalására - és ez szembeötlõ rögtön - egy csomagban kerül sor, de a csomagnak még sem egy egységes indoklása került a Ház elé, hanem mind a négy törvény módosításának külön-külön indoklása van és külön-külön elõterjesztése, azonban az elõterjesztõ mind a négy esetben a pénzügyminiszter, aki sajnálatos módon az elõterjesztések csomagban való tárgyalásának elõnyeivel nem élt, azokat nem használta ki, ugyanis nincs közös és egységes indokolás, nincs közös és egységes koncepció. Ami pedig a külön-külön elõterjesztett indoklásokat illeti, ezek számos ponton egybeesnek, feleslegesen ismétlõdnek, esetenként pedig olyan primitív, iskolás ismétlésrõl van szó, mint például a pénzintézeti törvény és az értékpapírtörvény esetében, ahol az általános indoklások szinte szó szerint megegyeznek egymással.
A módosítások egységes bemutatásának hiányát tehát én az áttekinthetõséget zavaró körülménynek tartom, és ha az elõterjesztéseknek elõször az általános tapasztalatait szeretném levonni, akkor mindenekelõtt szembeötlõ, hogy igen lényeges és nem rég elfogadott olyan törvényekrõl van szó, ahol mégis elképesztõen sok a módosítás. Ennek az az oka, hogy a törvények még a kormány formális szempontjainak sem tudnak megfelelni, az indoklásokban gyakran találkozunk azzal a magyarázattal, hogy ez vagy az a megfogalmazás értelmezhetetlennek bizonyult, a vonatkozó elõírások alkalmazhatatlanok, félrevezetõek, vitákhoz vezetnek, jogbizonytalanságot okoznak - ami igaz is, de azt hiszem, hogy rendkívül szomorú, hogy ilyen szinten kerültek ezek a törvények elõterjesztésre. Ezért tehát azzal egyet is lehet érteni, hogy a pontosítás elkerülhetetlen, de azzal már távolról sem, hogy akkora módosításra kerüljön sor, hogy például az értékpapírtörvény esetében, ha jól tudom, két paragrafus kivételével az összes rendelkezés megváltoztatásra kerül.
A törvények alkalmazásából keletkezõ zavarokat nagyrészt el lehetne kerülni, és erre én már számos esetben rámutattam, ha a kormány magára nézve is kötelezõnek tartaná az alkotmányosságot, a törvényességet, tehát az 1987. évi XI. törvény rendelkezéseit önmagára is alkalmazná, hiszen a jogalkalmazásról szóló törvény elõírja minden egyes beterjesztés esetében a hatásvizsgálatot. És nem azért írja elõ, hogy ezzel a kormányt bosszantsa, hanem azért írja elõ, igen tisztelt képviselõtársaim, hogy ne a törvény alkalmazása során, a gyakorlatban keletkezzenek azok az indokok, amelyek azután a hatásvizsgálat helyett kimutatják, hogy milyen zavarokat okoz az adott törvény végrehajtása során az, hogy nincs hatásvizsgálat. Úgy gondolom - most már ami az elõterjesztéseket illeti -, hogy évek óta hiába hívom fel erre a figyelmet, a kormány még csak reagálni sem tartja szükségesnek, hogy miért nem tartja be magára nézve a törvény elõírásait. Úgy gondolom, ha lenne hatásvizsgálat, akkor elõre látható lenne a törvényjavaslat összehangoltságának színvonala, a szankciók megfelelõsége vagy elégtelensége, megítélhetõ lenne az elõterjesztés értelmezhetõsége.
Hatásvizsgálatot, igen tisztelt képviselõtársaim, azért kell végezni, hogy ne a valóság maga végezze el utólag ezt a vizsgálatot, hiszen ez rengeteg kárral és zavarral járna. Ezért most már itt lenne az ideje, hogy a Ház valamilyen módon rászorítsa a kormányt arra, hogy a törvény rendelkezéseinek megfelelõen terjessze elõ a törvényeket vagy a törvénymódosításokat.
