POZSGAI BALÁZS (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! Bevezetõmben néhány gondolatot szeretnék szólni a törvény készületének elõzményeirõl.
Az ismert, hogy a rendõrségrõl szóló, 1994. évi XXXIV. törvény felhatalmazta a kormányt a fegyveres biztonsági õrség létrehozásának, mûködésének és megszüntetésének feltételeirõl szóló rendelet megalkotására, amely rendelet napjainkig nem készült el. De való igaz, hogy idõközben több ágazati törvényt is alkottunk, így a természetvédelemrõl, a vad védelmérõl és a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról. Ezek alapján célszerûnek látszott, hogy a fent nevezett területeken mûködõ, közfeladatot ellátó õrök tevékenységének érvényesítése érdekében az intézkedés jogosítványaira, felügyeletére egységes jogszabály készüljön.
Tekintettel a gazdasági viszonyok és tevékenységek sokrétûségére, a rendõrségi törvény csupán keret jelleggel, példálózó felsorolással szabályozza az elrendelés lehetséges területeit. A fegyveres biztonsági õr, a természetvédelmi õr és a mezõõr egyes jogosítványai - így a kényszerítõ eszközök, a feltartóztatás jogai, a jármûátvizsgálás - olyan állampolgári jogokat érintenek, amelyeket a jogalkotásról szóló törvény értelmében csak törvényben lehet korlátozni. Ezek voltak e törvény elkészültének alapindítékai.
Tisztelt Ház! Az állam mûködése vagy a lakosság ellátása szempontjából a kiemelt fontosságú, katasztrófa-veszélyességû vagy pótolhatatlan nemzeti értéket képviselõ objektumok, tevékenységek jogellenes sérelmei a társadalom egészére vagy nagy részére negatív hatást gyakorolhatnak. Ezért az állam feladata ezek õrzésének és védelmének a biztosítása. Erre többfajta lehetõség kínálkozik: köztük van olyan megoldás, hogy a fegyveres erõk és a rendvédelmi szervek állományával tehetõ meg ez a tevékenység, amit költségesnek és pazarlónak tartunk. Egy másik lehetõség, hogy a fegyveres erõk és a rendvédelmi szervek szervezetén belül létrehozott, és általuk mûködtetett fegyveres biztonsági õrség állományával oldjuk meg ezt a kérdést. Ez azonban visszalépést jelentene, azt jelezné és erõsítené, hogy az állam militáns módon van jelen a társadalomban, és maga ez az egész nehezen lenne beilleszthetõ a gazdasági liberalizálás folyamatába. Van egy olyan lehetõség is, hogy az objektum vagy vagyontárgy birtokosát államigazgatási határozatban kötelezhetnénk a védelem megszervezésére, de mivel a fegyveres biztonsági õrség csak a közvetlen állami irányítási rendszerben mûködõ költségvetési szervek szervezetében hozható létre, a kötelezett szerzõdés útján gondoskodott volna az elõírt õrzésrõl, azonban az államigazgatási eljárások során ez a lehetõség is kimaradt a tervezetbõl.
A jelenlegi tervezetben az a változat maradt, amely szerint a vagyontárgy birtokosát vagy a tevékenység folytatóját államigazgatási határozatban kell kötelezni, hogy saját szervezetén belül kell fegyveres biztonsági õrséget létrehoznia, vagy már mûködõ fegyveres biztonsági õrséggel kötött szerzõdéssel kell biztosítania a védelmet.
Ennek a törvénytervezetnek sarkalatos kérdése a fegyveres biztonsági õrszolgálat, valamint a személy- és a vagyonvédelmi tevékenység elhatárolása. Fegyveres biztonsági õrség csak olyan területeken hozható létre, ahol az állam mûködésének és a lakosság ellátásának biztonsága azt megkövetelheti; olyan fokozott biztonsági követelményeket kell megteremteni, amelyek végrehajtásában a jogkörük a rendvédelmi szervek tagjainál szûkebb, de a személy- és vagyonvédelmi tevékenységet végzõknél lényegesen szélesebb körû intézkedési és kényszerítõ eszközhasználati jogosítványokat biztosíthatna.
