DR. BOROSS PÉTER (MDF): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Olyan kérdés került napirendre a társadalombiztosítási költségvetéssel kapcsolatban, amely körül gyûrûzõ gondok évtizedekre nyúlnak vissza, oka van mindennek. Valóban igaza volt az elõttem szóló kormánypárti képviselõ asszonynak, nincs reform, ez nem reformköltségvetés, és egyáltalán lehetséges-e reform - egyáltalán ezen a sokat emlegetett nagy rendszerek reformján, keretén belül tulajdonképpen mi is volna a teendõ?
Én azt hiszem, még igényes feldolgozása sincs azoknak a problémáknak, amelyek ekörül gyûrûznek, hisz ezek egy része akár a magyar múltban keresendõ. Bizonyára a tisztelt Házban sokan tisztában vannak azzal, hogy ez a társadalombiztosítás milyen múltra tekinthet vissza, mi történt a múlt században e döntésben, ki volt Bismarck és miért tette, amit tett, és talán az is ismerõs többnyire, hogy a húszas évek vége felé mi történt Magyarországon, amikor egy jelentõs lépésben - a lakosság kis százalékát érintõen természetesen - a társadalombiztosítás bevezetésre került.
Mi történt azonban azokkal, akik társadalombiztosításban nem részesültek, és idõsek voltak, tehetetlenek voltak és nem tudták már ellátni magukat? Volt egy modell, tisztelt Ház, az eltartási kötelezettség, amely teljesen más értelmet kapott családon és nagycsaládon belül valamikor, amely természetesen világszerte változott, módosult nagyon sokféle okból, de bizonyos evolúciót feltételezve ma hatékonyabban mûködhetne, ha nem történt volna az a sokféle rombolás, amely mélyen belenyúlt a családok életébe, szétszórta õket, kit vagyonától fosztott meg, kit elköltözésre kényszerített. Én nem akarom felsorolni, pusztán a téeszszervezés hatvanas évek fordulóján lezajlott, társadalmilag rendkívül káros hatását említem, amelyben azok a természetes kisközösségek, családi közösségek estek szét, ahol az eltartás természetes kötelem volt még, az eltartás erkölcsi kötelezettség volt még, de általános gyakorlat is. A dolog természete szerint a technika fejlõdése mindig hoz változást, azonban errõl a tényrõl nem szabad elfeledkezni, hogy más egy evolúciós rendszer, és más egy szétrombolt nemzeti közösség, mint ami a mi múltunkban fellelhetõ, idáig gyûrûzõ problémával. Hisz emlékezni kell, amikor szobaszám szerint engedélyezett lakások építésére kerülhetett csak sor...
Azonban ez valóban történelem, és senki nem szereti, vagy legalábbis sokan nem szeretik nálunk az ilyeneknek az emlegetését, pedig a téma megértéséhez talán némelykor nem teljesen fölösleges.
Kialakult Magyarországon - hozzá kell tennem, a korábbi korszakokban is - egy meglehetõsen magas társadalombiztosítási fizetési, fõleg munkaadói fizetési kötelezettség, és ebbõl jelentõs többletek képzõdtek a nyolcvanas években, a nyolcvanas évek meghatározott idõszakában. Amint tudjuk, azt elnyelte az akkori költségvetés. Így valójában a társadalombiztosítás tartalék nélkül érkezett a rendszerváltoztatás idõszakába. Ez a tartalék jó lett volna és jól jött volna, többek között a reformvégrehajtáshoz is kellett volna tartalék, azonban erre nem került sor.
Mi a helyzet ma? Ott lappang, ismereteink mögött is megbúvik, valójában nem tudunk biztosak lenni semmiben, hogy mekkora az a feketegazdaság, mekkora az a gazdaság, amelyet nem tart nyilván senki, amelyre olyan becslések születnek - nem vagyok benne biztos, hogy jó becslések -, hogy 30 százalékát is kiteszik. Nos, ha 30 százalékát is kiteszik, akkor ebbõl könnyû következtetést levonni, hogy hol van az a 800 ezer körüli munkaképes korban lévõ, aki se nem munkanélküli, se nem foglalkoztatott. Hol van, hol szerez jövedelmet? Feltehetõen legalábbis ennek egy része szerez jövedelmet, de társadalombiztosítást utánuk senki nem fizet, abszurd egyensúlyzavart elõidézve az ellátások kialakult rendszerében.
