HÁGA ANTÓNIA (SZDSZ): Köszönöm a szót. Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Kicsit elfogult vagyok a mai napon, hisz nemcsak SZDSZ-es felszólaló vagyok itt ebben a témában, hanem ennek a drogellenes bizottságnak az alelnöke is. Olyan politikus, aki az utolsó néhány évben elég sokat foglalkozott a Magyarországon jelen lévõ drogproblémával, és megállapíthattam azt, hogy a drogprobléma korlátok nélkül, féktelenül növekszik napjainkban.
(10.10)
Felszólalásom elsõ részében engedjék meg, hogy rövid történeti áttekintést - sokkal rövidebbet, mint Juhász Gábor képviselõtársam - adjak és ebbõl néhány konzekvenciát levonjak.
A Nyugat-Európában terjedõ droghullám a '60-as évek végén, '70-es évek elején elérte Magyarországot is, azonban jelentõs eltérések mutatkoztak a nyugat-európai drogfogyasztó szokások és a magyar, a hazai drogfogyasztási szokások között. Míg Nyugat-Európában a hasis, a heroin, az LSD, marihuána volt jelen mint alkalmazott szokás, addig Magyarországon elsõsorban a szerves oldószerek, gyógyszerek, a kodeinszármazékok, nyugtatók kombinálása alkohollal.
A tiltás, a represszió nem oldotta meg a drogfogyasztás problémáját, annak a terjedését. A '80-as évek végéig korlátozta a kábító hatású szerek tekintetében a kínálatot, korlátozta a problémával való nyílt szembenézést és ennek következtében a megelõzést. Nem néztek ezzel szembe, azt gondolták és hamisan azt mondta az aktuális politika, hogy ez Magyarországot nem érheti el, a Nyugat káros szenvedélyei közé tartozik, ezért intézményrendszert sem építettek erre. Látens drogosok voltak, akiket ha tetten értek, akkor büntetés-végrehajtó intézetekben kellett szabadságvesztésüket tölteniük. Nem ismerte fel az aktuális politika azt, hogy ezek az emberek betegek és nem bûnözõk.
A '80-as évek közepétõl azonban jelentõsek lettek a változások, mint azt Juhász Gábor képviselõtársam is mondta, hogy egy minisztertanácsi határozat már gondoskodott '85-ben arról, hogy minél nagyobb intézményhálózatot építsenek ki, amely átfogja a megelõzést, a gyógyítást és a rehabilitációt. Tehát nõtt a kereslet, és az elsõ esetben visszaélõk kora pedig folyamatosan csökkent.
A '80-as években hazánk még csak tranzitország volt, a '90-es évektõl pedig célországgá vált. Míg '88-ban a lefoglalt kábítószerek súlya alig volt több, mint egy kilogramm, addig ez '96-ban 1146,1 kilogramm volt. Meg kell mondanom, hogy a lefoglalt kábítószerek jelentõs része heroinszármazék volt.
A '80-as évek végén már kimutatható társadalmi jelenséggé minõsült és kutatható volt a drogprobléma, '92-re pedig már a hazai kábítószer- kínálat piacán minden olyan kábítószer megtalálható volt, amely Nyugat- Európában is. Jelentõs viszont a különbség, hiszen Nyugat-Európában a kábítószer-fogyasztók érdekében kiépítettek egy intézményhálózatot. Nagyon intenzív a nyugat-európai országokban a prevenció, illetve az ártalomcsökkentés. Magyarországon a '90-es években a prevencióról még aligha lehetett beszélni.
Hadd mondjam el azt, hogy '90 és '96 között megduplázódott például az opiátfogyasztók száma. Még egyszer vissza szeretnék utalni arra, hogy ezzel szemben az intézményhálózat embrionális állapotban van, tehát a megelõzés, a terápia, illetve az utógondozás, utókezelés intézményesítése meglehetõsen kezdetleges. Nem nagyok ezek a számok, hiszen ha azt mondom, hogy Magyarországon '96-ban 494 ópiumfogyasztót tartanak számon, ez Hollandiában 23 ezer, tehát nem nagyok ezek a számok, viszont a növekvõ tendenciát nem lehet elhallgatni.
El kell mondani azt is, hogy az elsõ esetben droggal találkozók életkora viszont vészesen csökken. Míg a '80-as évek végén, '90-es évek elején ez még a 16. életévüket betöltöttek köré volt tehetõ, itt most már a 13. életévüket betöltöttek is találkoznak droggal. Elsõsorban amfetamin-származékokkal, ezek az úgynevezett diszkó- drogok, amelyek a fiatalok élvezetéül szolgálnak; ezek gyorsítószerek, amelyekkel erõs pszichés függõséget lehet kialakítani.