A törvénytervezet további részei a természetvédelmi és a mezei õrszolgálat kérdéseivel foglalkoznak. A természetvédelemrõl szóló ágazati törvény a települési önkormányzatok számára is lehetõvé teszi a helyi jelentõségû, védett területek õrzésére önkormányzati õrszolgálat létrehozását. Jogosítványaik - így jogaik és kötelezettségeik - a törvénytervezetben szûken vannak meghatározva, szûkebben, mint a természetvédelmi õrszolgálat tagjainak.
(18.40)
Megítélésem szerint ezek - ha összevetjük õket - azért elegendõek e feladatok ellátására. E törvényi lehetõség ellenére azonban meggyõzõdésem, hogy az önkormányzatok alapvetõen a mezei õrszolgálat felállításával vagy támogatásával fognak élni, ami ki fog terjedni a helyi jelentõségû természetvédelmi területek õrzésére is.
A benyújtott törvénytervezet lehetõséget teremt arra, hogy az önkormányzatok közigazgatási területükön belül mezei õrszolgálatot hozzanak létre, de arra is, hogy a tulajdonosokkal közösen állítsák fel azt. Továbbá a tulajdonosoknak lehetõségük van arra is, hogy önállóan állítsák fel õrszolgálatukat a 100 hektáros területnagyság figyelembevételével. E területen vannak aggályaim annak kapcsán, hogy egy tulajdonosi réteg eszközhasználati jogosultságokkal rendelkezõ mezei õrszolgálatot mûködtethet, míg más tulajdonosok lehetõsége nem terjedhet túl a tulajdonosi jogosítványokon. Valószínûsíthetõ, hogy a mezei õrszolgálatok többségét a települési õrszolgálatok fogják létrehozni, nem annyira a tulajdonosok.
A mezõõrök a közbiztonság-védelmi és szolgálati feladataik jobb ellátása érdekében - a tervezet értelmében - együttmûködnek a rendõrséggel, határterületen a határõrséggel. Javasolni szeretném az elõterjesztõnek, hogy az együttmûködési kötelezettséget az erdészeti és a halászati õrre vonatkozóan is elõ kellene írni.
Tisztelt Ház! E törvényjavaslat második általános vitanapján nem tehetem meg, hogy ne reagáljak azokra az elsõ vitanapon elhangzott, döntõen ellenzéki véleményekre, amelyek mindenképpen érdekes képet mutatnak. Nem akarom felidézni az október 13-i parlamenti ülés jegyzõkönyvét, de egypár szemelvényt hadd emeljek ki Balsay István hozzászólásából, aki igazolja, hogy erre a törvényre égetõen szükség lenne, továbbá azt, hogy a "Fidesz-Magyar Polgári Párt fontos kérdésnek tartja, az alapvetõ gazdasági és társadalmi folyamatok ne mindinkább spontán erõk által irányítottak legyenek. Az állami beavatkozás, a terelés ereje, a szabályozás ereje és eszköztára még azokon a területeken is egyre korlátozottabb és egyre hatástalanabb lett, amelyeken pedig az állami szerepvállalás továbbra is kívánatos volna.". A továbbiakban olvasható a jegyzõkönyvbõl, hogy "az állam rendészeti és jogszolgáltató funkcióinak mind kevésbé képes eleget tenni". Itt abbahagyom ezt az idézetet.
Hadd idézzek pár mondattal Lányi képviselõtársamnak, a Kisgazdapárt képviselõjének hozzászólásából is, aki magát a benyújtott törvényjavaslatot tragikomikusnak tartja, majd elmondja, hogy "nem lehet gebinbe adni a lakosság, a társadalom élet- és vagyonbiztonságát, nem lehet gebinbe adni azokat a feladatokat, amelyek minden államban a rendõrség, illetve bizonyos honvédelni objektumoknál a honvédség kötelességei". Folytathatnám az idézeteket, de jeleztem, hogy hol találhatók meg ezek a hozzászólások.