Sajnálatos módon azonban a kormány és a képviseletében eljáró pénzügyminiszter most is megsértette a jogalkotási törvényt, még a pontosító javaslatok sincsenek megfelelõen alátámasztva. Ami pedig a változtatások másik nagy csoportját illeti, tehát az OECD- kötelezettségbõl fakadó jogharmonizációs feladatokat, a módosító javaslatok ugyancsak nélkülözik a konkrét jogi megoldások hatásainak felmérését.
Az OECD-vel való megállapodás alapján a magyar kormány, igaz, kötelezettséget vállalt arra, hogy legkésõbb '97. december 31-ig a külföldi vállalkozások számára lehetõvé teszi a fiók formában történõ letelepedést - és ennek megvalósításával külön törvény foglalkozik -, még sincs keresztülvezetve a legfontosabb pénzügyi jogszabályokon a változtatás szükségessége. Meg kell teremteni ugyanis annak a lehetõségét is, hogy a külföldi pénzügyi intézmények Magyarországon fióktelep útján '98. január 1-jétõl pénzügyi szolgáltatási, illetõleg kiegészítõ pénzügyi szolgáltatási tevékenységet végezhessenek. Miután a csatlakozási szerzõdés ezt a kötelezettséget egyértelmûen elõírja, legalábbis érdekes, hogy miért csak 1997 végén tesz erõfeszítéseket a kormány a jogi háttér megteremtésére. Mert vajon miként lesz lehetséges a külföldi székhelyû vállalkozások magyarországi fióktelepeinek megnyitása már néhány nap múlva, tehát a jövõ év elsõ napjától? A kormány késlekedésével tehát ismét kényszerhelyzetbe hozta az Országgyûlést.
(16.50)
Nincs kétségem afelõl, hogy a koalíciós többség a hatások és a következmények bemutatása nélkül is meg fogja szavazni ezeket a módosításokat, hogy formálisan elkerülje a csatlakozási szerzõdés megsértését. Szeretném azonban jelezni, hogy ez kevés; itt most már nem arról van szó, hogy valamilyen módon a törvénysértések elkerülésének látszatát keltse az Országgyûlés, hanem rá kellene térni az ország pénzügyi alapjainak a reális felmérésére, és egy olyan fejlõdõ gazdaság alapjainak a lerakására, amelyek az ilyen "hó-rukk, hajrá"-munkát kiiktatják.
A most elõterjesztett törvénymódosításokból ugyanakkor egy másik következtetés is levonható: nevezetesen az, hogy a kormány most sem a leglényegesebb ügyekre összpontosít, olyan kérdésekre, amelyek a pénzügyi, biztosítási szféra mûködésére meghatározó hatással vannak - pontosabban azokra, amelyek megoldása nélkül nem lehet e fontos terület súlyos és ismétlõdõ zavarait mérsékelni, botrányait csökkenteni, veszteségeit korlátozni.
A hatályos pénzintézeti törvény parlamenti vitájában - '96 szeptemberében - elmondtam, hogy formális törvénynek nem látom értelmét: a régi szabályozás felváltásának - amint már '96-ban rámutattam - akkor van értelme, ha az valóban elõsegíti a leglényegesebb problémák megoldását. Akkor mindenekelõtt utaltam arra, hogy meg kellene akadályozni a bankok pénzügyi helyzetének a megrendülését, hogy közpénzekbõl ne kelljen ismételten bankokat konszolidálni, és más fontos feladatok helyett erre a továbbiakban is jelentõs pénzösszegeket áldozni. Felhívtam az igen tisztelt Ház figyelmét arra a valamennyiünk által ismert tényre, hogy a korábbi kormány mûködésének ideje alatt egy ízben, összesen 345 milliárd forintot már fordítottak bankkonszolidációra, sajnálatos módon anélkül, hogy ezzel arányos eredményeket fel tudtak volna mutatni.
A Horn-kormány idején az Agrobank többszöri csõdje, a Budapest Bank, a Polgári Bank helyzetének megrendülése is a bankkonszolidációk folytatását mutatja. A tendencia tovább érvényesül, hiába kerültek fillérekért vagy fillérek nélkül magántulajdonba a bankok; az állami segítség továbbra is kimeríthetetlennek tûnik. Itt több bank példájára is lehetne utalni.