Most azt szeretném elmondani, hogy igazából a drogproblémáról beszélni kell és halaszthatatlan - mint az az elõzõekben felvázoltaknak megfelelõen látható -, hogy egy nemzeti drogstratégiát kell kidolgoznunk, hiszen nem vagyunk felkészültek a drogprobléma befogadására, a társadalom minden esetben elutasítja a drogost.
Vajon bûnözõ-e a drogos? Azt kell mondjam, hogy a bizottság felállása óta sikerült kommunikálni azt, hogy a drogfüggõ nem bûnözõ, hanem beteg, mert törvénykezésünkben ezt már számon tartjuk és tudjuk, hogy elsõsorban nem elzárni kell, hanem gyógyítani, de a társadalom még mindig elutasítja. Gondoltak-e képviselõtársaim arra, hogy milyen egy szülõnek a helyzete, akinek a gyerekérõl kiderül, hogy drogos? Elsõsorban a környezete utasítja el, nem kap megfelelõ segítséget - tud-e hová menni? Hiszen ha a drogfüggõ jelentkezik arra, hogy szeretne ettõl a káros szenvedélytõl megszabadulni és zárt intézménybe szeretne kerülni, magyarul elvonásra, hónapokat kell várakoznia arra, hogy ebben az elvonási gyógykezelésben részt vehessen.
Azt is tudjuk, hogy a drogfüggõ azért drogfüggõ, hiszen a konfliktusait nem tudja kezelni. A társadalom jelentõs része nem tudja ezeket a konfliktusokat kezelni, az alkoholbetegek számának növekedése együtt jár a drogfüggõ betegek számával és azoknak a növekedésével.
Tehát nem tiltásként kell megszólalni, hanem fel kell világosítani - és ezért fontos a prevenció. Egy elõadáson azt hallottam, hogy száz betegbõl nem több, mint tíz beteg az, aki meg tud gyógyulni. Tehát a kezelés, a terápia nagyon-nagyon kevés eredménnyel jár, nagyon szoros munkát és nagyon intenzív kapcsolatot kell kiépítenie a betegnek az orvosával ahhoz, hogy eredményesek legyenek. Tehát még egyszer aláhúzom, hogy a prevenció szükségessége mindennél elõrébb való, tehát az anyag valóban szól a prevencióról. Azt gondolom, hogy ezen a ponton az OGY-határozatot kell módosítani, és valóban alá kell húzni azt, hogy a prevenció elsõdleges a magyarországi drogstratégia kialakításában.
Jó példát láttam a Diákszigeten ezzel kapcsolatban. Azt nagyon jól tudják képviselõtársaim, hogy a sajtó harsogott arról, hogy mennyi drogélvezõ van a szigeten. Nagyon jó volt az, hogy jelen voltak azok a kortárs segítõk is, akik tájékoztatták a drogélvezõket ennek a hátrányairól.
Én szeretném elmondani és szeretném védelmembe venni ezt a bizottságot, hogy a bizottság munkája tette lehetõvé azt, hogy a sajtó naprakészen értesüljön arról, hogy Magyarországon milyen jellegû kezelõintézmények vannak, milyen jellegû prevenciós programok vannak, és melyek azok a törvények, amelyeknek meghozatala nélkül nem lehet eredményes a parlamenti munka. A törvényhozó felelõssége itt meg van szólíttatva. Örülök annak, hogy ebben a bizottságban személy szerint én magam is részt vehettem, és el kell mondjam azt, hogy a bizottságunk minden egyes tagja szakmai szeretetébõl tette ezt, növelve ezzel képviselõi feladatait, és képviselõi teherhordó képességeit erõsen kockáztatva.
Szeretném megköszönni azoknak a szakértõknek a munkáját, akik belõlem mint politikusból és néhány emberbõl mint politikusból a drogszakma valamelyest ismerõjét faragták, és köszönöm képviselõtársaimnak azt a döntést, ami alapján létrehoztak egy olyan bizottságot, mely az egész ország számára az ifjúság jövõjéért való meghatározó lépéseket szorgalmazzák. Én az általános és részletes vitában szeretnék aktívan részt venni, ezért azt gondolom, hogy minden olyan problémával a bizottságunk és az SZDSZ munkabizottsága foglalkozni fog, amelyek itt esetlegesen felmerültek.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)