Még egy dolgot hadd idézzek Bogárdi képviselõtársam hozzászólásából. Sajnálom, hogy egyik képviselõtársam sincs itt, de talán más módon majd reagálnak rá. Bogárdi képviselõtársam kiemeli, hogy "az állam egyik alapfeladata, hogy polgárai részére biztonságos környezetet teremtsen. Az állampolgár mindezt jogosult megkövetelni az államtól, cserébe azért, hogy a törvényeket tiszteletben tartja és adót fizet. A biztonságnyújtás tehát nem elhagyható állami alapfunkció." Egy másik területen azonban így fogalmaz képviselõtársam: "Fel kell hívnom a figyelmet, hogy az államnak a biztonságszolgáltató funkciója kiterjed a magántulajdonra is. Ebben a tervezetben sajnos ez nem érhetõ tetten, mintha ez a kötelezettség a magántulajdonra nem terjedne ki.".
Tisztelt Képviselõtársaim! Ezen felvetésekre szeretnék néhány gondolatban reagálni. Az mindenképpen jelezhetõ, hogy az idézett felszólalók ugyan elismerték a gazdasági, társadalmi és a politikai rendszer megváltozását, azonban e felismerés alapján téves, szerintem idejétmúlt következtetésekre jutottak. Érvelésük jól láthatóan a szocializmus politikai gazdaságtana, illetve a lenini állam- és hatalomelmélet tételein nyugszik, a paternalista pártállamba vetett nosztalgikus visszapillantásokkal. Kifogásként leginkább az vethetõ fel, hogy az említett tanok, de különösképpen a tulajdon közhatalmi jellege és ebbõl adódóan a tulajdon mûködtetésébe történõ korlátlan állami beavatkozás a hazai jogtudományokban már a hatvanas évek végén is elég súlyos bírálatban részesültek.
Tisztelt Ház! A tulajdonviszonyok megváltoztatása nem egyszerûen az ingatlan-nyilvántartásokba beírt nevek és címek átírásának folyamata, hanem a társadalom reálszféráiban bekövetkezett történelmi változásokat, a tulajdon jellegének átalakulását jelenti, annak minden következményével együtt. A változás a hazai alkotmányfejlõdést jól jelzi; attól az alaptörvényi tételtõl, amely szerint "a gazdasági rend alapja a termelési eszközök társadalmi tulajdona, továbbá hogy az állami tulajdon az egész nép vagyona, különösen pedig a föld méhének kincsei, az állami földterület, a természeti erõforrások, a jelentõs üzemek és bányák, a vasút, a közutak, a vízi és légi utak, a bankok, a posta, a táviró, a távbeszélõ, a rádió és a televízió" - "lásd az 1949. évi XX. törvény 6. és 8. §-ai.
S így, ennek végén eljutottunk a Magyar Köztársaság alkotmányáig, eszerint - ahogy a hatályos alkotmány mondja - "Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlõ védelemben részesül". Ilyen körülmények között a tulajdon megfosztatott közhatalmi jellegétõl, így nem más, mint a jog a tulajdon birtoklására, hasznosítására, a tulajdonnal való rendelkezésre és védelmére. E jogok - ide értve a tulajdonvédelem jogát is - természetesen a tulajdonost illetik meg, azt senki más - különösen a tulajdonos akarata ellenére - helyette nem gyakorolhatja.
Ezért abban egyet lehet érteni Bogárdi képviselõtársam fejtegetésével, aki a vita hevében azért dicséretes módon rádöbbent, hogy az állam biztonságszolgáltató tevékenységének monopolizálása történelmileg nem idõszerû, amely szerint az állami biztonságnyújtási kötelezettség átengedhetõ. Átengedhetõ, de nem delegálható, hiszen az állam csak azt a jogot engedheti át, ami megilleti. A tulajdon védelme azonban nem az állam, hanem a tulajdonos joga. Az állam szerepe ez esetben más. Természetesen a tulajdont ért jogtalan támadásokkal szemben az egyenjogú és egyenlõ védelem alkotmányos elve alapján köteles védelmet nyújtani minden tulajdonosnak.
A megelõzõ jellegû vagyonvédelem azonban a tulajdonos, illetve a nevében eljáró joga, még az állami tulajdon esetében is, hiszen "az állam tulajdonában álló vállalatok és gazdálkodó szervezetek a törvényben meghatározott módon és felelõsséggel önállóan gazdálkodnak" - idézet az alkotmány 14. §-ából. A megelõzõ tulajdonvédelem esetében az állam feladata az, hogy rendezett jogi feltételek mellett a tulajdonos számára tegye lehetõvé a hatékony tulajdonvédelmet úgy, hogy ez mások alkotmányos jogait is tiszteletben tartva, sõt e jogokat garantálva történjék.