Elfogadhatatlan, hogy a pénzintézetek a profiljuktól idegen tevékenységet folytassanak, sõt, az esetek egy igen jelentõs hányadában monopolizáljanak, különösen, ha ez veszteséges, és ráadásul még folyamatos állami segítségre is szorulnak. Miközben a kormány a saját bevételeit az inflációhoz igazítja, más ügyekben nem lát lehetõséget ilyen nagyvonalúságra. Ezt mutatja az Országos Betétbiztosítási Alap által nyújtott garancia, amely az állam korábbi 100 százalékos garanciáját váltotta fel; az Országos Betétbiztosítási Alap viszont bankonként és betétesenként csak egy meghatározott összegig szavatolja a betéteket. Ennek összege évek óta változatlan, az inflációt figyelembe véve tehát ma feleannyit ér, mint az összeg megállapításakor.
Az alacsony garancia visszaüt, bármilyen bankpániknál bizonyíthatóan erõsíti a betétesek rohamát, és fokozza a hisztériát; ez volt a helyzet például a Postabank esetében is.
A pénzintézetek szolgáltatásai gyakran hiányosak, és sokszor nem megfelelõ színvonalúak. Az informatikába befektetett több milliárd forint nem érezteti a hatását az ügyfelek kiszolgálásában; a hosszadalmas várakozások lerövidítésében teljesen hiányoznak azok a normák, amelyek alapján ellenõrizni lehetne a szolgáltatások minõségét, szankcionálni lehetne az ügyfelek türelmével való visszaéléseket.
Ismeretes, hogy a köztisztviselõk a bérüket 1998. január 1-jétõl nem munkahelyükön, hanem valamelyik bank bankszámlájáról vehetik fel. Ez az ügyfélforgalom olyan növekedésével fog együtt járni, amelyre a mai zsúfoltság láttán a bankok általában egyáltalán nincsenek felkészülve; de a biztosítóknál is hiányzik az olyan törvény, amely a súlyos zavarok és problémák megoldására összpontosítana. Miközben több milliárd forintot költöttek a biztosítók a nyilvántartásaik megteremtésére, legalább 300 ezer gépjármû-tulajdonos nem fizet felelõsségbiztosítást. A mostani törvénymódosítás sem lép fel ezek ellen, hanem ehelyett az irreális helyzethez igazodik, úgy gondolja a problémát megoldani, hogy kártalanítási számláról rendelkezik. Ebbe a biztosítók kötelesek befizetni pénzösszegeket, hogy a felelõsségbiztosítással nem bíró gépkocsi-tulajdonosok által okozott károk megtérüléséhez forrást képezzenek, ami a valóságban annyit jelent, hogy a becsületes többség még többet fog fizetni.
1998. január 1-jétõl a felelõsségbiztosítás kötelezõ tarifáitól a biztosítók eltérhetnek, vagyis 5 százalékkal magasabb, illetõleg alacsonyabb tarifát ajánlhatnak; az ügyfelek mérlegelhetik az ajánlatokat, és átjelentkezhetnek más biztosítókhoz. Az ajánlatokról azonban nehéz tájékozódniuk, az ilyen listákat ugyanis - találékony módon - a postahivatalokban helyezték el, ott tekinthetõk meg. Milyen piacosítás az, amely a fogyasztók - és ráadásul a kényszerfogyasztók -
nyomorgatásával jár? A biztosítók mûködésének rendkívüli zavarait mutatja a perek magas száma, és az, hogy az ügyfelek által perelt összegek több milliárd forintot tesznek ki. Hosszan sorolhatóak tehát azok a kérdések, amelyekre a jogi szabályozásoknak megoldást kellene adniuk.
A lista azonban - ez prognosztizálható - e törvények módosítása után sem lesz rövidebb. Most már nézzük meg, hogy milyen konkrét tényeket lehet a gyakori változtatások okául felhozni! Úgy gondolom, hogy egyrészt a változtatásokat indokolhatják objektív körülmények, részben pedig ezek egyértelmûen kapcsolatban vannak a kormány hibás törvény-elõkészítõ munkájával. A hatásvizsgálatok hiányáról már beszéltem; valamint egyes jelentõs érdekcsoportok tekintetében - bizony ki kell mondjam - tetten érhetõ részrehajlással is találkozhatunk.