Persze, hogy a dolog teljes súlyának a feltárása és valamiféle olyan megközelítése, ami legalább némi sikerrel kecsegtet, elmaradhatatlan lenne hét esztendõvel - vagy a nyolcadik évbe lépve - a rendszerváltoztatás után, amellett, hogy úgy hiszem, mindenkinek felelõsen tisztában kell lenni azokkal a nehézségekkel és azokkal a bonyodalmakkal, amit egy ilyen feltáró munka jelent. De ebbõl adódik az az örökké ismételt kifogás, ami jogos, hogy túl magas a társadalombiztosítási járulék, a munkaadóknak indokolatlanul nagy terhet jelent, ennek következtében szabadulnak a munkaerõtõl. Ha szabadulnak a munkaerõtõl, akkor az vagy átmegy a feketegazdaságba, vagy munkanélkülivé válik. És akkor ugyancsak nem lesz utána társadalombiztosítási kötelezettség; mint ahogy egyes munkaadók kétféle fizetést nyújtanak, az egyiket hivatalosan, az kicsi, a másikat zsebbõl, az nagyobb. A kicsi után teljesítik társadalombiztosítási kötelezettségeiket, a nagy után nem, ugyanakkor az ellátási körben az érintettek teljes mértékben benne vannak.
Valahogy erre kellene legalább egy enyhítõ, helyzeten könnyítõ megoldást kitalálni, szigorral, érdekeltséggel, valahogy, netán tartalékképzéssel, annak kipróbálásával, hogy vajon a társadalombiztosítási terhek csökkentése mely szinten váltja ki a fizetési hajlandóságot, amikor már nem éri meg a jelenleginél nagyobb kockázatot jelentõ feketefoglalkoztatás. Hatalmas dilemma, de a problémákat tulajdonképpen ez a tényezõ határozza meg. Lehet, hogy ebben a vitában nem jutunk eredményre, de a vitát megspórolni nem lehet, vagy az ilyen tárgyú gondolkodásban aktívan és nagyobb energiákkal részt venni, ezt úgy hiszem, hogy semmiképpen nem spórolhatjuk meg.
Tisztelt Ház! Még egy kérdés ide tartozik, pusztán a költségvetés jellegét minõsítve. Az állami költségvetés tárgyalásakor is felmerült, joggal felmerül itt is, mi az a lappangó hiány, amit hurcolunk magunkkal. Valami oknál fogva itt-ott egy-egy robbanás jelzi, hogy itt látens módon egy jelentõs hiány van, amire sem az állami költségvetés, hozzá kell tennem, sem ez a tb-költségvetés nem nyújt fedezetet. Mennyi lehet ez a lappangó hiány? Ha azt halljuk, hogy tízmilliárddal eladósodott ez a szervezet, hogy húszmilliárddal eladósodott valamelyik másik szervezet - magam ezt az óriási összeget olvastam az orvosi ügyeleti díjakkal vagy egészségügyi ügyeleti díjakkal kapcsolatban -, aztán mennyi potenciális hiány van az önkormányzatoknál kifizetetlen számlákban, állami kötelezettségek nem teljesítésében és sok mindenben, a kérdés úgy merül fel, hogy a mindenkori és minden költségvetésre érvényes normáknak - a hitelességnek és nem folytatom tovább, mert mindenféle pénzügyi tanfolyamon ezt az elsõ órán tanítják - megfelel vagy nem felel meg mind az állami költségvetés, mind ez a költségvetés.
(12.10)
Nem hiszem, hogy nagy kockázatot lehet vállalni. Vagy egészen addig, amíg sok tízmilliárdos, egyesek szerint százmilliárdos évi lappangó hiánnyal kell számolni, addig e számvetések a hitelesség követelményének egyszerûen nem felelhetnek meg!