Itt található az a határ, amelyet - véleményem szerint - Bogárdi képviselõtársam keresett, de nem talált. Valószínûleg azért, mert rossz helyen kereste, csakúgy, mint Balsay és Lányi képviselõtársaim, akik a megoldást az állami biztonságszolgáltató szerep kiterjesztésében, sõt visszarendezésében látják. A megoldást természetesen nem a félelmet keltõ rendõrség, esetleg a csendõrség hatalmának visszaállításában, esetleg a mezei tolvajok helyszíni kivégzésében kell keresni.
(18.50)
Nem tudni, mely földrészen található az az állam, amelyben a kisebb személyi vagyon elleni vétkek esetében természetes, hogy fegyverhasználat van - bizonyosan nem Európában.
Ezzel szemben a beterjesztett jogszabály eléggé világosan tartalmazza az állami biztonsági szolgáltatás és a tulajdonosi vagyonvédelem határait és a tulajdon sajátosságaihoz is igazodó módjait és feltételeit.
Az állam tulajdonvédelemi szerepének kiterjesztésére, reorganizálására irányuló törekvések néhol csúsztatásokhoz, a rendõrség és a honvédelem e vonatkozásban megalapozatlan bírálatához is vezethetnek.
Annak elemzésére, hogy a közbiztonság egyes ténylegesen aggasztó tünetei, a szervezett bûnözés, a bandaháborúk és a rendõrségi létszám fluktuációja, valamint a biztonsági õrzés, a természet- és a mezei õrség között mi az összefüggés, most úgy érzem, túl sok figyelmet nem érdemes fordítani. Legfeljebb azon az alapon lehet ezt megtenni, hogy valamiféle kapcsolat a világ összes dolga és jelensége között van, ha másként nem, legalább az anyagi világ egységérõl és dialektikus kapcsolatairól szóló tanok alapján. Ennyiben elismerhetõ következetesség fedezhetõ fel az említett képviselõk témát illetõ elgondolásainak eszmei hátterét illetõen.
A valódi kérdés azonban mégiscsak az, hogy a rendõrség és a honvédség milyen mértékben vehet részt a tulajdon védelmében. Amennyiben a társadalom életének gazdasági alapja a közhatalmi jellegû állami tulajdon, úgy a rendõrség kvázi a tulajdonos, tehát az állam jogán monopolizálhatja e védelmi funkciót, és korlátozás nélkül avatkozhat be a tulajdonviszonyokba.
Ezt a gondolatot tükrözte a közbiztonságról szóló 1974. évi 17. számú törvényerejû rendelet, amely szerint az állam- és közbiztonság védelme és fenntartása a törvényerejû rendeletben és más jogszabályokban meghatározott szervek kötelessége. Ebben természetesen más szervek és az állampolgárok is közremûködhettek. Így jött létre az önkéntes rendõrség és a munkásõrség.
Ezzel szemben a rendõrségrõl szóló 1994. évi XXXIV. törvény lényegesen differenciáltabban - a megváltozott tulajdonviszonyokra tekintettel - határozza meg e feladatokat. A törvény értelmében a rendõrség államigazgatási és rendészeti feladatkörében bûnmegelõzési és bûnüldözési feladatokat lát el, természetesen a vagyonvédelem területén is. A törvény világosan feloldja a vagyonvédelmi monopóliumot, és rendõri feladatként a személy- és vagyonvédelmi, valamint magánnyomozói tevékenység felügyeletének ellátását utalja rendõri hatáskörbe. Azért, hogy semmi kétség se maradjon a védelmi monopólium felszámolása iránt, a rendõrségi törvény 100. § (1) bekezdés b) pontja még külön felhatalmazást is ad erre nézve.
Lényegesen egyszerûbb, tisztelt képviselõtársaim, a helyzet a honvédség tekintetében. A honvédelemrõl szóló '93. évi CX. törvény 22. § (1) bekezdése a fegyveres erõk feladatai között határozza meg a honvédelem szempontjából fokozott védelmet igénylõ létesítmények õrzését és védelmét. Az így meghatározott õrzési feladatok azonban tisztán honvédelmi és nem vagyonvédelmi jellegûek. Erre utalnak a honvédelmi törvény 34. § (1) bekezdés a) és b) pontjai, amelyek szerint fegyver és kényszerítõ eszköz alkalmazásának békeidõben akkor van helye, ha az õrzött létesítményt személyek vagy tárgyak biztonságát veszélyeztetõ támadás éri, vagy oda jogellenesen behatoltak.