Ami a törvénymódosítások mögötti objektív indokokat illeti, már beszéltem az OECD-vel kapcsolatos gondokról, de legyen szabad utalnom arra, hogy a nemzetközi viszonylatban szorgalmazott versenyszabadság helyett a legutóbbi idõkig a kormány a saját maga által létrehozott monopolhelyzetet védte, és a Független Kisgazdapárt megítélése szerint tulajdonképpen ennek a monopolhelyzetnek a védelme érhetõ tetten a mostani elõterjesztések kapcsán is.
A pénzügyi törvénykezés '94 óta nyomon kísérhetõ vonulatából megállapítható: a törvénykezés arra irányul, hogy a pénzügyi szektorból a lehetõségek szerint a magyar tulajdonú vállalkozások kiszoruljanak, vagy ha idõlegesen még meg is tudnának maradni, akkor is csak az alávetettség helyzetében mûködhessenek és maradhassanak meg a külföldi vállalkozásokhoz képest.
Ennek példájaként a Független Kisgazdapárt a takarékszövetkezetek ügyére hivatkozik, hiszen a hitelintézetekrõl és a pénzügyi vállalkozásokról szóló, most ismét módosításra kerülõ törvény szinte bekényszerítette a takarékszövetkezeteket a - közben külföldi többségi tulajdonúvá váló - Takarékbank Részvénytársaság alá.
(17.00)
Ami az értékpapírpiacon mûködõ vállalkozásokat illeti, a kormány olyan ütemben írt elõ a törvényekben egyre magasabb tõkekövetelményeket, amilyen ütemben ezeket a tõkekövetelményeket a Magyarországra települõ vezetõ külföldi értékpapír-forgalmazók el tudták érni. A vezetõ külföldi tulajdonú értékpapír-forgalmazók jövedelme - s ezen keresztül tõkéjük gyarapodása - pedig elsõsorban a magyar kormány által vezényelt privatizációs folyamat kapcsán keletkezett, hiszen megbízásokat az állam ezeknek a külföldi cégeknek adott. Idõközben az értékpapírpiacról is kiszorultak és marginalizálódtak a magyar tulajdonú cégek.
Elnézést kérek képviselõtársaimtól, de négy, igen jelentõs törvény módosításáról van szó, és a Független Kisgazdapártnak valamennyi törvénnyel kapcsolatban van álláspontja, nem is akármilyen súlyú. Ezeket kénytelen vagyok már csak a jegyzõkönyvre tekintettel is elmondani. S a Független Kisgazdapárt nem csinál belõle titkot, ha a tisztelt Ház nem fog odafigyelni arra, amit mondunk, akkor remélhetõleg az 1998-as választások után fogjuk tudni azt megvalósítani.
A devizáról szóló törvény módosítását illetõen a törvényhozásnak a külföldi tulajdonosokkal és érdekkörökkel való összefonódására - megítélésünk szerint - a legjellemzõbb példa a devizákról szóló törvények története. A Független Kisgazdapárt e körben felhívja a figyelmet, hogy 1974-ben lépett életbe az úgynevezett devizakódex, amely rengeteg visszásságnak, törvénytelenségnek volt a melegágya. Ezt 1995-ben felváltotta a devizáról szóló törvény. A rendszerváltoztatás jogi lehetõségét megteremtõ elsõ öt év tehát úgy ment végbe, hogy a devizákkal kapcsolatos tranzakciók engedélyezése nem törvényeken alapult, hanem a Magyar Nemzeti Bank kizárólagos joga volt. Nem volt ritka, amikor ugyanazt az esetet egyeseknek - fõleg külföldi üzletembereknek, vállalkozásoknak - elfogadták, másoknak - sajnálatos módon elsõsorban magyar vállalkozóknak - megtagadták.