A nyolcvanas években a társadalombiztosítás többletét elszívta a költségvetés. De milyen helyzet alakult ki mára, immáron évek óta? Az állami költségvetés valamilyen hiányt feltételez. Úgy tervezzük, hogy a hiány, általában a hiány a GDP 3,2 százaléka - tavaly volt egy ilyen szám, ami ugyan némileg emelkedett, de hát akkor boldogok voltunk, mert majdnem Maastricht... -, ebben az évben 4,9 százalék, gondolom, azért, mert az sokkal kisebb, mint az 5. Ezek a költségvetési hiányok megjelennek, és különbözõ érvelések támasztják alá, hogy miért nem lesz ebbõl egyensúlyzavar, miért jó, hogy így van, és akkor sajátos fióknak használjuk a társadalombiztosítás költségvetését, ahol, azt hiszem, '96-ban fordult elõ, hogy a 18 milliárd forintos tervezett hiány, ha jól tudom, 60 milliárd körül kötött ki. Tehát van egy 50 milliárd körüli hiány, ami most áthelyezõdik a társadalombiztosításra, és az állami költségvetés számadatai természetesen csak ezzel a 18 milliárddal - vagy amennyivel - számolnak ebben az évben.
Ez önmagában azért nagyon lényeges, mert nem egy esztendõrõl van szó, hanem most már évek visszatérõ tendenciájáról. S ha évek visszatérõ tendenciájáról, akkor úgy hiszem, el kell jutni arra a következtetésre, hogy jó volna mindezt megszüntetni. Egyértelmûvé, õszintévé kell tenni a reális hiánykombinációt a társadalombiztosításnál akkor is, ha az állami költségvetésnek tudomásul kell venni, hogy sokat és nem egyszer propangandisztikusan említett hiánya mégsem annyi, mint amennyi valójában. Egészen addig, amíg alkotmányos kötelezettség a költségvetés megtérítési kötelezettsége, nem hiszem, hogy célszerû a továbbiakban is ezt a sajátos, furcsa játékot játszani.
Az elõbbiekben már elhangzott, hogy mi legyen azokkal, akik társadalombiztosítási ellátásra jogosultak, de utánuk senki nem fizet; például gyerekek, öregek és így tovább. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy amíg a társadalombiztosítás a maga sajátságos autonómiájával - ami mellé egy kis kérdõjel ugyan elhelyezhetõ, na de mégis nevezzük annak, mert hisz ráaggattuk az "önkormányzat" nevet - más helyzetet teremt minõségében, mint a korábbi évtizedekben, amikor a társadalombiztosításnak ilyen természetû autonómiájáról nem lehetett szó, vajon nem volna-e természetes felvállalni mindazokat a társadalombiztosítási kiadásokat, illetve azok fedezetének megteremtését, amelyek a számára kötelezettséget jelentenek, de a másik oldalon bevételi forrás nincs. Ez is csak az egyértelmûség érdekében lenne rendkívül fontos, hogy ne kezdõdjenek örökösen elölrõl a viták, mert hisz ez az érvelés a társadalombiztosítási szervezetek részérõl évente felmerül. Évente hallhatjuk, hogy bizony rájuk olyan kötelezettségeket ró a kormányzat, ami egy autonómiára tulajdonképpen nem is róható - és itt ez a lényeg! Nem akarok továbblépni, de ha egy közjogi modellrendszert mûködtetni akarunk, akkor annak a modellnek az összes konzekvenciáját le kell vonni - vagy pedig csináljuk vissza az egészet! A dolog természetébõl adódik, hogy az a fajta félmegoldás, ami kialakult, az az évenkénti viták örök forrása lesz. Hogy ez 50 milliárd vagy mennyi, az most teljesen másodlagos kérdés, úgy hiszem.