Ehhez képest a tervezet az állam biztonsága, illetve a honvédelem szempontjából fontos létesítményrõl szól; tehát nem katonai létesítményrõl, amelyet döntõen vagyonvédelmi szempontból jelöl ki a fegyveres biztonsági õrzés számára. Talán világos a jogalkotó szándéka, hogy békeidõben nem indokolt a Magyar Honvédséget a civil polgárok igazoltatására, csomagjaik átvizsgálására vagy más kényszerítõ eszközök használatára feljogosítani.
Tehát a Magyar Honvédség nem azért nem lát el vagyonvédelmi feladatokat az állam biztonsága vagy a honvédelem szempontjából fontos létesítményekkel kapcsolatban, mert erre nem képes, hanem azért, mert erre nincs alkotmányos felhatalmazása - legalábbis békeidõben.
Tisztelt Képviselõtársaim! Az idézett felszólaló képviselõ urak a rendõrség biztonsági monopóliumának kiszélesítésére irányuló buzgólkodásukban még arról is megfeledkeztek, hogy az általunk szorgalmazott õrzõ-védõ feladatokkal a rendõrséget a BM-karhatalom feloszlatása óta nem bízták meg. Elég arra utalni, hogy a fegyveres biztonsági õrségrõl a 39/1976. MT-rendelet szólt, a mezõgazdasági Krszolgálatról a 23/1980. MT-rendelet rendelkezett.
Az omnipotens rendõrség képzete a tárgyalt témán túlmutató következtetésekhez is eljuttatta képviselõtársaimat. Leginkább figyelemre méltóak ebbõl a szempontból Balsay képviselõtársam fejtegetései, aki keserûen állapítja meg, hogy "az állami beavatkozás, a terelés ereje, a szabályozás ereje egyre hatástalanabb lett", továbbá keserves újdonságként éli meg, hogy "a mély folyamatok dolgában tehetetlen az állam, rendészeti és jogszolgáltató funkcióinak mind kevésbé képes eleget tenni, mind kevésbé képes a gazdasági bûncselekményeket elhárítani" s a többi - idézet bezárva.
Ez az okfejtés hibátlan marxista logikával abból indul ki, hogy az állam, lehetõleg a kormány hivatott a gazdasági folyamatok irányítására, teljes körû ellenõrzésére - ide értve a közelebbrõl meg nem határozott, mély folyamatok regulálását és természetesen a bûnözés elhárítását is -, aminek - a képviselõ úr által követett logikával - fõ letéteményese a rendõrség.
Ma többen is azt gondolják, hogy a bûnözés olyan negatív társadalmi jelenség, amelynek okai és elõsegítõ körülményei mélyen a társadalom szövetébe ágyazódnak, és amelyek kezelése hosszú távú, jól átgondolt stratégiát, és ezen belül természetesen színvonalas rendõri munkát igényel.
Balsay képviselõtársam megközelítésében azt kellene hinnünk, hogy a bûnözés a társadalomtól és az embertõl idegen jelenség, amely a boldog össznépi jövõ felé vezetõ úton folyamatosan elhal, vagy rendõri közremûködéssel kiirtható. Tehát választhatunk Campanella Napállama, Arisztotelész tökéletes demokráciája, a fejlett szocializmus vagy a rendõrállam lehetõségei között.
Tisztelt Képviselõtársaim! Utólag is elnézést kérve, hogy képviselõtársaim nincsenek itt, de errõl nem én tehetek, azzal zárom gondolatsoraimat, hogy az elõttünk fekvõ törvényjavaslat összességében beillik azoknak a törvényeknek a folyamatába, amelyeket az állam- és közbiztonság, a lakosság közérzete érdekében az elmúlt idõszakban meghoztunk, és amelyeknek tervezeteirõl már szakmai berkekben tárgyalunk.
Megítélésünk szerint ez a törvény kisebb módosításokkal együtt elfogadásra javasolható. Köszönöm figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)