A magyar gazdaság átalakulását nagyban meghatározta a külfölddel való kapcsolat, aminek nagyon jelentõs eleme a külföldi fizetõeszközök Magyarországra való mozgása, és a Magyarországról kifelé történõ mozgása, hiszen minden valamirevaló tranzakció mögött valamilyen devizamozgás is volt. Az 1990-94 közötti kormányzat, valamint 1995-ig az MSZP-SZDSZ-es koalíció is célszerûbbnek tartotta a kézivezérlést, ezért a lehetséges utolsó határidõig halasztották a devizákról szóló törvény megjelenését.
A devizáról szóló 1995. évi törvény hiányosságait bizonyítja, hogy már 1997-ben módosítani kell a törvényt, mégpedig nemcsak jelentéktelen részében, hanem - amint az elõbb már utaltam rá - két paragrafus kivételével az egészet úgy, ahogy van. Annak ellenére, hogy a devizakonvertibilitás megteremtésével ez a törvény a devizaterületen valójában megteremtette a teljes liberalizációt és deregulációt, nem gondoskodott arról, hogy az egyéb törvényekkel megteremtett gazdasági szabadság ne okozzon a devizaforgalomban növekvõ számú visszaélést. Azt is lehet mondani, hogy az 1995-tõl mûködõ devizatörvény a lehetséges visszaélések tárházát sorolta fel, illetve kínálta.
A devizákról szóló törvénykezés korábbi hiánya, majd az 1995-ben megalkotott törvény hiányosságai együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy a devizaügyekben 1996-ig abszolút illetékes Magyar Nemzeti Bankban katasztrofális méretû devizaveszteségek halmozódtak fel, amelyek 1996 végén a Magyar Nemzeti Bank könyveibõl ellenõrzés nélkül átkerültek az állam könyveibe. Ennek teljes összege 2300 milliárd forint árfolyamveszteség, ebbõl 1650 milliárd forint került devizára átváltásra, a maradvány 650 milliárd forint pedig forintban van nyilvántartva, míg az 1650 milliárd devizában. Ez elképesztõen óriási összeg, az egész pénzügyi gazdálkodásunkat megrendítõ nagyságrendrõl van szó.
Ami most már a biztosítóintézetekrõl és a biztosítási tevékenységrõl szóló törvény módosítását illeti, a Független Kisgazdapártnak rá kell mutatnia arra a tényre, hogy a biztosítási szektor külföldi kézre adása szinte egy idõben kezdõdött a bankszektor külföldi kézbe adásával. A korábban kettévált Állami Biztosító még 1994 elõtt többségi külföldi tulajdonba került. Az idõközben létrejövõ új alapítású cégek zöme is többségében külföldi tulajdonú. A szektorban a magyar tõke marginalizálódott. A külföldi tulajdon megjelenését a biztosítási díjak hatalmas mértékû emelése követte, egy idõben azonban ezek a társaságok jelentõs veszteségeket szenvedtek el. Tekintettel arra, hogy a külföldi tulajdonban lévõ biztosítási társaságoknak az anyavállalatokkal folytatott devizaforgalmát törvények 1995-ig nem szabályozták, így ma már nem alkotható világos kép arról, hogy a biztosítási társaságokon keresztül milyen mértékben történt veszteség címén tõkekivonás Magyarországról. Arról világos képet csak a devizák szabályozásáért illetékes Magyar Nemzeti Bank alkothat.
Nem véletlen, hogy a biztosítóintézetekrõl szóló törvényt ugyancsak 1995-ben hozták létre, és az sem, hogy a biztosítóintézetekrõl szóló törvény római száma eggyel magasabb, mint az ugyancsak 1995-ben létrehozott, devizáról szóló törvényé. Egy ugyanazon kéz, egy ugyanazon akarat készítette tehát a kettõt, aki pontosan tudta, mirõl van szó.