A társadalombiztosítást érintõen megjelent egy másik nagyon súlyos probléma, ez pedig a nyugdíjreform. E pillanatban nem tudjuk - az érvek elhangzottak a nyugdíjreform vitájánál -, hogy milyen kockázatot vállalt fel az, aki ebben igennel szavazott. Legyünk õszinték: másfél hónap múlva belép egy új modell. A hírek riasztóak az elõkészületekrõl és sok minden másról, például arról, hogy a fogadó magánpénztárak állapota vajon éppen most érett-e erre a nagyon jelentõs mozdulatra; amelynek, az a gyanúm, a legnagyobb hibája, hogy a korrekció, a visszacsinálhatóság - hogy egyszerûen fejezzem ki magam - különbözõ kockázatokat rejt magában. No de hát mennyi lesz? Mennyi lesz összesen? Ki tudja megmondani, hogy mennyi lesz összesen, ami kiszívódik, hányan mennek az önkéntesbe? Ma, november 18-án ezt senki nem tudja megmondani. És erre épül egy költségvetés, azon túl, hogy '97. évi bázisa sincs, tehát még viszonyítási alapok sem állnak rendelkezésre.
Folytathatnám a sort a vagyonértékesítéssel, a behajtással kapcsolatos, nem tudom pontosan, milyen reálszámításokon alapuló vagy éppen pénzügyminisztériumi álmokat érintõ kötelezettségekkel, ami ellen tiltakozik a társadalombiztosítás, és a kívülálló csak azt tudja megállapítani, hogy mintha a társadalombiztosítás szervezeteinek inkább lett volna igazuk az elmúlt években, mint az itt elfogadott és beterjesztett költségvetésnek. S már elérkezett az ideje annak is, hogy a tanulságok levonásra kerüljenek.
Itt tehát a bizonytalanság a meghatározó, tisztelt Ház, az a bizonytalanság, ami sok tízmilliós dimenzióváltozást jelenthet. Jelenthet 60, 80, nem tudom mennyi milliárdos eltérést. Azt kell mondanom, ez így költségvetési tárgyalásra tulajdonképpen nem is volna alkalmas, de hát ezzel körülbelül mindenki tisztában van. Elhangzott azonban, hogy kell költségvetés, mert ha nincs, még azt sem lehet kifizetni, amit egyébként ki lehet.
Egy témát a hátralévõ idõmben még érinteni akarok, mégpedig a nyugdíjemelés kérdését. Ilyen javaslat meg is fogalmazódik: 19 százalékkal szerepel a nyugdíjemelés. Meggyõzõdésünk azonban, hogy annak legalább 22 százaléknak kell lenni, annál is inkább, mert a becsült nettó bérnövekmény is ekörül várható ebben az esztendõben, és ha ez így van, akkor ez törvényi kötelezettség, nem pedig jó szándék kérdése. Azzal a bizonyos, nagyon helyesen eldöntött özvegyinyugdíj- kiegészítéssel kapcsolatban, ami állítólag 2,5 százalékot tesz ki, szeretném hangsúlyozni, hogy az nem érintheti a nyugdíjasnak azt az egyéni érdekeltségét, hogy személyileg jogosult ilyen természetû nyugdíjemelésre, és nem a nyugdíjasok közössége jogosult ilyen irányú nyugdíjemelésre.
(12.20)
Én tehát úgy gondolom, hogy a nyugdíjasok helyzetét az jellemzi, hogy ha a tervezett '98. évi nyugdíjemelések megtörténnek a várható inflációval mérlegelve, súlyozva, akkor a nyugdíjasok mintegy 15-16 százalékkal élnek rosszabbul, mint éltek '94-ben. Afféle erkölcsi parancs is lenne ezért növelni és tágítani azt a juttatási százalékot, amelyre a kormány gondolt. Huszonkét százalék, és mennyi lesz az infláció! Évek óta, tisztelt Ház! Ez is egy sajátos játék, egy megálmodott infláció, ahhoz párosított béremelések, majd az infláció 8, illetve 6 százalékkal is több. Ki számolt '95-ben 28 százalékos inflációval a megelõzõ 18 százalékkal szemben?!
Ezek azok a kérdések, azt hiszem, amelyek majd a részletes vitánál is konkrét javaslati formában elhangzanak. De okunk van nyugtalankodni egy költségvetés-tervezési szisztéma felett, s ezt társadalombiztosítási költségvetésnek hívják, s a társadalombiztosítás túl nemes fogalompár ahhoz, hogy ebben a kérdésben a korábbi évek egyszerû, sematikus gyakorlatát vegyük át és ugyanolyan álságos döntések szülessenek, mint a megelõzõ esztendõkben.
Köszönöm. (Taps az ellenzék padsoraiból.)