A hitelintézetekrõl és a pénzügyi vállalkozásokról szóló törvény módosítása kapcsán mindenekelõtt rá kell mutatnom arra, hogy ugyancsak viharos életet élt meg a pénzintézetekrõl szóló törvénykezés. 1991-ben megalkották az úgynevezett pénzintézeti törvényt, az akkori európai fejlett piacgazdasági mintákat lemásolva és összevegyítve. A pénzintézeti törvényt különösen az állami tulajdonban lévõ nagybankoknál soha nem tartották be - ezt kénytelen vagyok megállapítani a Független Kisgazdapárt nevében -, azt rendszeresen megsértették, és - ugyancsak kénytelen vagyok megállapítani pártom nevében - ezt a hatóságok eltûrték. A törvény rendszeres megsértésének eredményeként a bankokban nagyarányú veszteségek halmozódtak fel, és ennek következtében kellett konszolidálni a bankrendszert - ennek elképesztõ számait az elõbb már ismertettem.
Ezenkívül úgy gondolom, az ebbõl fakadó gazdasági következmények ismertetését itt, a Házban egyszer egy politikai nap keretein belül is meg kell vitatni, de most nem akarom az igen tisztelt türelmüket igénybe venni és erre külön kitérni.
(17.10)
Így végül rátérnék még az értékpapírok forgalomba hozataláról, a befektetési szolgáltatásokról és az értékpapírtõzsdérõl szóló törvény módosítására.
Magyarországon az értékpapírok forgalmazása újra 1988-tól, a gazdasági törvény megjelenésétõl számítható. Elõször az értékpapírok forgalmazásáról hoztak törvényt '89-ben. Az értékpapír-forgalomról hozott törvény megelõzte a bankszektor alapvetõ törvényeit, a pénzintézetekrõl szóló törvényt és a jegybankról szóló törvényt, amelyek csak '91-ben jöttek létre. A '89-es értékpapírtörvényt is több ízben módosították, majd 1996-ban teljesen új törvényt hoztak létre.
Úgy gondolom, errõl el lehet mondani, az értékpapírokról szóló törvénykezés története tükrözi Magyarországon a legteljesebb mértékben a gyorsan változó érdekviszonyokat, a magyar tulajdonú vállalkozási kezdeményezések törvényi erõvel történõ elsatnyítását.
Az értékpapír-forgalom az egyik terület, ahol a rendszerváltozás területén talán a legtöbb visszaélés következett be, részben az állam kárára, de nem kis mértékben a magyar tulajdonosok kárára is. Az értékpapír-forgalmazás körül kialakult bennfentes információknak és azok felhasználásának az elmúlt években kialakult gyakorlata keletkezett; a bennfentes kereskedésbõl vagyonok jöttek létre.
Annak ellenére, hogy az értékpapírokkal kapcsolatos szabályozás már a kezdet kezdetén a haladó piacgazdaságú országok modelljére, elsõsorban az angolszász modellre hivatkozott, és valójában egyes rendelkezéseiben ezek a minták meg is jelentek, az angolszász típusú törvénykezésnek az az oldala, hogy a bennfentességen alapuló kereskedelmet a törvények szigorúan büntessék, a magyar törvénykezésbõl szinte teljesen kimaradt. Ezt a fajta szigort a jelen törvénymódosítás sem tartalmazza kellõ mélységgel.
A jelen törvénymódosítás nem egyéb, mint részint bizonyos, az OECD- tagságunkból következõ, kötelezõ jellegû módosítások átvezetése, nagyobbrészt azonban a kialakult erõviszonyok kodifikálása, a magyar vállalkozások teljes kiszorítására létrehozott kísérlet. Az értékpapírtörvény jelenlegi módosítása, valamint a tõzsdén bekövetkezett drámai áresések együttesen azt fogják eredményezni - a Független Kisgazdapárt prognosztíciója szerint -, hogy a jelen törvénymódosítás életbe lépése után a magyar tulajdonú vállalkozásoknak az értékpapírok forgalmazásában már csak marginális szerep juthat, a törvényalkotók szándékai szerint tehát kiszorulnak a forgalomból.
Ezért a Független Kisgazdapárt ezt a négy törvénymódosításból álló csomagot egyik elemében, egyik részében sem támogathatja, külön-külön is és a csomagot együttesen is elutasítja. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps az FKGP padsoraiban.)